Felszolgálás! Kézből, vagy fejről?

Újabb projektemhez érkeztem, méghozzá a gasztronómia alapjainak bemutatását tűztem ki célul. Az afrikai vendéglátás! Nos, elég nehéz szép szavakkal illetni ezt a fogalmat. Ittlétem alatt sikerült megtapasztalnom a legmagasabb és a legalacsonyabb színvonalat is. Látogatóként az 5* Hotel Fleuve Congo-ba is betekintést nyerhettem, amely étterme maximálisan kielégíti az európai kívánalmakat is. Csodás dekoráció, a padló márványból, az asztalok szépen megterítve, a felszolgálók elegáns ruhákban teljesítették a vendégek kívánságait. Általában külföldiek, de tehetősebb kongóiak is igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat, és ilyen körülmények között fogyasztják el a napi betevő falatot.

Ezzel szemben az utca embere árusok fején cipelt kosarakból fogyasztja el a megkívánt falatot, vagy issza meg a hűsítő vizet, üdítőt. 

A kosarakban aztán minden megtalálható. Kókusz, mangó, papaya, cukornád, tej, kenyér, kolbász, manióka, de sokszor percekig nézegetem, és próbálom kitalálni, hogy mi lehet a fejecskéken. Mindezek ellenére utcán étkező embert még nem láttam, és mi sem eszünk sétálgatás közben. Anno szakács tanulóként az ajtó mögé bújva kanalazgattam a kaviárt, és lestem, hogy le ne bukjak. Most pedig ittlétem minden pillanatában azt nézem, hogy ne lássanak meg az emberek, miközben egy egyszerű banánt eszek.

 Az éttermek és bárok többségében a felszolgálók és szakácsok képzetlenek. Ebből fakadt a gondolat, miszerint a mi tanulóink előnyre tehetnek szert mindezek ismeretében. Szakképzett felszolgálóként és szakácsként is dolgoztam Magyarországon, illetve külföldön is. Éppúgy ismerem az éttermi, mint a 4 *-os szállodai vendéglátást.

Szóval nagyon ritka Afrikában a képzett vendéglátós. A gyerekek nagy érdeklődéssel fogadták az új ismereteket. A szépen megterített asztal itt is szemet gyönyörködtet, és néhányan már maguktól is fel tudnak teríteni, az általam kitalált menühöz. Az ételekhez a megfelelő evőeszközt teszik fel, és a tányérhordást is gyakoroljuk. Senkinek nem egyszerű megtanulni, hogyan kell összefogni 3-4 tányért egy kézben, de ők lelkesen gyakorolnak. Azonban mikor nem figyelek, „afrikanizálják” a tányérhordást. A fejük tetejére teszik, és úgy sétálnak körbe a teremben. Hihetetlen, de némelyek gyorsabban tudnak így menni a padok között, mintha a kezükben lenne. Mikor egy tányérba helyezett két pohár vizet tesznek a fejükre, és úgy lavíroznak az emberek között, akkor tényleg eláll a szavunk. Kedves olvasó, ki lehet próbálni otthon! :)

 

Na jó, a képet látva egy szószos étel még lehet a kötényen végezné, de alakul a dolog. :) Szalvétahajtogatásban is nagyon kreatívak, maguktól gyakorolnak otthon.

Hamarosan tervezünk egy komolyabb szállodai étterem meglátogatását, ahol megnézhetik a gyerekek a vendéglátáshoz tartozó eszközöket, illetve helyiségeket. Élőben biztosan élvezetesebb lesz mindezeket látni, mint egy iskolai teremben elképzelni. Nagyon fontos ezeknek ismerete, hiszen ezzel a tudással a birtokukban bárhol el tudnak helyezkedni majd a világban. Az emberek mindig fognak enni, és a vendéglátás sem megy ki soha a divatból. Italismeret, élelmiszer ismeret, felszolgáló ismeret és ételkészítési ismereteket is szeretnék tanítani. Remélem, hogy hasznukat veszik majd a munkában is, de ha csak otthoni eseményeken használják, én már akkor is boldog leszek.

Balázs

Miért?

