Bögre és baldachin, avagy kongói hétköznapok

Három hete érkeztünk Kongóba, és mostanra azt hiszem, egészen hozzászoktunk a körülményekhez. Pedig itt a mindennapi rutin sem olyan, mint otthon. Először is, hétköznapjaink fontos részét képezi a vödör és a bögre. Víz sokszor nincs, ezért a konyhában két nagy (tulajdonképpen kukás) vödör szolgál víztartályként, ez körülbelül kétnapi víztartalékot tud tárolni. Mindig, ha éppen van víz, akkor gyorsan fel kell tölteni, mert egyszer már majdnem teljesen feléltük a készleteket. Ez a múltkor a gyakorlatban azt jelentette, hogy Adri hajnal kettő magasságában a szomszéd szobából meghallotta, hogy csurog a víz a WC-tartályba, (tehát van víz!), gyorsan felkelt, és megtöltött két vödröt – amiért minden tiszteletem az övé, nekem nem lett volna erőm hozzá. 

Ipari jellegű takarítás beköltözéskor

Fürdéskor aztán előkerülnek a bögrék, ugyanis vödörből öntjük magunkra bögrével a vizet, víz nélküli napokon azzal a kiegészítéssel, hogy egy lavórba állunk, hogy a lecsurgó koszos vizet a WC lehúzására is fel tudjuk használni. Mostanra sikerült kifejlesztenünk, hogyan lehet akár. hat bögre hideg vízzel megfürdeni. (Mert persze meleg víz csak akkor van, ha van áram a vízforraláshoz – áram pedig eddig többször nem volt, mint volt. Most például 5 napig nem volt.) Az esti fürdés után jön a fogmosás palackozott vízből, mert a csapvíz elvileg nem megbízható, bár eddig még nem lett tőle bajunk. Ha reggel teát szeretnénk inni, és éppen van áram, akkor még este kell forralni vizet a termoszba, mert ki tudja, reggel lesz-e rá lehetőség. A mosogatást nem részletezném, az eddigiek alapján nagyjából el lehet képzelni.

Balázs fütyörészve mosogat

Hűtőszekrényünk van ugyan – ami itt már önmagában nagyon nagy dolog –  de áram híján leginkább nyitva tátong az ajtaja. Viszont most már tapasztalatból mondhatjuk, hogy bármilyen kaja kibír egy egész napot hűtő nélkül 30 fokban is. És a tejporból készült kakaónak is egész kakaó íze van.

Lányszoba

Kislányként mindannyian szerettünk volna baldachinos ágyban aludni, ami itt, Kongóban végre megvalósult, ha nem is az általunk megálmodott formában. Muszáj moszkítóháló alatt aludni, hogy ezzel is csökkentsük a malária esélyét, és persze, hogy tudjunk aludni zümmögő barátainktól. Lefekvés előtt még zseblámpával átkutatjuk az egész hálót, nehogy alatta maradjon egy szúnyog, mert az sokat elvon az alvásra szánt időnkből. A szúnyogokon kívül más lakótársaink is vannak, néhány egér már elég otthonosan érzi magát nálunk, és egyik nap egy gyíkot is láttam a plafon egyik repedéséből kikandikálni. Az otthoni panellakásból már ismerős csótánnyal még csak egyszer találkoztam, de az háromszor akkora volt, mint a mieink otthon. Így aztán jobb híján sikítottam egyet (a fiúkra frászt hozva), majd nemes egyszerűséggel becsuktam a konyha ajtaját, a sorsra bízva a csótány jövőjét.

Az esti gyertyafényes beszélgetéseinket a szomszédban összejáró gyülekezet csendesnek éppen nem nevezhető imádkozása színesíti, néha nem túl szép gondolatokat juttatva az eszembe (félreértés ne essen, csak a ricsaj nem tetszik). Itt nincs csendszabály, mindenki akkor ordibál mikrofonba, amikor akar – vagy amikor van hozzá áram. És ha hajnal kettőkor akar, hát akkor fog. Kongó nem éppen egy csendes ország… Reggel aztán általában a szomszéd aggregátorának kellemesen búgó hangja fogad egy kis benzinszaggal vegyítve, ami szintén heves gondolatokat ébreszt bennem, de mivel Kongóban vagyunk, és itt senki sem idegeskedik, én is általában inkább csak csendben a másik oldalamra fordulok.

Császármorzsa á la Dávid

Nagyjából ilyen körülmények közt telnek napjaink itt Kinshasában. Sok új dolgot kell megszoknunk, és már most álmodozva várjuk, hogy hazatérés után mindig egyszerre (!) legyen áram és víz, és ne kelljen attól tartani, hogy ez az ideális állapot 10 perc múlva véget ér. 

