Alacsonyan szálló pofonok - avagy lehet úgy is, ahogy a csillag megy az égen, de ez Kongó!

Az utóbbi hetek külvilág által tapasztalt felőlünk érkező csendje semmiképpen sem a történések hiányának, hanem sokkal inkább azok feltorlódásának és hirtelen hatványozódásának tudható be. A jó munkához idő kell. A sok jó munkához pedig idő és csend is....meg pofonok!

Körülbelül két hete, amikor a projektjeink megfelelő finanszírozásának reményei szépen lassan foszladozni kezdtek és a napfényes jövő egére felhők úsztak, hír érkezett Magyarországról, hogy egy amerikai támogató bizalmát és pénzét fektetné az elképzeléseink megvalósításának előmozdításába.

A láthatatlan kéz olyan erővel pofozott fel bennünket, hogy mire az átutalás egy hétre a hírre megérkezett, az összeg fele már építőanyagba volt fektetve saját zsebekből érkező hitelek révén. A munka több fronton gőzerővel indult meg, így mostanáig oda jutottunk, hogy míg ezeket a sorokat írom, Toma és Ábrahám a tyúkudvaron az utolsó simításokat végzik, pontosabban a tyúkok tojóállásait ácsolják. Ahogy említettem a komplexum készen áll a szárnyasok fogadására, de bizton állíthatom, hogy ennyi közvetlen és közvetett munkaórát még tyúkól nem látott. Ez egyrészt következik a bolygón való elhelyezkedésünk támasztotta korlátainkból, az eszközök és alapanyagok minőségének távolkeleti mélységeket meghaladó mivoltából és abból az egyszerű tényből, hogy a csapatunk építőiparban szerzett tapasztalata a 0 és 1 közötti keskeny spektrumon mozog.

A héten hosszas - belgát, kongóit, indiait megmozgató nyomozás után- tárgyalást folytattunk egy helyi állatorvossal és egy üzletemberrel, akik a helyszínre ellátogatva (!) biztosítottak minket a segítségükről. Nevezetesen 25 tojó és a megfelelő tápmennyiség prezentálásáról, nem csekély összeg ellenében. Másnap a hosszú hetek óta folytatódó hercehurca lezárásának és a siker koronája megszerzésének reményében hívtuk fel embereinket, hogy minden költségünket meghányva-vetve megtegyük a rendelésünket. A válasz ezúttal a fent leírt felemelő fajtájúnál sokkal gyakoribb, demoralizáló pofon formájában, a következő köntösben érkezett: ‘A madarak 80 km-re vannak a fővárostól, így sajnos nem áll módjukban leszállítani nekünk. Ha akarjuk őket, menjünk el értük. Amúgy is az út túl veszélyes és a melegben kárt szenvedhet az áru. De azért mindenképpen körbekérdez majd az ismerősei között’. -  a klisék már-már, az ütés által keltett kellemetlen érzetek viszont mindenképpen ismerősek.

A napokban mozgatjuk az újabb parton fekvő és még fel nem fordított köveket. Egyelőre az egyik alatt lapult egy út jövő hétfőn valamiféle nővérekhez, akik komolyabban gazdálkodnak és az ismerősünknek már korábban is ajánlottak fel tyúkokat - ingyen. Tehát a levegőben lóg a következő előrelendítő, arcsimogató pofon.

