Kinshasa > Matadi > Boma – Avagy felfedezni a Kongói Demokratikus Köztársaság egy kicsiny szegmensét

Mint a legtöbb projektünk mostanában, ez is Flory nevéhez fűződik, hiszen Ő is azon van, hogy az itteni életünk minél zökkenőmentesebb legyen. Még februárban merült fel,  az egyik első találkozások egyikén, hogy Ő és egy csapat diplomata április/május magasságában tervez lemenni 4-5 napra Muandába, az Atlanti Óceán partjához.

Azóta sok minden megváltozott, és ha nem is egy csapat diplomatával, nem is Muandáig, de sikerült leszervezni, hogy eljussunk Bomáig, a Kongói DK egykori fővárosáig és egyik legfontosabb kikötőjéhez.

Az indulást szerda reggel fél8-ra tűztük ki, de már akkor sejtettük, hogy az indulás csúszni fog, mert itt szinte lehetetlen pontosnak lenni. Végül 10 körül sikerült elindulnunk.  Miután sikerült Kinshasából kijutni, ami nem olyan egyszerű dolog a valóságban, mint amennyire az leírva tűnhet egy sima utunk volt Matadiig, ahová este 6 felé érkeztünk meg. A terv az volt, hogy megkeressük azt a hotelt, ahol Flory férje korábban megszállt és utána megvacsorázunk. Nem így történt. Eleve sötétben érkeztünk meg egy olyan városba, amit még életünkben nem láttunk, és hogy a dolgunk még nehezebb legyen, utcanevek és egyéb közigazgatási egységek nem igen léteznek errefelé, ráadásul a hotel nevét sem tudtuk, csak egy fényképünk volt róla. Elég lehetetlen küldetés volt és már elkezdtük az alternatívákat is feltérképezni, amikor is megálltunk egy hotelnál, amit egy teltházas hotel recepciósa ajánlott. A szobák nagyon rendben voltak, a fürdőszoba is príma volt, de mikor megtudta a tulajdonos, hogy egy szobába netán két fiú aludna, úgy kikelt magából, hogy ez márpedig szentségtörés, és hogy mi mind homoszexuális beállítottságúak vagyunk, hogy jobbnak láttuk a mielőbbi távozást. Mindenesetre fél tank benzin elpazarolása után, éjfélkor sikerült egy hotelt találni, ahol egy kisebb győzködés után, sikerült elérni hogy két fiú és akár 2 lány is aludhasson egy szobába.

Másnap folyattuk utunkat Bomába. Átmentünk a Kongó folyó egyetlen hídján, aminek az érdekessége az volt, hogy le kellett fizetnünk először a rendőrt, hogy utána ki tudjuk váltani az áthaladás feljogosító jegyet, mert hogy fizetős a híd.

Itt kezdődött az út számomra legérdekfeszítőbb része, hiszen az utunk igazi kis Afrikai falvakon át vezetett, ahol a kunyhók sárból illetve vályogból voltak tapasztva, szalmatetővel. Maga az út minősége is afrikaibbá vált, néhol már nem is volt aszfalt, de ahol még volt is, ott is kráterek tarkították. Egyébként ezt jól jellemzi, hogy a 100-120km-t közel 4 óra alatt tettük meg. Hála a helyi rendőrségnek volt szerencsénk egy ilyen kis afrikai falvat közelebbről is feltérképezni. A lényeg az, hogy valami papírba sikerült belekötni a úton álló közlekedési rendőrnek, bár a papír csak májusban járt volna le, szerinte ezzel már nem lehetett volna autózni. Bár tudtuk mire megy ki a játék, amikor 70 dollárt kért, hogy továbbmehessünk, kicsit meglepődtünk, mert általában pár dollárral megúszhatod a dolgod. Szóval amíg a sofőrünk a rendőrökkel alkudozott mi bementünk a faluba. Teljesen önellátó falu volt, talán 15-20 házzal, ahol az emberek nagyon közvetlenek voltak és beengedtek minket konyhájukba, házaikba. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Végül folytattuk az utunkat és még a rendőrnek se kellett fizetni. Bár ez azért lehetett, mert mikor már nagyon meguntuk, hogy le akarnak minket húzni, felhívtuk a tartományi rendőrparancsnokot, aki történetesem az egyik útitársunk ismerőse, volt és ismertette a kollegájával, hogy nagyon gyorsan hagyjon minket békén. Több problémánk nem is volt a rendőrökkel az út során.

Ahogy szeltük a kilométereket, úgy haladtunk egyre mélyebben bele az Afrikai tájba, az út menti kis falvakban mindig megcsodáltak minket, mi is őket, meg persze a természetet két falu között, mert az is lélegzetelállító volt, dzsungeles területeken haladtunk át. Aztán 4 óra zötykölődés után elértünk Bomába. Itt szerencsére lényegesen egyszerűbb volt szállást találni és a várost is fel tudtuk fedezni. Itt a Kongó folyó nagyon széles, a nagyobb óceánjárók csak eddig tudnak feljönni a folyón, a kisebbek egészen Matadiig. A folyópart teli van halászcsárdákkal, ahol a helyi különlegességet, a banánlevélben sült halat muszáj minden erre járónak megkóstolnia. Mi sem tehettünk másképp, és ahogy falatozva kipihentük az utunkat, közben gyönyörködhettünk a folyóba és a túlpartban, ami már Angola volt. Ebéd után felkerestük a turistahelyeket, így láthattuk Stanley [a felfedező, aki az 1800-as évek végén elsőként felhajózott a Kongó Medencén] majomkenyérfáját, illetve az első 2 autót, ami Kongóba érkezett. Az estét egy kellemes étteremben töltöttük majd nyugovóra tértünk, hiszen másnap egy 12 órás autózás várt ránk.

Másnap minden terv szerint ment, időben sikerült elindulnunk és estére már Kinshasában is voltunk. Noha elég zsúfolt programunk volt, nagyon örültünk, hogy sikerült ezekre a helyekre eljutnunk, hiszen egy feledhetetlen kulturális élményben volt részünk.

Toma