Kongói támogatók

Ha az ember Kongóba kimegy az utcára és megfigyeli, hogy milyen autók róják az utakat, nagyon leegyszerűsítve, vagy a legújabb BMW-t, Mercedes-t és Porschékat látja az úton, vagy a maga után hosszú benzincsíkot húzó, majd széteső autókat.

Mire akarok kilyukadni ezzel? Hogy Kongóban nagyon nagy a különbség a társadalmi rétegek között és valaki vagy nagyon gazdag, mert jó helyen volt jó helyen, sikerült egy falatot kiharapnia az ország természeti gazdagságából, esetleg megvalósította a már-már közhellyé fajuló, Afrika a lehetőségek földje szállóigét.

Ez nekünk, önkénteseknek és persze az Alapítványnak is azt eredményezi, hogy nem kell minden egyes adományért Magyarországra rohanni illetve nem is szabad, mert sok minden helyben is megoldható, vagy csak helyben, mert például hiába ajánlja fel az egyik otthoni cement gyár, hogy ad 300 zsák cementet, többe kerülne az útiköltség, mint a cement értéke.

Ezért is mentünk el a CILU nevezhető cementgyárhoz, az Afrikáért Alapítvány kisebb delegációja, Eszter, Sampard és én, ahol egy levelet adtunk át a cég egyik vezetőjének, 300 zsák cement igényléséről.

Még „otthon” volt egy eligazítás, hogy pontosan mire is figyeljünk oda, ha Afrikában tárgyalni akarunk és azt akarjuk, hogy komolyan is vegyenek minket.

Az egyik legfontosabb, hogy mindenképpen ki kell öltöznünk, hiába van 35 fok, hosszú gatya és ing kötelező, ha nagyon fontos emberrel találkozol, akkor nincs menekvés, muszáj az öltöny. Igazából ennek is megvan pozitív oldala, mert ilyen rohamtempóba nem lehet fogyni, mint az alatt a 4 óra alatt amíg te abban a göncben vagy.

Merthogy Kongóban minden tárgyalás személyesen történik, ha valamit meg akarsz beszélni, el akarsz intézni, akkor muszáj személyesen megjelenni.

A másik, amit megtanultunk, hogy mindig többet kell kérni, mint amennyire szükségünk van, mert úgyis alkudozni fognak. Sajnos, eddig még nem érkezett válasz a levelünkre, pedig négyszer megjelentünk személyesen, ezért úgy döntöttünk, hogy a legutolsó „gyertek vissza holnap”- után adunk nekik még pár napot, hogy biztosan legyen már válasz.

Szerencsére a másik nagyobb céggel folytatott tárgyalás már rövidebb és gyümölcsözőbb volt.

A Vodacom Foundation-t kerestük meg, ami mint a vezetőjével folytatott beszélgetés során kiderült, hogy ez a szervezet költ a legtöbb pénzt Kongóban adományokra. Ráadásul, az Afrikáért Alapítványnak már van velük kapcsolata, hiszen az iskolába ők biztosították az iskolapadokat. Amikor az Alapítványunk felől kérdeztek, mondtuk, hogy már javában folyik az iskolánk második épületének az építkezése és szinte még be sem fejeztük  mondatot, már biztosítva lettünk afelől, hogy 100 padot, egyenként 100 dollár értékben az Alapítvány rendelkezésére bocsát a Vodacom, ami Afrikában a Vodafone megfelelője.

Reméljük a jövőben is még sok hasonló támogatót sikerült találunk itt Kongóban, akik a gazdagságukat visszafektetik a saját országuk fejlődésébe.

Toma

A Karácsony

Személy szerint eléggé féltem a Karácsonytól, lévén eddig egyetlen ünnepet sem töltöttem távol a családomtól és attól tartottam, hogy 24-én, és 25-én Honvágy úr érkezik majd vendégségbe, hívatlanul. Aztán végül minden nagyon jól alakult.

Itt a 24. nem ünnep, inkább készülődnek az emberek a másnapra. Ennek megfelelően a délelőtt az árvaházban is készülődéssel, kertészkedéssel és díszítéssel telt. Délután pedig minden önkéntes elvonult ajándékot venni annak, akit előző este Fortuna rendelt neki, a szokásos névhúzós módszer keretein belül. Késő délután mindenkinek szerencsésen sikerült beszélnie az otthoniakkal. Végül 8 órakor kezdődött a mi kis ünnepünk, amelyre az időjárás is elküldte jókívánságait 35 fokos meleg és viszonylag rövid, ám annál intenzívebb trópusi zivatar formájában. A rögtönzött, rendkívül kreatív karácsonyfánk alatt a sláger ajándék az ananász volt, amellyel sem ízben, sem árban nem kelhet versenyre az otthoni.  

