"Bonzsúr Mundele!"

Az elmúlt héten gyakran elhangzó mondat, melynek jelentése: Jónapot, Fehér ember!

Már több, mint egy hete így köszönnek az öt magyar önkéntesnek a díszkiséretet alkotó, mezítlábas helyi gyerekek Kinshasa egyik negyedében.

Az elmúlt héten ugyanis felpörögtek az események körülöttünk. A budapesti búcsúzás és elindulás után megtapasztalhattuk, hogy Brüsszelben töltött 14 órás reptéri várakozás, nyolc és fél levegőben, két földrész felett töltött óra, a költözködés, akklimatizálódás, pakolászás, esővízgyűjtés, ötletelés és táblázatgyártás szépségeinek csapatépítő hatása felbecsülhetetlen.

A szállás birtokba vétele után rögtön belevetettük magunkat a környék felfedezésébe, amit az iskolával és az árvaházzal kezdtünk. A fogadtatás nagyon kedves és szívmelengető volt. Az iskolában énekkel, versekkel és virággal, de főleg nagy-nagy kiváncsisággal fogadtak minket, az árvaházban pedig a gyerekek magyar dallal is készültek. Különös érzés volt, ahogy az egészen pici gyerekek a kezeinket méregették, hasonlítgatták az ő pici kezecskéikkel, és nekem olyan érzésem volt, hogy felső végtag tekintetében nem vagyok kellőképpen ellátva. Valószínűleg, ha négy, vagy nyolc karom volna, akkor is felkarig kis kezek borították volna őket.

A helyszínek szemrevétele után nagy lendülettel és lelkesedéssel kezdtünk az otthon kitervelt projektek megvalósításán agyalni. Mostanra már sikerült belemerülni a közös napirend, feladatleosztás és órarendkészítés rejtelmeibe. Egyik ötlet születik a másik után, úgyhogy az elkövetkező pár nap a megvalósítás lehetőségeiről, módjairól fog szólni. Az első egész iskolás akciónk a Mikulás látogatása lesz, amire nagyon izgatottan készülünk, Ábrahám próbálgatja a szakállát, pakolásszuk az otthonról hozott ajándékokat, osztályozunk, szortírozunk, hogy minden renben menjen holnap.

A sok terv és teendő mellett pedig újra és újra rádöbbenünk, hogy milyen értéke van az ivóvíznek, a villanyáramnak, az internetnek, meggyőződtünk róla, hogy sok jó ember kis autóban is elfér, és hogy bizony a hernyót is meg lehet enni. S bár ez egy egészen másmilyen világ, mégis sok a közös vonás, és a szúnyogcsípés itt is ugyanúgy viszket.

Eszter

Bemutatkozás- Vass Ábrahám

Vass Ábrahám vagyok, 25 éves. Most fogok végezni az iskolával. Úgy érzem, életem fordulóponthoz érkezett. Plusz régóta szeretnék Afrikába menni, nem elsősorban turistaként. Így szinte magától értetődő, hogy éltem, élek az Alapítvány nyújtotta lehetőséggel. Főleg a sporttal, sport tanítással fogok foglalkozni, de minden területen szeretnék aktív és eredményes lenni. Még soha nem voltam Afrikában, és gyerekekkel sem foglalkoztam ilyen hosszú ideig, így kíváncsian várom az első élményeket.

Bemutatkozás-Szabó Eszter

Mindig embert próbáló feladatnak tűnik mikor valakit, vagy valamit be kell mutatni. Megragadni a lényeget, a realitásnál maradni, elfogulatlanul, hű képet festeni az adott dologról. Ezt még nehezebbnek érzem, amikor saját magamat kell "megfogalmazni". Ilyenkor elgondolkodom, ki is vagyok. Mivé, kivé szeretnék válni, és hol tartok most ehhez az elképzeléshez képest. Kiindulni lehet egyrészt az adatokból, a száraz infókból, mint a kor, lakhely, tanulmányok, munkatapasztalatok, stb. Alaposabban végiggondolva inkább azt tartom fontosnak, hogy ezek a tények és körülmények hogyan befolyásoltak/befolyásolnak. 

Nem vagyok "öreg", határozottan nem. De már volt időm gondolkodni tanulni, döntéseket hozni és viselni a következményeket, felelősséget vállalni, tudatosságra törekedni. 

