Jancsó Marci vagyok. 28 éve vagyok részese ennek az őrült, színes forgatagnak és szeretem… és megpróbálom minél jobban kihasználni az időt és minél többet megtapasztalni, mert van mit…annyit, hogy időm sem lesz mindenre.
2003-ban érettségiztem a Péterfy Sándor Evangélikus Iskolaközpontban, Győrben, ahol előtte tíz meghatározó évet töltöttem. Később természetvédelmi mérnökként végeztem Sopronban és azóta - most már lassan négy éve - külföldön tanulok, dolgozom és vetődöm erre-arra. 2012- ben sikerült megvalósítanom az egyik álmomat és eljutottam hat hónapra Zambiába, ahol egy gyermeksegélyezési projektben dolgoztam egy cseh és egy bolgár társammal. Sok emberrel találkoztam az elmúlt évek során, akik nem turistaként jártak Afrikában és mindegyikük egyöntetűen olyasmit fogalmazott meg, hogy Afrika az ember bőre alá ivódik. Ez velem is így történt és már az Európába visszatéréskor tudtam, hogy szeretnék visszamenni egy kis idő múlva. A kis idő, azaz egy év, el is telt és találkoztam az alapítvány által ajánlott lehetőséggel egy olyan élethelyzetben, amikor amúgy is váltást terveztem. Az Angliában töltött időszak, a rohanó fogyasztói társadalomba való újbóli bekapcsolódás után szeretnék megint valami mást. Azt, hogy egy kicsit megálljon az idő, hogy elfelejtsem az internetet, a híreket és egészen más dolgokra tudjak koncentrálni. Hogy kihívásokkal szembesüljek minden nap, mert az megtanít élni. Hogy megpróbáljak szerzés helyett adni, abból ami van, és ezért sok-sok mosolyt kapni. Hát ezért leszek én megint önkéntes!

Miért éppen Afrika? Talán nincs is meg a pontos válaszom a kérdésre. De azt tudom, hogy segíteni akarok, legalább arra az öt hónapra színesebbé tenni az életüket és igen, van akit érdekel a sorsuk és hinniük kell a csodákban, mert léteznek. 

Farkas-Csamangó Réka vagyok, Mórahalmon élek és a Szegedi Tudományegyetemen tanulok. Földrajz, geoinformatikát végeztem és majd májusban fejezem be tanulmányaimat Idegennyelvi Kommunikátor szakirányon. EVS kereteiben idén tavasszal már töltöttem egy hónapot Muglaban, Törökországban és nagyon szerettem ott lenni, élni és dolgozni.  Remélem, már várnak az árvaház lakói és az iskolás gyerekek, mert már készen állok az útra. Egy kétnapos intenzív felkészítés után már többet tudok a helyi szokásokról és emberekről, a francia nyelvet már elkezdtem tanulni. Amit pluszban vihetek, ez az ugrókötelezés. Minden utazásom alkalmával elkísér a kötelem. 16 éve foglalkozok kötélugrással, és nagyon-nagy öröm számomra, hogy ezt Afrikában, Kongóban taníthatom és esetleg a gyerekekkel későbbiekben majd bemutatókat is tartsak. Ezen kívül bármilyen közös munkában, eseményen szívesen részt veszek, csapatjátékos vagyok.

Bemutatkozás - Marosvári Tamás

Marosvári Tamás [Toma] vagyok, 20 éves, idén érettségizem. Az Alapítványnál különböző önkéntes feladatokat látok el immár 2 éve, tehát Kongó és a helyi körülmények nem voltak ismeretlenek számomra, ahogy az EVS lehetősége sem és úgy gondoltam, hogy mielőtt egyetemre megyek, mindenképpen kihasználom ezt a rettentő jó lehetőséget, így hát halasztottam egy évet az egyetemen és elküldtem a jelentkezési lapom.