A moringacsemetéink lassan 6-8 négyzetméteres összefüggő lombkoronájú erdőfoltot alkotnak, így a pénteki napon egy iskolai rendezvény keretében elkezdjük azok kiosztását a negyedben. A tájékoztató szórólap készen áll, a fák lassan méteresek, innentől már csak a leendő tulajdonosokon múlik, hogy hány betegséget előznek meg, kúrálnak és hány gyerek táplálkozásának egyoldalúságát javítják majd. Ha minden a terv szerint halad- ami azért, valljuk meg őszintén itt minimum széles mosolyra okot adó kijelentés- akkor a sajtó is képviselteti magát a jeles napon valamilyen előre meg nem határozható formában. Az ügyet Ali Vision, a helyi életművész-guru intézi, aki a nevéhez hűen -  és tapasztalataink szerint -víziókban bővelkedik, de ezek végeredményei mindig a legmeglepőbb formákban módosulnak a megbeszéltekhez képest. Ígyhát most kíváncsian várunk. Ami ennél sokkal valószínűbb, hogy a jövő hétre már meglesz a mag és csemetezacskó utánpótlás a megüresedett helyek feltöltésére.

A félidei elemzés végén szóba került az új projekt, Honduras, kézművesség és egyéb hangzatos szavak. A hangzatosság mögé mostanra sikerült tartalmat is csempésznünk és egész komoly kilátások, események felé robogunk és az előkészületek részesei vagyunk hétről-hétre. 

Flory Torres- szel, az 1.50 m-es hondurasi mosollyal, talán a második hónap elején találkoztunk egy kiállítás során. A múzeum boltjában árulta 5 kongói ‘mamával’ - itt minden nő mama- működő műhelyének alkotásait. Ékszereket, dísztárgyakat és mindenféle egyebet, elsősorban újrahasznosított anyagokból, tiszta szemétből. Szóba elegyedtünk, ahogy az itt összetartóan élő fehérek között megszokott és a beszélgetés egy Kimbondo nevű egészségügyi központ és árvaházba kapott meghívással és számcserével végződött. Hetekig nem foglakoztunk az üggyel, aztán valahogy előkerült a téma és hamarosan az ott töltött csodás napon is túl voltunk. A nap végi elválásunkkor Flory még egyszer emlékeztetett, hogy bármi segítségre van szükségünk, ne habozzunk a megkeresésével. Az ötletre, hogy csináljunk a gyerekeknek egy hasonló alkotóműhelyt, már nem kellett heteket várni. Boldogan bólintott rá felvetésünkre és rövid idő múlva már az árvaház udvarán csomagolta ki repülőkészítéshez hozott csipeszeket és üdítős kupakokat és innentől felborultak a környék ingerszegény hétköznapjai. A kiállítás már akkor szóba került, de csak az utóbbi két hétben realizálódott, hogy ténylegesen meg fogjuk csinálni. Május 3-11- ig a Bilembo nevezetű nemrég nyílt előkelő kiállítóterem és oktatóközpont Flory Torres-é és művésztársaié, az Afrikáért Alapítványé és a Médecins du Monde nevű szervezeté, pontosabban mindezek gyerekeié és a műveiké. Presztízs értékű esemény, komoly lehetőségekkel, komoly meghívottakkal, komoly programokkal. A tegnapi alkalmon - ahol 12 bolond béka jött létre- a program is egyeztetésre került és megkezdődött a felkészülés a gyerekekkel a nyitó- és záró esemény különböző bemutatóira, előadásaira. Hetente kétszer, hétfőn és pénteken este capoierát tanul a csapat a harcművész, Ninja vezetésével. Heti egyszer Poba gitározik, Rigaen és Nzuzi dobot tanul. A lányok programja még - pofon itt, pofon ott- kialakulóban van, de nekik is részük lesz az előadásokban. Ezeken kívül együtt mindenki az árvaházi énekkarral is szerepelni fog. 

...ahogy a csillag megy az égen.

Capoeiráztunk a gyerekekkel!

Capoeira

Múlthéten lehetőségünk nyílt a gyerekekkel együtt megtekinteni egy capoeira bemutatót, amit Flory Torres ékszerkészítő szervezett meg nekünk. Flory segít a májusi kiállítás előkészületiben, kézműves órák keretein belül újrahasznosítjuk a már megtisztított szemetet és kreatív dolgokat alkotunk belőle (CD-s hal, joghurtos poharas béka stb.). A fiatalok minden fantáziájukat, ötleteiket belevihetik a munkájukba színek és kézműves eszközök használata közben. Mi is mindig szívesen csatlakozunk hozzájuk.

