Tér a fiataloknak

Minden szombat délután tartanak a fiatalok számára egy beszélgetőkört, az Espace Jeune-t. Ide nem csak az iskola diákjai járnak. Évek óta működik, és szeretik meghívni rá az önkénteseket is.
Első pár alkalommal a pénzről, a helyes pénzkezelésről volt szó. Nagy általános igazságok hangzottak el, amelyeknek nyilván helye van, de nekem összeszorult a szívem a téma hallatán. "Mit dolgozzunk? " (nincs is itt munkahely... ) "Hogyan kezeljük a pénzt?" (Mármint milyen pénzt?) Ilyen gondolatokkal hallgattam az olyan kliséket mint hogy 'a pénz fontos, ám megfelelően kell bánni vele, okosan tervezni...' Az a véleményem, hogy itt nem lehet tervezni, örülsz ha aznap van mit enni, és az 'élj a mának' itt kötelező életfilozófia. Érdekes megfigyelni, hogy minden milyen kis kiszerelésben kapható a boltban...
Espace Jeune alkalmával hangzott el. Értem, hogy mi, európaiak kollektíven felelősek vagyunk a fejlődő országbeliek sorsáért, de sajnos ezt nem tudnám szavakba önteni.

Elmondták, hogy egy fiatal, aki segít a családjának, esetleg nem futja tandíjra, el tud menni ruhát mosni kicsivel tehetősebb családokhoz, sofőrnek, éjjeliőrnek, vagy valamelyik mobilszolgáltatóhoz telefonos feltöltést árulni. Jellemző megélhetési forrás a kereskedelem, nagyon sok az út széli árus, gyümölcs és keksz mindenhol, és gyakran egész pici gyerekek árulnak. Kongóban a gyermek is munkaerő. Nagyon sok kérdést tettek fel Magyarországgal kapcsolatban, nálunk ez hogy néz ki, milyen lehetőségei vannak egy ottani fiatalnak. Az ő szemükben minden európai gazdag, és tökéletes az élete. Próbáltam elmondani, hogy ez ennél árnyaltabb, vannak szegényebb családok, és fiatalok, akik dolgoznak a tanulmányaik mellett. Persze nyilván én is tudom hogy közel sem ugyanazokon a nehézségeken megyünk keresztül. Viszont nem tudom, melyikőnk tudna választ adni nekik arra a kérdésre, hogy "mit éreztek ti, amikor minket szenvedni láttok?" Ez kb. az első

Egyik szombat délután azt kérték, hasonlítsuk össze a két ország házasodási szokásait, különös hangsúlyt fektetve a hozományra. Itt a vőlegény köteles kárpótlásként a lány családjának biztosítani bizonyos anyagi javakat. Enélkül a hozzátartozók nem adják áldásukat, és ha a család nem egyezik bele, akkor nem is házasodhatnak össze hivatalosan. Próbáltam kifejteni, hogy nálunk ez nem így van, és hogy akkor is összeházasodhatnak, ha a család ellenzi a dolgot. Szerintük ez a szülők tiszteletének a jele, és mindenképpen fontos hagyomány. számukra fontos a család, és azt sem értik, nálunk miért van ilyen sok válás. Az igaz, hogy sokkal családcentrikusabbak, és ez szerintem pozitív dolog. A szemükben az európai ember túlzottan karrierista, és nem fontosak neki a családi kötelékek. Azért igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a tanulás előtérbe helyezése nem zárja ki a családalapítást, hanem elősegíti, mert biztos alappal könnyebb. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy ha itt valaki szeretne továbbtanulni, akkor sincs rá mindig lehetősége. A kongóiakkal ellentétben nálunk egy szülő jobb esetben még az egyetemen is tudja segíteni a gyermekét, nem beszélve arról, hogy az általános- és középiskola nálunk ingyenes, itt még az sem. Világos, ez egy ördögi kör, maradnak a bevált modellek, nincs lépés egyről a kettőre.