Ám mindezt korántsem panaszkodásképp írom, inkább csak amolyan bemutatásként. Mi így is sokkal jobb körülmények között élünk, mint a kongóiak általában. Még ha rossznak is hangzanak a körülmények, megvan mindenünk, amire szükségünk van. Az árvaház és az iskola olyan negyedben található, ahol az áram és a folyó víz még csak be sincs vezetve. Az utcában lakó gyerekek sokszor az utcán fürdenek, ha egyáltalán fürdenek. A napi háromszori étkezés pedig igazán luxusnak számít, leginkább a napi egyszeri étkezés a jellemző. Számunkra elképzelhetetlen körülmények közt élnek, mégis mindenki boldognak tűnik. Eddigi benyomásaim alapján az emberek elfogadják, amit kapnak az élettől (nem véletlen, hogy itt mindenki nagyon vallásos), és nem azt várják vagy keresik, hogyan lehetne még többet, többet, többet szerezni. Ez persze azt is maga után vonja, hogy nem igazán haladnak egyről a kettőre, a hatékonyság fogalmát pedig az eddig látottak alapján egyenesen nem ismerik, viszont a nálunk népbetegségnek számító stressz is ismeretlen közöttük. Újabb dolog, amit meg kellene tőlük tanulni. Mi rajta vagyunk az ügyön :)

Lavóros mosás

Alapítványi események vasárnapja

Szeptember 30-án, vasárnap kiöltözött kis csapatunk, és útnak indultunk az alapítvány által szervezett díjátadó ünnepségre. Körülbelül 1 órás utazás után megérkeztünk Kinshasha legnagyobb gyülekezetébe. Még az utcákon is tömegek hallgatták a bent zajló eseményeket. Döbbenetes volt számomra, hogy ezeket az embereket nem tántorítja el sem eső, sem helyhiány, ők márpedig gyülekezetbe jönnek. Sajnos közlekedési problémák miatt késve érkeztünk meg, de még így is hatalmas tapssal fogadtak bennünket, és előre ültettek. A gyülekezet igen egyszerűen volt berendezve. Az emberek fapadokon, illetve kerti műanyag székeken ültek. A pódium igényesen és sallangmentesen volt berendezve néhány oltárképpel és szószékkel. Nem sokkal érkezésünk után következett a díjátasás, melynek keretei között Eszti és én is megszólaltunk. Számomra nehezítette a feladatot, hogy sem franciául, sem lingalául nem beszélek, mégis több ezer ember és vagy három kamera figyel. Mindezek ellenére megoltottuk a feladatot. A díjakat Barutti Kasongo pásztornak adtuk át. Gyülekezete ezt hatalmas tapsviharral fogadta, amelyről bárki képes volt megállapítani, hogy nem pusztán illemből teszik ezt, hanem őszinte szeretetből. Ez után az igehirdetés volt soron. A pásztor franciául beszélt, de volt lingala tolmács is. Eszter volt olyan kedves, hogy a lényeget lefordította nekem. Ez után dicsőítés következett, amely lelkileg nagyon mély volt. A gyülekezetből többen sírtak, a gyerekek előre mentek áldásért, többünket nagyon megérintett az istentiszteletnek ez a pontja. Személy szerint én is nagyon jól éreztem magam, érezhető volt Isten jelenléte, és eszembe jutott, hogy mennyire fontos számomra a gyülekezetem, és hogy bár több ezer kilométerre vagyok otthonról, és semmit nem értek az énekekből, mégis ugyanazt az Istent imádjuk. Végül egy gyors fotózkodás után tovább indultunk egy másik gyülekezetbe. Itt még tartott az igehirdetés, ezúttal csak lingalául.