De mi is történt szombaton?

Úgy gondolom az első benyomást a gyerekekre a helyszín tette. Gyönyörű, rendezett, zöld udvaron már a talpukon érezhették a környezetváltozást, de most nem ez a legfontosabb. Itt találkozhatnak azokkal a művészekkel, akikkel később majd együtt fognak dolgozni két hónapon keresztül, hogy a tanultakat előadhassák a kiállításon.

A capoeira egy brazil eredetű harcművészet, Magyarországon is egyre gyakoribb. A bemutatójuk nagyon jól sikerült, mindenkit lenyűgöztek, de szerintem engem leginkább. Azok az izmok és ízületek, akrobatika, kicsik és nagyok, ritmus és ősi zene. Sok ilyen-olyan capoeirat láttam, de ők tényleg jók. Az előadás után egy-két alap mozdulatot megtanítottak a bátrabbaknak. A lányok mellett Poba és Israel erősítette a mezőnyt, persze Eszter és én sem maradhattunk ki az egészből. Kezdetben nehezen ment a tanulás, a lányok egy kupacba húzódva kuncogtak a helyzeten, aztán lassan feloldódtak megilletődöttségükből, és bekapcsolódtak ők is. Ezek után a gyerekek énekeltek. Nagyon szépek együtt tizenegyen és a hangjuk is jól szól közösen. A zene után jött a lányok kedvenc része, a tánc. Peguy, a tánctanár vezetésével pillanatok alatt megtanultak egy rövid afrikai táncot. Mind a 6 lány ragyogva, fegyelmezetten figyelte az elemeket. A mini bemutató óriási sikert aratott. Imádtam nézni őket, mert imádták csinálni. A délután lezárásaként kimentünk sétálni a Kongó partra, a „táncosaink” még mindig a koreográfiát gyakorolták. A Kongó folyó nagyon idilli tud lenni egy ilyen nap után. Remek szombat délutánt töltöttünk együtt. 

Füttyszó és félidő!

A magyar csapat félidőhöz érkezett. A játékosok eddig jól teljesítettek, kétséget nem ismerve verekedték magukat előre az akadályok védőosztagainak erőfeszítése ellenére. A kihívások sorfalait technikás megoldásokkal hagyták maguk mögött. Újabb és újabb reményteljes akciók levezetését vállalva méltán keltettek feltűnést idegenben. A helyi szurkolótábor bizalmatlanabbjai körében is egyre méltatóbb pillantások követték egy-egy szemrevaló megmozdulásukat. 

Nem szabad azonban elbízniuk magukat. Sokszor láthattuk már ezt magyar csapatok esetében - mondhatnánk a magyarok réme ez: bizalomgerjesztő játék, jó teljesítmény, kiváló első játékrész, majd megingás és a jól ismert mélyrepülés, mely hajthatatlanul szánt alá, tovaseperve a továbbjutásról dédelgetett álmokat. Óvatosan kell tehát most eljárni. A mindent eldöntő félidő taktikája bevetésre készen áll. Mindenek előtt az elszánt és összetartó csapatmorált meg kell őrizni. Végtelen türelemmel és kitartással játszva az ellenfelet fejben meg kell törni. Fokozatosan erősödő nyomással a saját térfelére kell kényszeríteni, be kell szorítani és apró szúrásokkal kell operálni. A megfelelő pillanatban aztán a rémnek egy hirtelen és megfontolt mozdulattal - de annál megalázóbb módon -kötényt kell adni, és a kapura rontva be kell lőni az első gólt. Aztán pedig a továbbiakkal az ellent porba kell tiporni. A végső győzelmet pedig le kell aratni. 

A célkitűzések tehát adottak. A taktika világos. A vége még messze van, de hamar eljön az a bizonyos 90. perc.