Az Espace Jeune-ön kívül is sokat beszélgetek a diákokkal, mostanában főleg a végzősökkel. Érdeklődve figyeltem, hogy érettségi előtt két héttel együtt táboroztak. Különösebb anyagi megterhelés nélkül ez úgy nèz ki, hogy bent laktak az osztályteremben. Délutánonként felkészítéseken vettek részt, esténként együtt tanultak, beszélgettek. Ez azért nem csak a tanulásról szól, sokkal kötetlenebb, olyan, mint nálunk az osztálykirándulás. Ez is elgondolkodtatott, azért mi csak elutaztunk valahová, nem az osztályteremben laktunk és főztünk magunkra. Itt két lány összeállt, és az iskolaudvaron elkészítették a fufut mpondu-val, vagy esetleg rizst szárított hallal, de ezzel kimerítettük a repertoárt, a kongóiak szinte minden nap ugyanazt eszik. Egyik nap megkínáltak, hogy egyek velük.
-Na de akkor nektek nem marad elég!
-Dehogynem, megosztozunk rajta!
"On partage." Igen, valóban szívesen megosztanak mindent, és a kedvükért megkóstoltam, amelyet szó szerint taps és üdvrivalgás követett, nagyon örültek. :)
Az érettségi 4 napos volt, hétfőtől csütörtökig egy központi iskolában írták, és minden délután visszajöttek az osztályterembe.Beszélgettem velük, próbáltam bennük tartani a lelket, időnként igazán szomorúak voltak. Velük együtt én is kíváncsian várom az érettségi eredményeket, ezután kiderül, ki jelentkezhet egyetemre.
Nagyon sokat jelent a társaságuk, főleg, amikor őszintén megosztják velem érzéseiket. A egyik diák, akit szoktam is néha viccesen úgy hívni, hogy "the philosopher" azt mondta, a következő gondolatát fogja felírni évzárón a táblára "Le problème avec la dernière année que c'est souvent la dernière"( az a baj az utolsó évvel hogy gyakran tényleg az utolsó). Nekik az utolsó év, nekem az utolsó beszélgetések velük az iskolában is, és az espace jeune-ön is. Most elmegyek, és azt sem tudom, mi lesz velük. Szeretném hinni, hogy ők is el tudják érni az álmaikat, hogy számukra is van tér.
Kinshasa, 2013.július 3.
- Tar Adelina-

Kongói mindennapok II.

 Sajnos itt a betegségek kifejezetten hétköznapi velejárói az életnek, sokszor előfordultam a kórházban, "szerencsére" legtöbbször csak kísérőként.

 Volt alkalmam olyan szituációkat átélni, amik az eddig mély álmot alvó anyai ösztöneimre hideg zuhanyként hatottak.

 Minden lányunk úgy fél a tűtől, mint a tűztől, és mivel itt minden orvosi konzultációhoz automatikusan tartozik vérvétel is, mondanom sem kell, hogy nem egy hálás feladat a "kínzás" részesének lenni. A rendelőig vezető út - amit számtalanszor megteszünk más okból kifolyólag is - ilyenkor szürreálisan hosszúnak tűnik, ha tehetnék, egyet előre kettőt hátra lépnének, hiába próbálom meggyőzni őket, jobb minél előbb túlesni az ilyesmin, nagyszájú Lyspie még alkudozni is próbál - le sem tagadhatná, hogy kongói :-) - , de muszáj menni..

 Potyogó könnyek, tű elől elrántott kar, injekciónál hangos zokogás, üvöltés, kapálózás... szinte nekem is fáj, annyira rosszulesik a szenvedésük, amin bátorító szavakkal, gyengéd öleléssel - majd mikor már semmi sem hozza a várt hatást - jól bevált édességgel próbálok enyhíteni :-)

 A törődés kölcsönös, ha valamelyikünk betegség miatt távol marad az árvaháztól, a gyerekek mindennap kérdezősködnek felőle, jobbulást kívánnak, esténként pedig imádkoznak értünk. 

A belga iskolások érkezése

 Adával kétszer aludtunk az árvaházban, akkor lehettünk tanúi az esti imáknak, amikor is a gyerekek összegyűlnek a nappaliban, és petróleumlámpa fénye mellett énekelnek és imádkoznak. Leírhatatlan béke száll ilyenkor mindenkire, rendkívül meghitt hangulat lengi be az egész árvaházat.

 Az egyik ott alvás apropója a belga iskola tanulóinak látogatása volt, ugyanis készültünk nekik egy kis színdarabbal, amit előző nap egészen estig gyakoroltunk.