Ez a hely sokban eltért az előzőtől. Maga a gyülekezet sokkal jobban felszerelt volt. Szép tiszta székekkel, reflektorokkal, élő videóközvetítéssel. Mindezek mellett azt is megfigyelhettük, hogy a teremben nagy számmal volt még üres hely. Azt hiszem, talán jobb is, hogy egyik igehirdetést sem értettem, mert érdekes tapasztalat volt pusztán a külsőségek alapján összemérni a két gyülekezetet. Az istentisztelet végén minket is felhívtak az emelvényre, ahol köszönthettük a gyülekezetet. Végül személyesen is találkoztunk a pásztorral, aki ígéretet tett arra, hogy három árvát támogani fog a gyülekezet, majd a kötelező fotózkodáson itt is túlestünk. Végül az alapítvány munkatársai meghívtak bennünket egy étterembe. A hely előtt legelésztek a kecskék, maga az épület pedig egy jobb állapotú tanyához hasonlítható. Miután leültünk a műanyag asztalokhoz a műanyag székekre, a legyek hessegetése mellett vártuk az ételünket. Ezt meg is kaptuk egy tálcán, amelyen papírba tekerve gőzölgött a frissen sült, felkockázott kecskehús. Ízét tekintve nem sokban tér el a disznótól, de állagát tekintve elmondható, hogy sokkal rágósabb. Evőeszközt nem kaptunk az ételhez, és úgy érzem, hogy az étel szurkálásra szolgáló fogpiszkáló is csak miattunk, európai étkezéshez szokott mundelék miatt került elő. Éhségünk és sietős időbeosztásunk miatt gyorsan megettük az ételt, majd közöltük, hogy készen állunk az indulásra, helyi vezetőnk jó afrikai módjára elmondta, hogy még várnunk kell 10 percet, hogy rendesen leérjen az étel. Igen, még akkor is, ha sietünk. Miután ez letelt, igyekeztünk haza, mert az Alapítvány 10. évfordulós ünnepsége kapcsán videotelefonos kapcsolatot létesítettünk az árvaház lakói társaságában az otthoniakkal. Persze, ekkor is áramszünet volt, és egy félreértés miatt a gyerekek későn, gyalog indultak el, így félő volt, hogy időben ideérnek-e, de végül rendben lezajlott a beszélgetés, bár a laptopok is sorra mondták fel a szolgálatot. Egy netbook azért megmaradt, amelyen a gyerekek megnézhettek egy mesét. Hatalmas érdeklődéssel nézték a rajzfilmet, amely nagy örömöt varázsolt a mi esténkbe is.

Afrikában sportolni!?

Sikeresen megtartottam az első testnevelés órámat. Már otthon próbáltam felkészülni az esetlegesen felmerülő nehézségekre, de ami itt várt, az felülmúlta minden elképzelésemet. A gyerekek eszméletlen mozgékonyak, és már egészen fiatal korukban fantasztikus felépítéssel rendelkeznek. Hosszú végtagok, egyenes tartás és egymástól szigorúan elkülönülő izomcsoportok.

Néhány napja volt szerencsém „bozótlakó” gyerekekkel is „edzeni”.

Kissé meglepődtem, hogy a siralmas körülmények ellenére mennyire erősek. A silány táplálkozás, a sok izzadás, a vízhiány és az egyéb körülmények ellenére némely kiskölyök úgy nézett ki, mint egy vasgyúró.

Kicsit gimnasztikáztunk, kézen álltunk és fociztunk a parton.

Egy szigeten voltunk, így nem valószínű, hogy valaha is látták, hogy csinálják a nagyok. Mindenesetre olyan cseleket csináltak, hogy csak düllesztettem a szememet. Akkor tudatosult bennem végleg:

A foci az emberek vérében van!

De térjünk vissza az iskolai edzésre. Első körben 15-16 éves gyerekekkel edzettem.

Gondoltam kezdhetnénk bemelegítéssel, aminek elengedhetetlen kelléke a terpeszállás. Mivel a lányok majdnem mind térd alá érő szoknyában vannak iskolában, ezért már csírájában elvetettem az alsó bemelegítő és nyújtó gyakorlatokat. Rendben, nem esünk kétségbe, legyen kapura lövés. J Pár lövés és néhány felém száguldó női cipőcske után rájöttem, hogy ismét rossz ötletet választottam közös edzés gyanánt.

Semmi gond, álljunk körbe, és fejelgessük egymásnak a labdát, attól biztosan nevetni fognak.. Az igen gyakran a földre eső labda poros lett, és a homok nem mutatott valami jól az izzadt, fekete homlokocskákon. Oké, ezt is hagyjuk! Akkor passzolgassuk csak kicsit a labdát. Végre sikerült egy kis nevetést csalnom az arcukra, ez még a lányoknak is tetszett. A következő a kosárra dobás egymás kezébe. Azt hittem, ennél bénább dolgot ki sem találhattam volna, de meglepően jól sikerült. Térdrogyasztva, szépen ívesesen, csuklóból dobálták egymásnak a labdát. Mindeközben a nevető gyerekek Michael Jordan nevét emlegették. Úgy látszik népszerű errefelé a kosárlabda, kezdett szépen kikerekedni az edzés. Amúgy a nagyobb gyerekek fegyelmezettek és kérdés nélkül csinálják, amit mondok. Könnyed röplabdázással fejeztük be az edzést, és végül mindenki nagyon jól érezte magát.

Ma a kicsi lányokkal frizbiztünk, aminek óriási sikere lett.

A fiúk fociztak, amihez közbe sem kellett avatkozni, játszottak szépen maguktól. Nehéz dolgom lesz, ha összeszedett, koordinált mozgásra akarom bírni őket, de magyar leleményességgel, töretlen lelkesedéssel folytatom a munkámat.

Balázs