Felvidéki magyarként határozott képem van az egészséges identitás fontosságáról, ennek vállalásáról, és a békés egymás mellett élésre való törekvések nehézségeiről. 

Tájépítész "palántaként" rengeteg hasznos tudást sajátíthattam el, természetről, építészetről és a kettő egészséges egyensúlyáról.

Ami pedig a többi "összetevőmet" illeti, azt hiszem, csoportvezetői, tréneri mottóm kellőképpen kifejezi: 

"Szeretek megfigyelni, észrevenni, rácsodálkozni és örülni a legapróbb dolgoknak is. 

Szeretek nevetni és nevettetni. 

Szeretem látni, ahogy valami elkezdődik, változik, fejlődik, kikerekedik és lezárul. 

Szeretek értelmet találni az értelmetlennek. Célt a céltalannak. 

Szeretek hálás lenni azért, amit kaptam, és megörökíteni azzal, hogy továbbadom. 

Szeretem a hitem, a családom, a természetet. 

Nem szeretem a borsófőzeléket."

Úgy gondolom, mindezt aktívan tudom majd hasznosítani a következő fél évben, és utána remélhetőleg még nagyon sokáig. 

Adott hozzá egy jó csapat is, hajrá hajrá nekünk!! :)

Jancsó Marci vagyok. 28 éve vagyok részese ennek az őrült, színes forgatagnak és szeretem… és megpróbálom minél jobban kihasználni az időt és minél többet megtapasztalni, mert van mit…annyit, hogy időm sem lesz mindenre.
2003-ban érettségiztem a Péterfy Sándor Evangélikus Iskolaközpontban, Győrben, ahol előtte tíz meghatározó évet töltöttem. Később természetvédelmi mérnökként végeztem Sopronban és azóta - most már lassan négy éve - külföldön tanulok, dolgozom és vetődöm erre-arra. 2012- ben sikerült megvalósítanom az egyik álmomat és eljutottam hat hónapra Zambiába, ahol egy gyermeksegélyezési projektben dolgoztam egy cseh és egy bolgár társammal. Sok emberrel találkoztam az elmúlt évek során, akik nem turistaként jártak Afrikában és mindegyikük egyöntetűen olyasmit fogalmazott meg, hogy Afrika az ember bőre alá ivódik. Ez velem is így történt és már az Európába visszatéréskor tudtam, hogy szeretnék visszamenni egy kis idő múlva. A kis idő, azaz egy év, el is telt és találkoztam az alapítvány által ajánlott lehetőséggel egy olyan élethelyzetben, amikor amúgy is váltást terveztem. Az Angliában töltött időszak, a rohanó fogyasztói társadalomba való újbóli bekapcsolódás után szeretnék megint valami mást. Azt, hogy egy kicsit megálljon az idő, hogy elfelejtsem az internetet, a híreket és egészen más dolgokra tudjak koncentrálni. Hogy kihívásokkal szembesüljek minden nap, mert az megtanít élni. Hogy megpróbáljak szerzés helyett adni, abból ami van, és ezért sok-sok mosolyt kapni. Hát ezért leszek én megint önkéntes!

Miért éppen Afrika? Talán nincs is meg a pontos válaszom a kérdésre. De azt tudom, hogy segíteni akarok, legalább arra az öt hónapra színesebbé tenni az életüket és igen, van akit érdekel a sorsuk és hinniük kell a csodákban, mert léteznek. 

Farkas-Csamangó Réka vagyok, Mórahalmon élek és a Szegedi Tudományegyetemen tanulok. Földrajz, geoinformatikát végeztem és majd májusban fejezem be tanulmányaimat Idegennyelvi Kommunikátor szakirányon. EVS kereteiben idén tavasszal már töltöttem egy hónapot Muglaban, Törökországban és nagyon szerettem ott lenni, élni és dolgozni.  Remélem, már várnak az árvaház lakói és az iskolás gyerekek, mert már készen állok az útra. Egy kétnapos intenzív felkészítés után már többet tudok a helyi szokásokról és emberekről, a francia nyelvet már elkezdtem tanulni. Amit pluszban vihetek, ez az ugrókötelezés. Minden utazásom alkalmával elkísér a kötelem. 16 éve foglalkozok kötélugrással, és nagyon-nagy öröm számomra, hogy ezt Afrikában, Kongóban taníthatom és esetleg a gyerekekkel későbbiekben majd bemutatókat is tartsak. Ezen kívül bármilyen közös munkában, eseményen szívesen részt veszek, csapatjátékos vagyok.