A csapat most nagy levegőt vesz, megtörli a homlokát- hisz’ a meleg tűréshatárokat ostromol- és lazítja sajgó izmait. A pár napja működő hűtőből HIDEG vizet vesz magához és holnap - megújult erővel - ismét pályára lép. 

Oszlopot fektet, tetőt ácsol, izzad,  kerítést húz fel, tanít, szponzort keres, gyomorrontást kap, moringát oszt, csemetekertet bővít, erózióvédelmen tanakodik, gyomorrontást kap, kertet rendez, okít,  szponzort talál, vitat, beszámol, értékel, költséget vet, baromfiasít, izzad, támfalat épít, oktat, gyomorrontást kap, izzad, műsort betanít. Mindeközben jól érzi magát, mosolyokat oszt és szed és nyélbe üti a legújabb projetkjét, az árvaházi kézműves műhely beindítását egy kiemelkedő tehetségű honduras-i játékos, Florie Torres vendégszereplésével.

További jó szurkolást kívánunk!

A 2014-es esztendő február havának 21., pénteki napja

Kinshasa, Kongói Demokratikus Köztársaság

A progresszió

Az utóbbi hetekben odáig sikerült eljutnunk, hogy ez a fenti, díszes kifejezés létjogosultságot nyer a bejegyzés címeként. Kétségtelenül haladó tendenciát mutatnak a projektjeink, így a morál töretlen és a motivációs mutató is magasra hág.

A csemetekertünkben a moringák már bújnak, egyes fák már elérik a 15 centis magasságot. A csírázási arány sajnos elmaradt a várakozásainktól, így időközönként újrültetjük magokkal az üresen maradt tartókat és reméljük, hogy hamarosan már szinte mindegyikben egy kis fa növekedik majd. Az eddigi pozitív fogadtatásra való tekintettel lehet, hogy hamarosan bővítésbe kezdünk majd, csak a megfelelő helyet kell még megtalálnunk. Olyan hírek érkeznek messzi tájakról, hogy külön erre a projektre is akadt egy potenciális támogató, így kíváncsian várjuk a fejleményeket.

A tyúkudvar ügyében történt igazi előrelépés mostanában. Jártunk a korábbi bejegyzésben említett belga úriember -akiről kiderült, hogy francia-  birodalmában személyesen. A birodalom szó nem feltétlenül túlzás, az egész dombtetőt elfoglaló birtokon tett 32 perces - mérte az időt- séta benyomásaiból kiindulva. Itt tengeti életét tehát ez a kifogástalan megjelenésű, pedáns, pilótából lett csirkefarmos, akinek testi épségét fegyveresek őrzik és a felesége dönti el, hogy adhat-e vajon a sok x ezres állományából 20-25 darab tojót. Írnék pontos adatot, de nem publikus. Töltenék fel képet, de nem csinálhattunk. Annyi érdekességet talán megoszthatok retorzió nélkül, hogy a csirkék egy napos korukban kelnek útra hajóval vagy repülővel Európából, hogy aztán a túlélők négy hónapos korukat elérve egy éven át öt sorstárssal együtt egy fél négyzetméteres ketrecben egyenek-tojjanak, egyenek-tojjanak, egyenek-tojjanak. Amikor mindezen izgalmakba belefásultak, jön az utánpótlás és így megy ez tovább és tovább, hiszen 7 milliárd ember tojásigényét kell kielégíteni hétről-hétre ugyebár. 

A 20-25 darab tojóra visszatérve...az ígéretet már megkaptuk és kedves feleség végleges jóváhagyásával egy komplett, 2x2 méteres ketrecre itatóval és etetővel, a tyúkokra és esetlegesen a 3 havi eleségre számíthatunk. Mivel azonban nekünk ez a nagyüzemi módszer a legkevésbé sem szimpatikus, úgy variáljuk az építkezést, hogy bár ketrec lesz - mert arról az úriember biztosított, hogy ő csak teljes rendszert ad át vagy semmit - mégis félig nyílt tartás váljon lehetővé. Tehát a ketrecben lehet éjszakázni és tojni, nappal meg lehet mozogni, a szűk, de a lehetőségekhez képest maximalizált méretű udvarban.