Miért? Egyre gyakrabban merül fel bennem ez a kérdés. MIÉRT? Miért kap meg valaki mindent, míg a másiknak semmi sem jut? Jobban megérdemli talán? Nem hiszem. És ha valaki megkap mindent, miért nem veszi a fáradtságot, hogy egy kicsit juttasson belőle annak, aki nem volt ilyen szerencsés? Persze ez lenne a nehezebb út, a nehezet meg ugye nem szeretjük.

Átlagos utcakép

Nap, mint nap történnek velünk előre nem látott, megdöbbentő, gyakran felháborító dolgok. Nagyon szerencsések vagyunk, mert igen széles spektrumban tekinthetünk be a kongói társadalomba.

Olyan helyen dolgozunk, ahol az áram és a víz nincs bevezetve, a sötét kis házacskákba gyakran költöznek kígyók, a múltkor még egy skorpiót is találtunk. Az ilyen környéken (és Kinshasának a 80%‑a ilyen) szinte alig él olyan anya, aki legalább egy gyermekét ne temette volna el, mert nem tudja kifizetni az 5 dolláros maláriagyógyszert, ha a 10 gyermeke közül egyet pont egy fertőzött szúnyog csíp meg. Mert a többi gyereknek is kell a gyógyszer, az étel. Ha más nem is, legalább naponta egyszer egy kis maniókalisztből készült, kevés tápanyagot tartalmazó (mellesleg nem túl finom) fufu. És persze a tandíj, hogy legalább néhány gyereknek legyen esélye kitörni ebből.
Ezzel egy időben azt látjuk, hogy Kongóban is van pénz. Fehérként sajnos-szerencsére különleges helyzetünk van, egy jótékonysági gála szervezése keretében olyan helyekre juthattunk el, ahova sok kongói nem. Találkoztunk befolyásos emberekkel, képviselőkkel, neves lelkipásztorokkal. Elviselhetetlenül ellentmondásos érzéseket vált ki belőlünk, amikor „Isten szolgáját” a luxusvillájában látogatjuk meg, ahol „felebarátai” térden csúszva szolgálják fel neki a légkondicionált szalonban a hideg frissítőket. Vajon erre költik az istentiszteleten vödörben összegyűjtött összes pénzt? Egyik (egyébként gazdag és nem túl szimpatikus) kongói ismerősünk szerint ez így van rendjén, hiszen a nagy emberek ezt megérdemlik. Mert még az elnök is annak a pásztornak a gyülekezetébe jár. Megérdemli a jólétet, persze. De ennyire?

Egy lelkész irodájának (!) a nappalija plazma TV-vel

Az árvaház nappalija

Sajnos a napokban a hírhedten hazug kongói politika egy szeletét is a saját bőrünkön kellett megtapasztaltunk. Hogy milyen, amikor visszaélnek a jóindulatunkkal. Sokat segítettünk ugyanis ennek a bizonyos ismerősnek abban a hiszemben, hogy a munkánkkal az árváinknak szerzünk támogatókat. Keserű érzések kavarognak bennünk, mióta kiderült, hogy tulajdonképpen a politikai előrejutását segítettük valakinek, akinek kapóra jött, hogy fehérekkel mutatkozhat fontos emberek társaságában.

Kongó a szélsőségek és ellentmondások országa, ezt bizony napról napra a bőrünkön érezzük. Saját magunkkal is meg kell küzdenünk néha, mert belőlünk is szélsőséges reakciókat vált ki egy-egy nehezen megemészthető eset. Rengeteg gondolat, érzés és kérdés cikáz át rajtunk minden egyes nap – válasz viszont annál kevesebb.

Miért kap meg valaki mindent, míg a másik semmit? Hát, ezt dobta a gép, mondjuk jobb válasz híján. És hogy lehet ezt elviselni? El kell fogadni? A kongóiak ezt teszik, nem véletlen, hogy ennyire erős itt a vallásosság. A legtöbbször egyszerűen nincs más magyarázat, mint hogy „Ez Isten akarata”. Nagyon érdekes volt látni, hogy még a gyerekjátékokban is megjelenik ez a felfogás. Az árvákkal játszott, nálunk Antakatémusz néven ismert játéknak itt egy olyan változata ismert, amelynek nem lehet a kimenetét befolyásolni. Mintha még a játékok is arra szoktatnák a gyerekeket, hogy bármi is történik, nevetve el kell fogadni.

