Alapítványi események vasárnapja

Szeptember 30-án, vasárnap kiöltözött kis csapatunk, és útnak indultunk az alapítvány által szervezett díjátadó ünnepségre. Körülbelül 1 órás utazás után megérkeztünk Kinshasha legnagyobb gyülekezetébe. Még az utcákon is tömegek hallgatták a bent zajló eseményeket. Döbbenetes volt számomra, hogy ezeket az embereket nem tántorítja el sem eső, sem helyhiány, ők márpedig gyülekezetbe jönnek. Sajnos közlekedési problémák miatt késve érkeztünk meg, de még így is hatalmas tapssal fogadtak bennünket, és előre ültettek. A gyülekezet igen egyszerűen volt berendezve. Az emberek fapadokon, illetve kerti műanyag székeken ültek. A pódium igényesen és sallangmentesen volt berendezve néhány oltárképpel és szószékkel. Nem sokkal érkezésünk után következett a díjátasás, melynek keretei között Eszti és én is megszólaltunk. Számomra nehezítette a feladatot, hogy sem franciául, sem lingalául nem beszélek, mégis több ezer ember és vagy három kamera figyel. Mindezek ellenére megoltottuk a feladatot. A díjakat Barutti Kasongo pásztornak adtuk át. Gyülekezete ezt hatalmas tapsviharral fogadta, amelyről bárki képes volt megállapítani, hogy nem pusztán illemből teszik ezt, hanem őszinte szeretetből. Ez után az igehirdetés volt soron. A pásztor franciául beszélt, de volt lingala tolmács is. Eszter volt olyan kedves, hogy a lényeget lefordította nekem. Ez után dicsőítés következett, amely lelkileg nagyon mély volt. A gyülekezetből többen sírtak, a gyerekek előre mentek áldásért, többünket nagyon megérintett az istentiszteletnek ez a pontja. Személy szerint én is nagyon jól éreztem magam, érezhető volt Isten jelenléte, és eszembe jutott, hogy mennyire fontos számomra a gyülekezetem, és hogy bár több ezer kilométerre vagyok otthonról, és semmit nem értek az énekekből, mégis ugyanazt az Istent imádjuk. Végül egy gyors fotózkodás után tovább indultunk egy másik gyülekezetbe. Itt még tartott az igehirdetés, ezúttal csak lingalául.

Ez a hely sokban eltért az előzőtől. Maga a gyülekezet sokkal jobban felszerelt volt. Szép tiszta székekkel, reflektorokkal, élő videóközvetítéssel. Mindezek mellett azt is megfigyelhettük, hogy a teremben nagy számmal volt még üres hely. Azt hiszem, talán jobb is, hogy egyik igehirdetést sem értettem, mert érdekes tapasztalat volt pusztán a külsőségek alapján összemérni a két gyülekezetet. Az istentisztelet végén minket is felhívtak az emelvényre, ahol köszönthettük a gyülekezetet. Végül személyesen is találkoztunk a pásztorral, aki ígéretet tett arra, hogy három árvát támogani fog a gyülekezet, majd a kötelező fotózkodáson itt is túlestünk. Végül az alapítvány munkatársai meghívtak bennünket egy étterembe. A hely előtt legelésztek a kecskék, maga az épület pedig egy jobb állapotú tanyához hasonlítható. Miután leültünk a műanyag asztalokhoz a műanyag székekre, a legyek hessegetése mellett vártuk az ételünket. Ezt meg is kaptuk egy tálcán, amelyen papírba tekerve gőzölgött a frissen sült, felkockázott kecskehús. Ízét tekintve nem sokban tér el a disznótól, de állagát tekintve elmondható, hogy sokkal rágósabb. Evőeszközt nem kaptunk az ételhez, és úgy érzem, hogy az étel szurkálásra szolgáló fogpiszkáló is csak miattunk, európai étkezéshez szokott mundelék miatt került elő. Éhségünk és sietős időbeosztásunk miatt gyorsan megettük az ételt, majd közöltük, hogy készen állunk az indulásra, helyi vezetőnk jó afrikai módjára elmondta, hogy még várnunk kell 10 percet, hogy rendesen leérjen az étel. Igen, még akkor is, ha sietünk. Miután ez letelt, igyekeztünk haza, mert az Alapítvány 10. évfordulós ünnepsége kapcsán videotelefonos kapcsolatot létesítettünk az árvaház lakói társaságában az otthoniakkal. Persze, ekkor is áramszünet volt, és egy félreértés miatt a gyerekek későn, gyalog indultak el, így félő volt, hogy időben ideérnek-e, de végül rendben lezajlott a beszélgetés, bár a laptopok is sorra mondták fel a szolgálatot. Egy netbook azért megmaradt, amelyen a gyerekek megnézhettek egy mesét. Hatalmas érdeklődéssel nézték a rajzfilmet, amely nagy örömöt varázsolt a mi esténkbe is.