Előadás

Először csináltak ilyet a gyerekek (én is..), ami az első próbán okozott némi fennakadást, de legnagyobb meglepetésemre másnapra mindenki tudta kívülről nemhogy a saját szövegét, hanem az egész darabot! Volt, hogy hangos vitába fulladt a próba, de némi fegyelmezés hatására sikeres előadást tudhatunk a hátunk mögött, egyaránt élvezték a nézők és a színészpalánták is :-)

A darabról készült felvétel visszanézése közben

A darab egyébként gyerekekről szól, akiket egy éjjel plüss állatkáik elhagynak, attól tartva, hogy mivel a gyerekek hamarosan felnőnek, nem lesz rájuk többé szükségük. Majd szüleik féltve őrzött plüsseinek vigasztalására visszatérnek, a gyerekek legnagyobb örömére.

 Hamarosan a valóságban is át kell élnünk egy hasonló elválást, és csak remélni tudjuk, hogy a mi történetünk is happy end-del végződik majd, és nem örökre szól a búcsú..
Kinshasa, 2013. június 29.
- Huszárovics Dalma-

Kongói mindennapok I.

Így missziónk végéhez közeledve, szeretném meglepni és egyben engesztelni azokat, akik több írásra számítottak, egy best of összeállítással az elmúlt hónapok legemlékezetesebb pillanatairól.

Ebéd az árvákkal

 Szombatonként is előfordulunk az árvaházban, ilyenkor együtt ebédelünk a gyerkőcökkel, akik egy nap büszkén újságolták, hogy egy támogató jóvoltából új étkészletet kaptak, így elkezdik tanulni az evőeszközökkel való étkezés művészetét, "mint ahogy azt mi európaiak csináljuk".

 Az aznapi - ünnepi - menü: főtt rizs és bab, kivétel nélkül mindenki szereti, az étvágy is megjön a több órás istentisztelet után.

 Asztalhoz ülünk, bár szűkösen, de mindenkinek jut hely, együtt a "család". 

Mivel én már rendelkezek némi gyakorlattal evőeszközzel való étkezés terén (bár őszintén bevallom a kezdet nálam is nehézkes volt szüleim elmesélése alapján), két falat között volt lehetőségem megfigyelni kis árváink első, rendkívül aranyos, arcra mosolyt csaló szárnycsapásait.

 Landu valamit félreérthetett, ugyanis rendületlenül próbálja felterelgetni késével a babokat villája domború oldalára, míg családunk legkisebb tagja, Israel ennél rafináltabb, inkább biztosra megy, egyenként szurkodja fel a villára a prédákat, miközben jóízűeket nevet Ada néhol sántító lingala tudásán, miszerint ma babot és szemgolyót eszünk..:-D

Mire Poba, hihetetlen magabiztossággal, a villa megfelelő oldalára felküzdött babszemeket emeli a tányértól meglehetősen távol lévő szájához, meg sem lepődök rajta, hogy félúton az egész az ölébe hullik, aztán gyorsan körbepásztáz, vajon látta-e valaki a balul elsült akciót, majd nyugtázva, hogy szerencsére senki, egy laza kongói mozdulattal az asztal alá söpri a kárba veszett elemózsiát.

 Kongóban nincs az a kis darab kenyér, amit ne lehetne még megfelezni, ha neked van mit enned, abból másnak is jut, ebben az estben Poba jóvoltából még az egereknek is :-)

 Azóta visszavettünk a tanulás tempójából, és a képlékeny állagú dolgokat biztonságot nyújtó kanállal juttatjuk el a tányértól egészen a szánkig :-)

-Huszárovics Dalma-
Kinshasa, 2013. június 22.

Jól csak a szívével lát az ember...