Az utóbbi hét már tényleges, materiálisan manifesztálódó munkával, azaz építkezéssel is telt, az alapanyagok beszerzése és a tervek pontosítása mellett. Az alapítvány szerencsére megelőlegezte a költségeket, amit majd a beérkező támogatásokból szeretnénk később visszafizetni. Ha minden jól megy, akkor pár héten belül már eladásra és fogyasztásra kerül az első heti, mintegy 100 darabos tojástermés. Addig azonban még sok víz lefolyik a Kongón...

A végére még néhány technikai közlemény: 

• a tegnapi délután megbeszéléseiből kifolyólag egy minden eddiginél izgalmasabb kézműves projekt van kibontakozóban. A nagyon kedves honduras-i ismerősünkkel és csapatával jövő hétfőn induló próbahét után jönnek majd a bővebb híradások.
• a projektjeink megvalósításához némi anyagi támogatásra van szükségünk.  Bővebb információ itt: http://afrikaert.hu/hu/aktualitasok/reszletek/410/

Köszönettel!

Projektek 2.0

Az utóbbi pár hétben sikerült érdemi előrelépést tennünk a csemetekert ügyében, úgyhogy itt az ideje hírt adni a fejleményekről. 

Az előző hétvégén három napra elhagytuk a város fojtogató ölelését és pár órán belül a Kisantu botanikus kertben kezdhettük meg rekreációnkat és vehettünk végre egy igazi nagy, friss levegőt. A flóra gazdag, a kert maga pedig nagy és feltűnően rendezett. A modern látogatóközpont, javában zajló karbantartási munkálatok és fejlesztések pedig arra engednek következtetni, hogy valaki vagy valakik töretlenül szívükön viselik a kert sorsát a belga idők óta. Már az autóból, a parkolóhelyet keresve kiszúrtam az utánpótlást biztosító csemetekertet és gondoltam, hogy információt biztosan tudunk szerezni majd esetleges beszerzési forrásokról a mi projektünkhöz. A két órás sétánk során aztán a látogatóközpont másodszori érintésekor Toma előadta magát a tárgyalásban elmélyült, elegáns, feltehetően vezetőségi tagoknak, hogy kik vagyunk és mit akarunk. A körből azon nyomban fel is pattant egy lelkes fiatalember, hogy ő a csemetekert vezetője és bátran kövessük most rögtön. A 10 perces sétát követően a kert melletti irodájához érkeztünk. Az ajtón befordulva, nagy meglepetésünkre, az  íróasztalon két zacskó moringamagot vettünk észre. Mondtuk, hogy nekünk pontosan erre lenne szükségünk, meg még vagy 500 darab csemetetartó zacskóra. A lelkes fiatalember erre közölte, hogy neki nincs jogosultsága arra, hogy nekünk adjon bármit is, merthogy itt minden a botanikus kerté, meg így, meg úgy....DE, 15 dollárért a miénk lehet mindkét zacskó mag és neki otthon van csemetetartó zacskója valamiféle meglepő véletlen folytán és azt meg megkapjuk 30 dollárért.  Egymásra néztünk. Tudtuk, az eddigi próbálkozásainkból kiindulva, hogy más lehetőségünk aligha fog kínálkozni. Megint egymásra néztünk és mondtuk, hogy 30 dollár ‘zackumpack’. Az üzlet megköttetett és már robogtam is a kocsi felé a pénzért. Mindenki boldog volt, hisz nekünk hirtelen a sírból támadt fel a megvalósításra szánt reményünk, az úriembernek pedig kifejezetten jövedelmezőnek bizonyult az aznapi munka.