Bemutatkozás - Marosvári Tamás

Marosvári Tamás [Toma] vagyok, 20 éves, idén érettségizem. Az Alapítványnál különböző önkéntes feladatokat látok el immár 2 éve, tehát Kongó és a helyi körülmények nem voltak ismeretlenek számomra, ahogy az EVS lehetősége sem és úgy gondoltam, hogy mielőtt egyetemre megyek, mindenképpen kihasználom ezt a rettentő jó lehetőséget, így hát halasztottam egy évet az egyetemen és elküldtem a jelentkezési lapom.

Magával Afrikával akkor kerültem igen közeli kapcsolatba, amikor 15 évesen Dél-Afrikára esett a választásom, mint célállomása az előttem álló csereévet illetően. Hogy miért pont Dél-Afrikára esett a választás, már nem is tudom, de az egyik legfőbb motiváció az volt, hogy ne olyan helyre jussak el, mint pl. Amerika ahova egyrészt mindenki el akart menni más pedig minimális szervezéssel el lehet jutni és hát a Google képkeresőbe előbukkanó fehér homokos tengerpart volt az ominózus indok, ami megpecsételte az ország választásom. Persze ennél sokkal többet kaptam és tapasztaltam, de azért sikerült a kép helyszínét is felkutatnom és a mai napig áldom a sorsot, hogy így választottam, mégha ezt 15 évesen nem is annyira mértem fel. J

Nagyon örülök, hogy most újra Afrikába mehetek, de ezúttal egy teljesen más céllal, mert nem tanulni, hanem tanítani megyek, sokkal nagyobb felelősség lesz a vállamon, vállunkon. Ez nem egy legyőzhetetlen kihívás és biztos vagyok benne, hogy nagyon hasznosan fog eltelni ez a fél év, hiszen már most nagyon sok ötlet van a fejünkbe, hogy miken akarunk változtatni/segíteni és optimista vagyok, hogy ezeknek a nagy részét meg is tudjuk valósítani, de ezt Ti itt végig nyomon tudjátok követni!
Volt szerencsém Kanadában is, Quebecben eltölteni egy évet, ahol a francia nyelvet is sikerült elsajátítanom, aminek nagy haszna lesz kint és az elején a fordítási illetve tolmácsolási feladatok is rám hárulnak majd.

Foci itt, foci ott, foci mindenhol

Akárhol, akármikor, akármennyien és akármivel. Leginkább így jellemezhető az itteni játék. Végül is, miért ne?

Azt hiszem, itt a járással egy időben tanulják a focizást fiúk, lányok egyaránt. Az iskola udvarán a diákok, az árvaházban suli után vagy előtt, az utcán a gyerekek, nyári szünetben pedig egész napos meccsek.

Minden játékuk nagyon egyszerű, elég hozzá egy például egy zokni, amibe valami tekertek, és azt dobálják.

Eddig azt gondoltam, hogy egész jól játszom a lányokhoz képest, hát itt azért elég magabiztos rúgásokat lehet látni tőlük is, egyszer a fejemmel sikerült is lemérni az erősségét az egyiknek. A teszt eredménye tízből tízes lett...

Az iskola utolsó tanítási napját is játékkal töltötték, ami a nagy létszám miatt néha már inkább tömeg birkózásnak látszott. Az pedig, hogy ki miben-mezítláb, strandpapucsban, vagy esetleg agyonhasznált sport cipőben, az igazán nem számít. Még az elején úgy gondoltam, ha nekik is megy mezítláb, akkor miért ne? - De orvos lett a vége.

Kapuként van, mikor bambuszrudakat szúrnak le, vagy csak két kő közé lövöldöznek. Van, hogy a labda csak egy összetekert rongydarab, és van amikor köves, szilánkos helyen is mezítláb futkároznak, mert nincs alkalmas cipőjük.

Ma az árvaházban Sarah mondta, hogy menjünk át a szomszédba nézni a focit. Nagyjából 60 gyerek volt egy helyen, az egész környék összecsődült. 12-en játszottak egyszerre egy 10-12 méteres pályán. Az egyik kapu előtt pár méterre lévő betonoszlopcsonk sem zavarta meg a játékot. Nagyon élvezték. Vajon mit szólna egy ilyen játékhoz egy ,,igazi” focista?

Kinshasa, 2013. július 9.

-Geiger Estilla-