Egyik tanítványom szólt, hogy a környékükre britek jönnek látogatóba, és mindenképp menjek el. Akkor még nem tudtam semmit, hogy kik ők, és mit csinálnak Kongóban, de mindenképp meg akartam ismerni őket. Már elsőre szimpatikusak voltak. Beszélgettem az egyik bácsival, elmondtam, hogy magyar vagyok, mire felcsillant a szeme, és odavezetett az egyik kollégájához. A hölgynek rögtön mondtam hogy nice to meet you, fancy brit kiejtés, miegymás, mire magyarul köszön nekem! Megtörténhet, de a hatos lottó esélyesebb... Azért ennek nem túl nagy a valószínűsége, hogy Kinshasa-ban magyarral futsz össze. Kiderült, hogy ő Londonban él a férjével, és most a Mission for Vision nevű csoporttal járják Afrikát. Kinshasa-ban egy hetet voltak, az iskolától nem messze egy kis gyülekezetben végeztek látásvizsgálatot reggeltől estig. Milyen jó volt, hogy magyarul mesélt a munkájukról! Leírhatatlan, tényleg.  Gyöngyi az előre bemért olvasószemüvegeket osztotta ki, megvizsgálta, hogy az adott illetőnek melyik a legmegfelelőbb, együtt kiválasztották a szemüveget, amelyet a páciens ingyen megkapott. 

Ha valakinek összetettebb vizsgálatra volt szüksége, azt is megvalósították, és külön készítettek számára szemüveget. Nagyszerű volt belelátni a munkájukba, és megfigyelni mindezt. Sok ember élt ezzel a lehetőséggel, egész nap hatalmas sor volt. Számomra meglepő, hogy mennyire gyakori itt a látásprobléma. Sokan nem is reménykednek benne, hogy egyszer csak jön valaki aki segít nekik, és ezért nem kér cserébe semmit. Ha belegondolunk, az ittenieknek egyébként nem lenne erre pénze.

Elhatároztuk, hogy elhozzuk az árvákat erre a vizsgálatra. Előtte megpróbáltuk mi is felmérni, kinek lenne erre valóban szüksége, de végül eljött az összes lány, és a legkisebb fiú. Többségüknél csak az alap vizsgálat volt szükséges, ahol a betűk irányát kellett megmondani, de szerencsére rendben van a szemük,  Sarah nehezen olvas, úgy ítéltük meg, hogy talán nem jól lát, ezért az ő szemét alaposan megvizsgálták, de végül nincs szüksége szemüvegre, szemgyakorlatokkal tud javítani rajta. 

Papa Moise és Maman Léontine olvasószemüveget kaptak. 

Ezúton is megköszönjük a Mission for Vision csoportjának munkáját. Gondolom több száz kinshasai mondja most ugyanezt az új szemüvegében.

"Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek"

Mindig is szerettem ezt a számot, viszont rájöttem hogy Kongóban ez annyira nem vicces...itt aztán van bőven áramszünet. Bárcsak metafora lenne, de sajnos nem az...eddig csak azért kellett szurkolni hogy tudjuk tölteni a laptopokat, most netezni is csak akkor lehet ha van áram, az meg ugye direkt csak akkor van amikor alszunk vagy én nem tudom, de szerintem nem szeret minket:) Vagy esetleg öt perc után a router felmondja a szolgálatot.Három lehetőséged van ilyenkor: elszámolsz tízig, lenyugszol és mész a dolgodra, vagy földhöz vágod a routert (ez utóbbit nem javasolnám), vagy bízol abban, hogy ha a süss fel nap és az esőtánc elméletek léteznek, akkor az áramra is ki lehet találni valamit. Egyébként az amúgy teljesen logikátlan, pénzváltó asztal mellett fényes nappal világító villanykörte szerintem státusszimbólumnak számít:) 

Apropó pénzváltás...az alábbiakban a "hogyan tölts meg egyetlen bankjeggyel egy egész bőröndöt?" című logikai játékunkat olvashatják: Fogod a dollárod, mész száz métert a következő pénzváltóig, mondod, hogy szeretnél  váltani, mire egy Koko nevű komoly üzletember odaszól a szomszéd árusnak hogy "eee yakaa" és együtt leszámolnak egy táskányi kongói frankot, mert ugye sokat ér a kongói valuta...

Így három hónap után sok mindent tudnék mesélni az itteni hétköznapokról, nehézségekről, azt hiszem, a betegségek kiemelkednek ezek közül. Sajnos a maláriateszt a mindennapjaink része, én pl. háromszor voltam, és háromszor pozitív lett. Egyik hétvégén hárman voltunk betegek, szóval örömmel konstatáltuk, hogy milyen jó a buli. "Szombat esti láz" kicsit másképp...