A fenti történések után, visszaérkeztünket követően, meg is kezdtük a gyerekekkel a helyszín előkészítését, hétfőn pedig már ültetjük az első 300 magot.

A tyúkudvar továbbra is tervezési stádiumban van. Ezeken kívül két miniprojekttel egészült ki a tárházunk. Az egyik az iskola udvarának tereprendezése és a talajerózió megfékezése egy támfal felállításával, a másik pedig egy két napos kirándulás szervezése az árvaház gyerekei számára. A napokban elkészül egy három nyelvű projekttervezet, teljes költségvetéssel kiegészítve, amit aztán szétküldünk a szélrózsa minden irányába, anyagi források után kutatva. Lehetőség szerint a blogon is meg fog jelenni majd munkánk ezen gyümölcse. Forognak a fogaskerekek tehát...

Merthogy itt nem csak szórakozás van ám....

Már úgy másfél hónappal ezelőtt, a zord, 25 fokos budapesti irodában felmerült az ötlet, hogy az oktatáson kívül belekezdünk majd két hosszabb távú programba is az itt tartózkodásunk során.

Az egyiknél a koncepció az árvaház gyerekei számára egy olyan projekt beindítása, amivel mindennapos elfoglaltságot kapnak, felelősséget vállalnak, ha jól csinálják, pénzt is  teremthetnek belőle,miközben állatokkal foglalkoznak. Ez jelen körülmények között egy tyúkudvar létrehozását jelenti, 10 tojóval az induláskor. Most ott tartunk, hogy a hely kijelölésre került, a tervek készen állnak. Egyezkedünk egy belga úriemberrel is, aki nagyüzemi csirketartással foglalkozik itt, Kinshasában. Ő eddig ketreceket ajánlott fel, amiknek most várjuk a pontos méreteit, hogy megkezdhessük az ól építését. Reméljük, hogy meg tudunk állapodni a kezdőállomány és némi táp biztosításában is a részéről és mielőbb megkezdhetjük az érdemi munkát!

A másik tervünk egy csemetekert létrehozása, hasznos fafajok nevelésére. Az eredeti elgondolás szerint mintegy 500-1000 db magot ültetnénk el és a megfelelő méretet elért csemetéket szétosztanánk az iskolásoknak. Elsősorban moringát és egyes gyümölcsfa fajokat. A moringát sok tudományos és egyéb fórumon emlegetik úgy, mint az afrikai élelmezési probléma egy esetleges megoldását. A fa minden része, a gyökerétől a magjáig hasznosítható, gyógyhatású és rendkívül gazdag vitaminokban, fehérjében és egyéb ásványi anyagokban, amik a helyiek mindennapos étrendjéből általában hiányoznak. Például a levelének őrleményét az ételbe keverve megelőzhető az egyoldalú táplálkozás kiváltotta számos negatív hatás. 

Tervünk megvalósítása azonban nem bizonyul itt olyan könnyű vállalkozásnak, mint aminek az hangozhat. Jelenleg minden lehető szálat megmozgatva magokra vadászunk, de eddig nem sok sikerrel jártunk. Voltunk például egy minisztériumnál, ami a környezettel és egyéb velejárókkal hivatott foglalkozni. Ott némi protokolláris mosolygást, bürökratikus útvesztőt követően azt a biztató választ kaptuk, hogy 250 USD kifizetése ellenében a ‘Miniszter Úr’ máris hajlandó lesz foglalkozni az ügyünkkel és valószínűleg annyi magot kaphatunk, amennyit csak akarunk. Távozásunk előtt a kisujján feltűnően nagy pecsétgyűrűt viselő ügyintézőnk a klimatizált irodájában még hozzáfűzte, hogy esetleg írhatunk egy kérelmet, személyes találkozót kérve a ‘Miniszter Úrtól’, hogy audiencia jelleggel megszánó jóságában bizakodva előadhassuk neki terveinket és igényeinket. Az ilyen sikertelen próbálkozások nem szegik azonban vadászkedvünket, már sikerült is találnunk egy, a városban működő moringatermesztő szervezetet nevekkel és telefonszámokkal. Reméljük ezúttal árajánlatok helyett zsákmánnyal gazdagodunk majd!