Karácsony napján pedig az árvaházba voltunk hivatalosak, ahol beszélgetés, játékok, majd ünnepi vacsora volt a menetrend. Minden gyereknek igyekeztünk személyre szabott ajándékot (össze)készíteni. Cserébe csak néhány éneket kértünk. Megható volt, ahogy a gyerekek a Csendes éj francia verzióját, majd Oláh Ibolya Magyarország című már-már klasszikusát énekelték, az egyik előző csoportnak is jár a hála érte ezúton is. Ezután a lányok még haza kísértek minket, amelyért otthonról hozott bejgli formájában manifesztálódott a köszönet.

Végül, 26-án különleges vendéget köszönthettünk Csonka Gábor, azaz Vandorboy személyében. A több órán át tartó sztorizást és beszélgetést követően a gyerekek azért nem úszták meg az aznapi magyar órát.

Ábrahám

Mikulás és babalátogatás!

Mikulásos ajándékosztás előtt Eszterrel hivatalosak voltunk egy babalátogatásra.

A helyi gyülekezet egy új kis taggal bővült. A gyülekezet tagjai gyűjtést szerveztek a családnak, hogy ezzel is támogassák az újszülöttet, és persze ebből mi sem maradhattunk ki. Mi, lányok képviseltük a csapatot a családnál. Anyagi támogatás mellett kiscipőket, játékokat is vittünk a családnak, mert összesen négy kisgyerek van. A barátságos fogadtatás mellett kézbe vehettük az újszülöttet. A kisbaba gyönyörű és rendkívül sok haja van, nagyon csinosan felöltöztették a látogatásra. A családtól elbúcsúzva már agyban készülődtünk az ajándékosztásra és díszítésre. Az iskola udvarán lévő fát szépen felöltöztettük színes díszekkel és már a mi Mikulásunk is készen állt. Több mint 300 darab kis ajándékot, 300 darab cukorkát és 300 darab ceruzát készítettünk elő hétfő este a gyerekeknek. A Mikulás először végigjárta a tantermeket és köszöntötte a diákokat, majd a feldíszített fa alatt ült és várta az osztályokat. Elsőnek az ovisok jöttek és végül a hatodikosokkal fejeződött be a sor. Kongóban az alsó tagozat egytől hatodik osztályig van. Mindenkinek jutott valami pici ajándék. Persze a legvégén minden iskolás megrohamozott minket és még szerettek volna valami plusz meglepetést kapni, de a Mikulás zsákja is véges.

Egészen az árvaházig kísértek és nehezen engedtek el. A La Providence árvaház nyújtott menedéket nekünk a gyerekek elől. Ott ahol mindig otthon érezhetjük magunkat.

Réka

"Bonzsúr Mundele!"

Az elmúlt héten gyakran elhangzó mondat, melynek jelentése: Jónapot, Fehér ember!

Már több, mint egy hete így köszönnek az öt magyar önkéntesnek a díszkiséretet alkotó, mezítlábas helyi gyerekek Kinshasa egyik negyedében.

Az elmúlt héten ugyanis felpörögtek az események körülöttünk. A budapesti búcsúzás és elindulás után megtapasztalhattuk, hogy Brüsszelben töltött 14 órás reptéri várakozás, nyolc és fél levegőben, két földrész felett töltött óra, a költözködés, akklimatizálódás, pakolászás, esővízgyűjtés, ötletelés és táblázatgyártás szépségeinek csapatépítő hatása felbecsülhetetlen.

A szállás birtokba vétele után rögtön belevetettük magunkat a környék felfedezésébe, amit az iskolával és az árvaházzal kezdtünk. A fogadtatás nagyon kedves és szívmelengető volt. Az iskolában énekkel, versekkel és virággal, de főleg nagy-nagy kiváncsisággal fogadtak minket, az árvaházban pedig a gyerekek magyar dallal is készültek. Különös érzés volt, ahogy az egészen pici gyerekek a kezeinket méregették, hasonlítgatták az ő pici kezecskéikkel, és nekem olyan érzésem volt, hogy felső végtag tekintetében nem vagyok kellőképpen ellátva. Valószínűleg, ha négy, vagy nyolc karom volna, akkor is felkarig kis kezek borították volna őket.

A helyszínek szemrevétele után nagy lendülettel és lelkesedéssel kezdtünk az otthon kitervelt projektek megvalósításán agyalni. Mostanra már sikerült belemerülni a közös napirend, feladatleosztás és órarendkészítés rejtelmeibe. Egyik ötlet születik a másik után, úgyhogy az elkövetkező pár nap a megvalósítás lehetőségeiről, módjairól fog szólni. Az első egész iskolás akciónk a Mikulás látogatása lesz, amire nagyon izgatottan készülünk, Ábrahám próbálgatja a szakállát, pakolásszuk az otthonról hozott ajándékokat, osztályozunk, szortírozunk, hogy minden renben menjen holnap.

A sok terv és teendő mellett pedig újra és újra rádöbbenünk, hogy milyen értéke van az ivóvíznek, a villanyáramnak, az internetnek, meggyőződtünk róla, hogy sok jó ember kis autóban is elfér, és hogy bizony a hernyót is meg lehet enni. S bár ez egy egészen másmilyen világ, mégis sok a közös vonás, és a szúnyogcsípés itt is ugyanúgy viszket.