Azt hiszem, nehéz lenne elképzelni, hogy éveket töltsek itt. Bár komoly perspektívát látunk az itteni életmódban, illetve szakmákban. Dalma simán elvezetne egy buszt, én meg kihajolnék és kiabálnám az úti célt, mint a helyiek:) Nagyon kaotikus az itteni vezetési stílus, szerintem sokat nem rontanánk a helyzeten. Ezt nagyon jól példázza Jani egyik kijelentése egy rozoga taxiban: "én nem szeretném ha ez az autó felrobbanna, az nagyon tud fájni utána" De egyébként a közlekedés a város bármelyik pontjába problémamentes, teljesen hozzászoktunk már, a késésekhez,a dugóhoz, a szervezetlenséghez, a közlekedési szabályok teljes hiányához...

Azt nem tudom, a helyiek mennyire szoktak hozzá a jelenlétünkhöz, mert három hónap után is ugyanolyan szenzáció ha végigmegyünk az utcán, főleg a gyerekeknek, ők nagyon aranyosak. Kiabálják a nevünket, bár néha Balázs vagyok, de azt hiszem ez megbocsátható:) van, aki angolul köszön, van, aki kínaiul, amit kevésbé értek, de értékelem a gesztust. Most már ismerik a sziát is, meg azt hogy "szia nyuszi" :)

Nagy élmény itt lenni, értékes tapasztalatokkal lesz gazdagabb az ember, de el lehet fáradni. Nem csoda hát, ha időnként azért szükségünk van kikapcsolódásra, pihenőnapra, hogy helyre tudjuk tenni magunkban a dolgokat. Rosszabb esetben ez egy betegszabadság. Mindenesetre kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek...

-Tar Adelina-

Kinshasa, 2013.05.28. 

Informatika, Othniel módra

Bár előzetesen nem számoltam vele, végül informatika tanárrá avanzsálódtam már az első héten. Az tárgyat Dávidtól, az előző csapat önkéntesétől vettem át.

A gyerekeknek egy-két kivételtől eltekintve nem volt korábban dolguk számítógéppel. Nemhogy nincs nekik, vagy nem használnak, hanem még az idősebbek között is könnyűszerrel találni olyat, aki itt, most az iskolában találkozik vele először. Vannak alsós és felsős osztályaim is, változó létszámmal és még inkább váltózó érdeklődéssel a tantárgy iránt. Az első tanítási hét puhatolódzással telt, próbáltam felmérni a lehetőségeket. Indultunk azzal, hogy mi is egy ilyen gépezet, ismernek-e bárkit, akinek van, és ha igen, akkor mégis mire lehet jó. Ha érkezett is bármiféle válasz, az leginkább játékokról és rajzolásról szólt. Na, nem baj, akkor mégis mit tudnak az internetről? A szó maga teljesen ismeretlen, hasonlóan az e-mail is. Viszont a facebookról hallottak már, tudják, hogy mindenféle fotókról meg barátokról van ott szó. Próbáltam ezután kicsit rendet tenni a facebook-levelezés-internet háromszögben. Ismerkedtünk még a számítógép részeivel, erre a legkisebbek is rögtön harapnak, előszeretettel keresik ki a különböző billentyűket a kezükbe nyomott klaviatúrán. Bízom benne, hogy a húsvéti szünet után végre megoldódik az aggregátor-gond és végre be tudjuk kapcsolni a számítógépeket.

Van egy-két érettségi-közeli srác, akik csupa meglepetéssel szolgálnak. André, Guidam’s és Jackson egészen határozott elképzeléssel rendelkeznek az továbbtanulásról, ők már az internetet is gyűrik. Guidam’s például rendszeresen jár netkávézókba, ahol bátran keres mindenféle információt és ezeket ki is nyomtatja. Szeretnék majd egyszer elmenni vele (velük), hogy mutassak egy-két oldalt, ahol ösztöndíjakról, továbbtanulásról, nemzetközi hírekről lehet értesülni. Talán egy kicsit közelebb kerülnek ahhoz, hogy kirepüljenek innen, nekik, akiknek talán most a legnagyobb esélyük van erre itt, a suliban.

Árva-hét, tavaszi szünet a Ndjoku utcában

Adelina és Sarah

 Mióta itt vagyunk, szinte nem telt el nap anélkül, hogy ne hallottuk volna valamelyik árvánk szájából, mennyire szeretnének hozzánk vendégségbe jönni.