Magával Afrikával akkor kerültem igen közeli kapcsolatba, amikor 15 évesen Dél-Afrikára esett a választásom, mint célállomása az előttem álló csereévet illetően. Hogy miért pont Dél-Afrikára esett a választás, már nem is tudom, de az egyik legfőbb motiváció az volt, hogy ne olyan helyre jussak el, mint pl. Amerika ahova egyrészt mindenki el akart menni más pedig minimális szervezéssel el lehet jutni és hát a Google képkeresőbe előbukkanó fehér homokos tengerpart volt az ominózus indok, ami megpecsételte az ország választásom. Persze ennél sokkal többet kaptam és tapasztaltam, de azért sikerült a kép helyszínét is felkutatnom és a mai napig áldom a sorsot, hogy így választottam, mégha ezt 15 évesen nem is annyira mértem fel. J

Nagyon örülök, hogy most újra Afrikába mehetek, de ezúttal egy teljesen más céllal, mert nem tanulni, hanem tanítani megyek, sokkal nagyobb felelősség lesz a vállamon, vállunkon. Ez nem egy legyőzhetetlen kihívás és biztos vagyok benne, hogy nagyon hasznosan fog eltelni ez a fél év, hiszen már most nagyon sok ötlet van a fejünkbe, hogy miken akarunk változtatni/segíteni és optimista vagyok, hogy ezeknek a nagy részét meg is tudjuk valósítani, de ezt Ti itt végig nyomon tudjátok követni!
Volt szerencsém Kanadában is, Quebecben eltölteni egy évet, ahol a francia nyelvet is sikerült elsajátítanom, aminek nagy haszna lesz kint és az elején a fordítási illetve tolmácsolási feladatok is rám hárulnak majd.

Foci itt, foci ott, foci mindenhol

Akárhol, akármikor, akármennyien és akármivel. Leginkább így jellemezhető az itteni játék. Végül is, miért ne?

Azt hiszem, itt a járással egy időben tanulják a focizást fiúk, lányok egyaránt. Az iskola udvarán a diákok, az árvaházban suli után vagy előtt, az utcán a gyerekek, nyári szünetben pedig egész napos meccsek.

Minden játékuk nagyon egyszerű, elég hozzá egy például egy zokni, amibe valami tekertek, és azt dobálják.

Eddig azt gondoltam, hogy egész jól játszom a lányokhoz képest, hát itt azért elég magabiztos rúgásokat lehet látni tőlük is, egyszer a fejemmel sikerült is lemérni az erősségét az egyiknek. A teszt eredménye tízből tízes lett...

Az iskola utolsó tanítási napját is játékkal töltötték, ami a nagy létszám miatt néha már inkább tömeg birkózásnak látszott. Az pedig, hogy ki miben-mezítláb, strandpapucsban, vagy esetleg agyonhasznált sport cipőben, az igazán nem számít. Még az elején úgy gondoltam, ha nekik is megy mezítláb, akkor miért ne? - De orvos lett a vége.

Kapuként van, mikor bambuszrudakat szúrnak le, vagy csak két kő közé lövöldöznek. Van, hogy a labda csak egy összetekert rongydarab, és van amikor köves, szilánkos helyen is mezítláb futkároznak, mert nincs alkalmas cipőjük.

Ma az árvaházban Sarah mondta, hogy menjünk át a szomszédba nézni a focit. Nagyjából 60 gyerek volt egy helyen, az egész környék összecsődült. 12-en játszottak egyszerre egy 10-12 méteres pályán. Az egyik kapu előtt pár méterre lévő betonoszlopcsonk sem zavarta meg a játékot. Nagyon élvezték. Vajon mit szólna egy ilyen játékhoz egy ,,igazi” focista?

Kinshasa, 2013. július 9.