Kongói támogatók

Ha az ember Kongóba kimegy az utcára és megfigyeli, hogy milyen autók róják az utakat, nagyon leegyszerűsítve, vagy a legújabb BMW-t, Mercedes-t és Porschékat látja az úton, vagy a maga után hosszú benzincsíkot húzó, majd széteső autókat.

Mire akarok kilyukadni ezzel? Hogy Kongóban nagyon nagy a különbség a társadalmi rétegek között és valaki vagy nagyon gazdag, mert jó helyen volt jó helyen, sikerült egy falatot kiharapnia az ország természeti gazdagságából, esetleg megvalósította a már-már közhellyé fajuló, Afrika a lehetőségek földje szállóigét.

Ez nekünk, önkénteseknek és persze az Alapítványnak is azt eredményezi, hogy nem kell minden egyes adományért Magyarországra rohanni illetve nem is szabad, mert sok minden helyben is megoldható, vagy csak helyben, mert például hiába ajánlja fel az egyik otthoni cement gyár, hogy ad 300 zsák cementet, többe kerülne az útiköltség, mint a cement értéke.

Ezért is mentünk el a CILU nevezhető cementgyárhoz, az Afrikáért Alapítvány kisebb delegációja, Eszter, Sampard és én, ahol egy levelet adtunk át a cég egyik vezetőjének, 300 zsák cement igényléséről.

Még „otthon” volt egy eligazítás, hogy pontosan mire is figyeljünk oda, ha Afrikában tárgyalni akarunk és azt akarjuk, hogy komolyan is vegyenek minket.

Az egyik legfontosabb, hogy mindenképpen ki kell öltöznünk, hiába van 35 fok, hosszú gatya és ing kötelező, ha nagyon fontos emberrel találkozol, akkor nincs menekvés, muszáj az öltöny. Igazából ennek is megvan pozitív oldala, mert ilyen rohamtempóba nem lehet fogyni, mint az alatt a 4 óra alatt amíg te abban a göncben vagy.

Merthogy Kongóban minden tárgyalás személyesen történik, ha valamit meg akarsz beszélni, el akarsz intézni, akkor muszáj személyesen megjelenni.

A másik, amit megtanultunk, hogy mindig többet kell kérni, mint amennyire szükségünk van, mert úgyis alkudozni fognak. Sajnos, eddig még nem érkezett válasz a levelünkre, pedig négyszer megjelentünk személyesen, ezért úgy döntöttünk, hogy a legutolsó „gyertek vissza holnap”- után adunk nekik még pár napot, hogy biztosan legyen már válasz.

Szerencsére a másik nagyobb céggel folytatott tárgyalás már rövidebb és gyümölcsözőbb volt.

A Vodacom Foundation-t kerestük meg, ami mint a vezetőjével folytatott beszélgetés során kiderült, hogy ez a szervezet költ a legtöbb pénzt Kongóban adományokra. Ráadásul, az Afrikáért Alapítványnak már van velük kapcsolata, hiszen az iskolába ők biztosították az iskolapadokat. Amikor az Alapítványunk felől kérdeztek, mondtuk, hogy már javában folyik az iskolánk második épületének az építkezése és szinte még be sem fejeztük  mondatot, már biztosítva lettünk afelől, hogy 100 padot, egyenként 100 dollár értékben az Alapítvány rendelkezésére bocsát a Vodacom, ami Afrikában a Vodafone megfelelője.

Reméljük a jövőben is még sok hasonló támogatót sikerült találunk itt Kongóban, akik a gazdagságukat visszafektetik a saját országuk fejlődésébe.

Toma