Eszter

Bemutatkozás- Vass Ábrahám

Vass Ábrahám vagyok, 25 éves. Most fogok végezni az iskolával. Úgy érzem, életem fordulóponthoz érkezett. Plusz régóta szeretnék Afrikába menni, nem elsősorban turistaként. Így szinte magától értetődő, hogy éltem, élek az Alapítvány nyújtotta lehetőséggel. Főleg a sporttal, sport tanítással fogok foglalkozni, de minden területen szeretnék aktív és eredményes lenni. Még soha nem voltam Afrikában, és gyerekekkel sem foglalkoztam ilyen hosszú ideig, így kíváncsian várom az első élményeket.

Bemutatkozás-Szabó Eszter

Mindig embert próbáló feladatnak tűnik mikor valakit, vagy valamit be kell mutatni. Megragadni a lényeget, a realitásnál maradni, elfogulatlanul, hű képet festeni az adott dologról. Ezt még nehezebbnek érzem, amikor saját magamat kell "megfogalmazni". Ilyenkor elgondolkodom, ki is vagyok. Mivé, kivé szeretnék válni, és hol tartok most ehhez az elképzeléshez képest. Kiindulni lehet egyrészt az adatokból, a száraz infókból, mint a kor, lakhely, tanulmányok, munkatapasztalatok, stb. Alaposabban végiggondolva inkább azt tartom fontosnak, hogy ezek a tények és körülmények hogyan befolyásoltak/befolyásolnak. 

Nem vagyok "öreg", határozottan nem. De már volt időm gondolkodni tanulni, döntéseket hozni és viselni a következményeket, felelősséget vállalni, tudatosságra törekedni. 

Felvidéki magyarként határozott képem van az egészséges identitás fontosságáról, ennek vállalásáról, és a békés egymás mellett élésre való törekvések nehézségeiről. 

Tájépítész "palántaként" rengeteg hasznos tudást sajátíthattam el, természetről, építészetről és a kettő egészséges egyensúlyáról.

Ami pedig a többi "összetevőmet" illeti, azt hiszem, csoportvezetői, tréneri mottóm kellőképpen kifejezi: 

"Szeretek megfigyelni, észrevenni, rácsodálkozni és örülni a legapróbb dolgoknak is. 

Szeretek nevetni és nevettetni. 

Szeretem látni, ahogy valami elkezdődik, változik, fejlődik, kikerekedik és lezárul. 

Szeretek értelmet találni az értelmetlennek. Célt a céltalannak. 

Szeretek hálás lenni azért, amit kaptam, és megörökíteni azzal, hogy továbbadom. 

Szeretem a hitem, a családom, a természetet. 

Nem szeretem a borsófőzeléket."

Úgy gondolom, mindezt aktívan tudom majd hasznosítani a következő fél évben, és utána remélhetőleg még nagyon sokáig. 

Adott hozzá egy jó csapat is, hajrá hajrá nekünk!! :)

Jancsó Marci vagyok. 28 éve vagyok részese ennek az őrült, színes forgatagnak és szeretem… és megpróbálom minél jobban kihasználni az időt és minél többet megtapasztalni, mert van mit…annyit, hogy időm sem lesz mindenre.
2003-ban érettségiztem a Péterfy Sándor Evangélikus Iskolaközpontban, Győrben, ahol előtte tíz meghatározó évet töltöttem. Később természetvédelmi mérnökként végeztem Sopronban és azóta - most már lassan négy éve - külföldön tanulok, dolgozom és vetődöm erre-arra. 2012- ben sikerült megvalósítanom az egyik álmomat és eljutottam hat hónapra Zambiába, ahol egy gyermeksegélyezési projektben dolgoztam egy cseh és egy bolgár társammal. Sok emberrel találkoztam az elmúlt évek során, akik nem turistaként jártak Afrikában és mindegyikük egyöntetűen olyasmit fogalmazott meg, hogy Afrika az ember bőre alá ivódik. Ez velem is így történt és már az Európába visszatéréskor tudtam, hogy szeretnék visszamenni egy kis idő múlva. A kis idő, azaz egy év, el is telt és találkoztam az alapítvány által ajánlott lehetőséggel egy olyan élethelyzetben, amikor amúgy is váltást terveztem. Az Angliában töltött időszak, a rohanó fogyasztói társadalomba való újbóli bekapcsolódás után szeretnék megint valami mást. Azt, hogy egy kicsit megálljon az idő, hogy elfelejtsem az internetet, a híreket és egészen más dolgokra tudjak koncentrálni. Hogy kihívásokkal szembesüljek minden nap, mert az megtanít élni. Hogy megpróbáljak szerzés helyett adni, abból ami van, és ezért sok-sok mosolyt kapni. Hát ezért leszek én megint önkéntes!