-Geiger Estilla-

Tér a fiataloknak

Minden szombat délután tartanak a fiatalok számára egy beszélgetőkört, az Espace Jeune-t. Ide nem csak az iskola diákjai járnak. Évek óta működik, és szeretik meghívni rá az önkénteseket is.
Első pár alkalommal a pénzről, a helyes pénzkezelésről volt szó. Nagy általános igazságok hangzottak el, amelyeknek nyilván helye van, de nekem összeszorult a szívem a téma hallatán. "Mit dolgozzunk? " (nincs is itt munkahely... ) "Hogyan kezeljük a pénzt?" (Mármint milyen pénzt?) Ilyen gondolatokkal hallgattam az olyan kliséket mint hogy 'a pénz fontos, ám megfelelően kell bánni vele, okosan tervezni...' Az a véleményem, hogy itt nem lehet tervezni, örülsz ha aznap van mit enni, és az 'élj a mának' itt kötelező életfilozófia. Érdekes megfigyelni, hogy minden milyen kis kiszerelésben kapható a boltban...
Espace Jeune alkalmával hangzott el. Értem, hogy mi, európaiak kollektíven felelősek vagyunk a fejlődő országbeliek sorsáért, de sajnos ezt nem tudnám szavakba önteni.

Elmondták, hogy egy fiatal, aki segít a családjának, esetleg nem futja tandíjra, el tud menni ruhát mosni kicsivel tehetősebb családokhoz, sofőrnek, éjjeliőrnek, vagy valamelyik mobilszolgáltatóhoz telefonos feltöltést árulni. Jellemző megélhetési forrás a kereskedelem, nagyon sok az út széli árus, gyümölcs és keksz mindenhol, és gyakran egész pici gyerekek árulnak. Kongóban a gyermek is munkaerő. Nagyon sok kérdést tettek fel Magyarországgal kapcsolatban, nálunk ez hogy néz ki, milyen lehetőségei vannak egy ottani fiatalnak. Az ő szemükben minden európai gazdag, és tökéletes az élete. Próbáltam elmondani, hogy ez ennél árnyaltabb, vannak szegényebb családok, és fiatalok, akik dolgoznak a tanulmányaik mellett. Persze nyilván én is tudom hogy közel sem ugyanazokon a nehézségeken megyünk keresztül. Viszont nem tudom, melyikőnk tudna választ adni nekik arra a kérdésre, hogy "mit éreztek ti, amikor minket szenvedni láttok?" Ez kb. az első

Egyik szombat délután azt kérték, hasonlítsuk össze a két ország házasodási szokásait, különös hangsúlyt fektetve a hozományra. Itt a vőlegény köteles kárpótlásként a lány családjának biztosítani bizonyos anyagi javakat. Enélkül a hozzátartozók nem adják áldásukat, és ha a család nem egyezik bele, akkor nem is házasodhatnak össze hivatalosan. Próbáltam kifejteni, hogy nálunk ez nem így van, és hogy akkor is összeházasodhatnak, ha a család ellenzi a dolgot. Szerintük ez a szülők tiszteletének a jele, és mindenképpen fontos hagyomány. számukra fontos a család, és azt sem értik, nálunk miért van ilyen sok válás. Az igaz, hogy sokkal családcentrikusabbak, és ez szerintem pozitív dolog. A szemükben az európai ember túlzottan karrierista, és nem fontosak neki a családi kötelékek. Azért igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a tanulás előtérbe helyezése nem zárja ki a családalapítást, hanem elősegíti, mert biztos alappal könnyebb. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy ha itt valaki szeretne továbbtanulni, akkor sincs rá mindig lehetősége. A kongóiakkal ellentétben nálunk egy szülő jobb esetben még az egyetemen is tudja segíteni a gyermekét, nem beszélve arról, hogy az általános- és középiskola nálunk ingyenes, itt még az sem. Világos, ez egy ördögi kör, maradnak a bevált modellek, nincs lépés egyről a kettőre.