Ennek az oka rendkívül egyszerű, egy ilyen meghívás alkalmat ad nekik a szürke hétköznapokból való kiszakadásra, számtalan új inger éri őket, új ízeket érezhetnek a szájukban, és kicsit megfeledkezhetnek mindennapjaik monotonitásáról, nehézségeiről.

 A bevett szokás eddig a hétvégi, egy napos, egész csoportos (11 gyerkőc) látogatás volt, de az én fejemben valami más, valami közvetlenebb kezdett megfogalmazódni, és a húsvéti szünet meg is adta erre a tökéketes alkalmat. Így húsvét hétfőn a gyerekek meg is kapták a meghívást, miszerint kettesével egy-egy napot és éjszakát tölthetnek nálunk. Osztatlan sikert aratott az ötlet, azonnal elkezdték formálni a párokat, ami némi módosításra szorult, lévén hogy a három legidősebb fiúra biztonsági okokból éjszakánként szükség van az árvaházban, így nekik az itt alvás kimaradt. Az izgatottság legkisebb porontyunkon, Israelen látszott a legjobban, aki egész délelőttjét készülődéssel töltötte, majd két órával a sofőr érkezése előtt csinosan felöltözve, gondosan összecsomagolt holmijaival a hátizsákjában ült a nappaliban és várt az indulásra, majd az autóban nem győzte kapkodni a fejét, csak úgy itta magába a nyüzsgő utcák látványát.

 A beosztás így nézett ki: hétfő - Sarah+Majolie, kedd - Nzuzi, Rigen, Isaac, szerda - Lyspie+Ircile, csütörtök: Naomie+Landou, péntek: Poba+Israel

Majolie Sarah-val a kertünkben

 A program pedig így: az árvaházból koradélután sofőrünkkel haza jöttünk, ahol az étkezőben már Mamie ínycsiklandó főztje várt minket. Az evési hajlandóság meglehetősen különböző volt, Sarah és Majolie például minden erőfeszítésünk ellenére szégyenlősségükben alig csipegettek valamit, Naomie és Landou még repetát is elfogadott, a nagyfiúk pedig bátran és magabiztosan szolgálták ki magukat a finomságokból. A menün szerepelt például sültkrumpli, sült manióka, sült banán, rizs, spagetti, bab, párolt zöldségek, sült marha, sült hal, sült csirke, sült virsli, különböző saláták és gyümölcsök, úgyhogy a fufuhoz és a halhoz képest elég változatos étrendben volt része a gyerekeknek. A kiegészítő édességekről, üdítőkről nem is beszélve :-)

Ebéd után kis pihenés következett, fényképek nézegetése a számítógépeken zenei aláfestéssel, amiben szintén ritkán van részük az elégtelen áramellátásnak köszönhetően. Ezt követően nagy sétára indultunk, a közeli gazdag negyedbe vagy a lovas parkba, kedvtől függően. 

Nagyfiúk a nappalinkban: Nzuzi, Isaac és Rigean

 A kontraszt a szegény negyedhez képest, ahol az árvaház található, talán külső szemlélőként a legdrasztikusabb, ott sár és szemét tenger, omladozó, inkább ólnak, mint háznak nevezhető lakó alkalmatosságok, kellemetlen szagok, kéregető gyerekek, itt nyugodt utcák, bódító virágillat, hatalmas házak, még hatalmasabb falakkal körülvéve, luxusautók, jól öltözött emberek..

Sötétedésre hazaérve gyors zuhany, ezalatt a nappali vendégszobává alakítása, filmezés, társasozás, zene hallgatás, éneklés, párna csata, rengeteg gyerekkori emléket idéző, hamisítatlan nyári tábor és pizsiparti érzés. 

 Nagyon reméljük, hogy sikerült nekik is hasonló maradandó élményt szereznünk és ezáltal is közelebb kerülnünk hozzájuk!

 Mozgalmas hetet tudunk a hátunk mögött, furcsa most a csend, de hétfőn újrakezdődnek a dolgos mindennapok, az iskolában a tanítás, a visszaszámlálás pedig folytatódik..

-Huszárovics Dalma-

Kinshasa, 2013.április 9.