Nekem viszont ez a megoldás nem tetszik. Miért kell elfogadni valamit, ami ennyire nem fair? Miért nem lehet megváltoztatni? Valakinek muszáj lenne. Mi is ezért jöttünk ide, de sajnos ehhez őrült kevesek vagyunk…

Mama Bea, aki kőtöréssel keresi meg a kenyér árát 8 gyermeke számára

Eddigi soraimat napokkal ezelőtt írtam, még a közelmúlt kusza eseményeinek erős hatása alatt. Hozzá kell azonban tenni, hogy az itteni életünk korántsem ilyen szomorkás. Nem csoda ugyan, ha néha kicsit magunk alatt vagyunk, de ez így is van rendjén, hiszen a HDI (Human Development Index) szerint is Kongó a világ legrosszabb országa (és a számok nem hazudnak). A hétköznapi életben azonban sokszor ebből mi sem látszik. Bárhova megyünk, mosolyogva, szeretettel fogadnak minket, az iskolánkban a tanárok készségesen mesélnek a szokásokról, a történelemről, családok hívnak meg minket az otthonukba, a taxiban mindig gyorsan beszédbe elegyedünk az utasokkal vagy éppen a sofőrrel. Ha lingalául próbálkozunk egy-két szót mondani, visítva nevet mindenki, néha még az utca túloldalán is. Mi pedig velük nevetünk. És ami a legfontosabb: a gyerekektől nap, mint nap annyi szeretetet kapunk, hogy pillanatok alatt elfelejtünk mindent, ami addig a szívünket nyomta.

Mert Kongó egy ilyen ország. Egy végletekig ellentmondásos világ, ahol a legnagyobb szegénységben a legnagyobb szeretetet még a kívülálló fehér ember is megtalálja, ha akarja. Csak jó helyen kell keresni.

Adományok

Már megvagyunk a személyes adományok átadásának nagy részével. Ilyet egyrészt a jelképesen örökbefogadott gyerekek kaptak „szüleiktől”, másrészt a leginkább rászoruló gyerekek, illetve azok, akik szorgalmukkal, jó tanulmányi eredményükkel érdemelték ki. Az ajándékok között van minden, az iskolaszertől a ruhákon és tisztálkodási szereken keresztül a játékig. 

Az átadás maga, nem egy hivatalos átadó ünnepség keretében zajlott le, mint otthon szokott. Hanem egyesével kerestük meg a gyerekeket, időnként óráról hívták ki őket nekünk a tanáraik. Azt mondták itt így szokás, és mivel nem kap mindenki, és a különböző adományozók eltérő dolgokat küldenek, talán jobb is így. Mi azért igyekeztünk még így is némi ünnepélyességet cserkészni a dologba, de hát a 40 fokos iskolaudvaron ez elég nehéz. Az átadást azért minden esetben fotón rögzítettük, amin viszont sajnos inkább a gyerekek első megilletődése látszik, illetve az, hogy a helyi szokásnak megfelelően komolyan veszik a fényképezést, nem mosolyognak. Szerencsére a felbontásnál már sikerült több vigyort is elcsípnünk. A gyerekek különben láthatóan örültek az adományoknak, ami olyan volt, azt pedig a testvérek, együtt lakók szétosztották egymás között. Pár gyerektől jelképes örökbefogadó szüleik különben válaszlevelet is reméltek, de főleg az alsósoknak nehezen megy még az írás franciául, a kreatív, önálló írást pedig eléggé háttérbe szorítja az iskolarendszer. Úgyhogy végül rajzolásban állapodtunk meg a többséggel, aminek eredményeként csodálatos, a színes ceruzakészletet teljesen felhasználó művek születtek. 

A „projekt” tehát összességében jól sült el, néhány tanulság azonban született azzal kapcsolatban, mit is érdemes igazán Afrikába küldeni ( pl. íróeszköz, tisztálkodási szerek) és mit nem. Sajnos például volt olyan, a hiányos táplálkozás miatt még az átlagnál is kisebb termetű gyerek, aki óriási ruhákat kapott, illetve olyan is, aki az itteni időjárás mellett értelmetlen darabokat. Ételt sem a legjobb ötlet küldeni, és a csalódás elkerülésének érdekében a csomagolás ne legyen megtévesztő (telefon dobozban nem telefon). Mindenesetre köszönjük a gyerekek nevében a sok adományt, és szeretettel várjuk a további segítséget!

By Adri