Az Espace Jeune-ön kívül is sokat beszélgetek a diákokkal, mostanában főleg a végzősökkel. Érdeklődve figyeltem, hogy érettségi előtt két héttel együtt táboroztak. Különösebb anyagi megterhelés nélkül ez úgy nèz ki, hogy bent laktak az osztályteremben. Délutánonként felkészítéseken vettek részt, esténként együtt tanultak, beszélgettek. Ez azért nem csak a tanulásról szól, sokkal kötetlenebb, olyan, mint nálunk az osztálykirándulás. Ez is elgondolkodtatott, azért mi csak elutaztunk valahová, nem az osztályteremben laktunk és főztünk magunkra. Itt két lány összeállt, és az iskolaudvaron elkészítették a fufut mpondu-val, vagy esetleg rizst szárított hallal, de ezzel kimerítettük a repertoárt, a kongóiak szinte minden nap ugyanazt eszik. Egyik nap megkínáltak, hogy egyek velük.
-Na de akkor nektek nem marad elég!
-Dehogynem, megosztozunk rajta!
"On partage." Igen, valóban szívesen megosztanak mindent, és a kedvükért megkóstoltam, amelyet szó szerint taps és üdvrivalgás követett, nagyon örültek. :)
Az érettségi 4 napos volt, hétfőtől csütörtökig egy központi iskolában írták, és minden délután visszajöttek az osztályterembe.Beszélgettem velük, próbáltam bennük tartani a lelket, időnként igazán szomorúak voltak. Velük együtt én is kíváncsian várom az érettségi eredményeket, ezután kiderül, ki jelentkezhet egyetemre.
Nagyon sokat jelent a társaságuk, főleg, amikor őszintén megosztják velem érzéseiket. A egyik diák, akit szoktam is néha viccesen úgy hívni, hogy "the philosopher" azt mondta, a következő gondolatát fogja felírni évzárón a táblára "Le problème avec la dernière année que c'est souvent la dernière"( az a baj az utolsó évvel hogy gyakran tényleg az utolsó). Nekik az utolsó év, nekem az utolsó beszélgetések velük az iskolában is, és az espace jeune-ön is. Most elmegyek, és azt sem tudom, mi lesz velük. Szeretném hinni, hogy ők is el tudják érni az álmaikat, hogy számukra is van tér.
Kinshasa, 2013.július 3.
- Tar Adelina-

Kongói mindennapok II.

 Sajnos itt a betegségek kifejezetten hétköznapi velejárói az életnek, sokszor előfordultam a kórházban, "szerencsére" legtöbbször csak kísérőként.

 Volt alkalmam olyan szituációkat átélni, amik az eddig mély álmot alvó anyai ösztöneimre hideg zuhanyként hatottak.

 Minden lányunk úgy fél a tűtől, mint a tűztől, és mivel itt minden orvosi konzultációhoz automatikusan tartozik vérvétel is, mondanom sem kell, hogy nem egy hálás feladat a "kínzás" részesének lenni. A rendelőig vezető út - amit számtalanszor megteszünk más okból kifolyólag is - ilyenkor szürreálisan hosszúnak tűnik, ha tehetnék, egyet előre kettőt hátra lépnének, hiába próbálom meggyőzni őket, jobb minél előbb túlesni az ilyesmin, nagyszájú Lyspie még alkudozni is próbál - le sem tagadhatná, hogy kongói :-) - , de muszáj menni..

 Potyogó könnyek, tű elől elrántott kar, injekciónál hangos zokogás, üvöltés, kapálózás... szinte nekem is fáj, annyira rosszulesik a szenvedésük, amin bátorító szavakkal, gyengéd öleléssel - majd mikor már semmi sem hozza a várt hatást - jól bevált édességgel próbálok enyhíteni :-)

 A törődés kölcsönös, ha valamelyikünk betegség miatt távol marad az árvaháztól, a gyerekek mindennap kérdezősködnek felőle, jobbulást kívánnak, esténként pedig imádkoznak értünk. 

A belga iskolások érkezése

 Adával kétszer aludtunk az árvaházban, akkor lehettünk tanúi az esti imáknak, amikor is a gyerekek összegyűlnek a nappaliban, és petróleumlámpa fénye mellett énekelnek és imádkoznak. Leírhatatlan béke száll ilyenkor mindenkire, rendkívül meghitt hangulat lengi be az egész árvaházat.

 Az egyik ott alvás apropója a belga iskola tanulóinak látogatása volt, ugyanis készültünk nekik egy kis színdarabbal, amit előző nap egészen estig gyakoroltunk.

Előadás

Először csináltak ilyet a gyerekek (én is..), ami az első próbán okozott némi fennakadást, de legnagyobb meglepetésemre másnapra mindenki tudta kívülről nemhogy a saját szövegét, hanem az egész darabot! Volt, hogy hangos vitába fulladt a próba, de némi fegyelmezés hatására sikeres előadást tudhatunk a hátunk mögött, egyaránt élvezték a nézők és a színészpalánták is :-)

A darabról készült felvétel visszanézése közben

A darab egyébként gyerekekről szól, akiket egy éjjel plüss állatkáik elhagynak, attól tartva, hogy mivel a gyerekek hamarosan felnőnek, nem lesz rájuk többé szükségük. Majd szüleik féltve őrzött plüsseinek vigasztalására visszatérnek, a gyerekek legnagyobb örömére.

 Hamarosan a valóságban is át kell élnünk egy hasonló elválást, és csak remélni tudjuk, hogy a mi történetünk is happy end-del végződik majd, és nem örökre szól a búcsú..
Kinshasa, 2013. június 29.
- Huszárovics Dalma-

Kongói mindennapok I.

Így missziónk végéhez közeledve, szeretném meglepni és egyben engesztelni azokat, akik több írásra számítottak, egy best of összeállítással az elmúlt hónapok legemlékezetesebb pillanatairól.

Ebéd az árvákkal

 Szombatonként is előfordulunk az árvaházban, ilyenkor együtt ebédelünk a gyerkőcökkel, akik egy nap büszkén újságolták, hogy egy támogató jóvoltából új étkészletet kaptak, így elkezdik tanulni az evőeszközökkel való étkezés művészetét, "mint ahogy azt mi európaiak csináljuk".

 Az aznapi - ünnepi - menü: főtt rizs és bab, kivétel nélkül mindenki szereti, az étvágy is megjön a több órás istentisztelet után.

 Asztalhoz ülünk, bár szűkösen, de mindenkinek jut hely, együtt a "család". 

Mivel én már rendelkezek némi gyakorlattal evőeszközzel való étkezés terén (bár őszintén bevallom a kezdet nálam is nehézkes volt szüleim elmesélése alapján), két falat között volt lehetőségem megfigyelni kis árváink első, rendkívül aranyos, arcra mosolyt csaló szárnycsapásait.

 Landu valamit félreérthetett, ugyanis rendületlenül próbálja felterelgetni késével a babokat villája domború oldalára, míg családunk legkisebb tagja, Israel ennél rafináltabb, inkább biztosra megy, egyenként szurkodja fel a villára a prédákat, miközben jóízűeket nevet Ada néhol sántító lingala tudásán, miszerint ma babot és szemgolyót eszünk..:-D

Mire Poba, hihetetlen magabiztossággal, a villa megfelelő oldalára felküzdött babszemeket emeli a tányértól meglehetősen távol lévő szájához, meg sem lepődök rajta, hogy félúton az egész az ölébe hullik, aztán gyorsan körbepásztáz, vajon látta-e valaki a balul elsült akciót, majd nyugtázva, hogy szerencsére senki, egy laza kongói mozdulattal az asztal alá söpri a kárba veszett elemózsiát.

 Kongóban nincs az a kis darab kenyér, amit ne lehetne még megfelezni, ha neked van mit enned, abból másnak is jut, ebben az estben Poba jóvoltából még az egereknek is :-)

 Azóta visszavettünk a tanulás tempójából, és a képlékeny állagú dolgokat biztonságot nyújtó kanállal juttatjuk el a tányértól egészen a szánkig :-)

-Huszárovics Dalma-
Kinshasa, 2013. június 22.