Miért?

Miért? Egyre gyakrabban merül fel bennem ez a kérdés. MIÉRT? Miért kap meg valaki mindent, míg a másiknak semmi sem jut? Jobban megérdemli talán? Nem hiszem. És ha valaki megkap mindent, miért nem veszi a fáradtságot, hogy egy kicsit juttasson belőle annak, aki nem volt ilyen szerencsés? Persze ez lenne a nehezebb út, a nehezet meg ugye nem szeretjük.

Átlagos utcakép

Nap, mint nap történnek velünk előre nem látott, megdöbbentő, gyakran felháborító dolgok. Nagyon szerencsések vagyunk, mert igen széles spektrumban tekinthetünk be a kongói társadalomba.

Olyan helyen dolgozunk, ahol az áram és a víz nincs bevezetve, a sötét kis házacskákba gyakran költöznek kígyók, a múltkor még egy skorpiót is találtunk. Az ilyen környéken (és Kinshasának a 80%‑a ilyen) szinte alig él olyan anya, aki legalább egy gyermekét ne temette volna el, mert nem tudja kifizetni az 5 dolláros maláriagyógyszert, ha a 10 gyermeke közül egyet pont egy fertőzött szúnyog csíp meg. Mert a többi gyereknek is kell a gyógyszer, az étel. Ha más nem is, legalább naponta egyszer egy kis maniókalisztből készült, kevés tápanyagot tartalmazó (mellesleg nem túl finom) fufu. És persze a tandíj, hogy legalább néhány gyereknek legyen esélye kitörni ebből.
Ezzel egy időben azt látjuk, hogy Kongóban is van pénz. Fehérként sajnos-szerencsére különleges helyzetünk van, egy jótékonysági gála szervezése keretében olyan helyekre juthattunk el, ahova sok kongói nem. Találkoztunk befolyásos emberekkel, képviselőkkel, neves lelkipásztorokkal. Elviselhetetlenül ellentmondásos érzéseket vált ki belőlünk, amikor „Isten szolgáját” a luxusvillájában látogatjuk meg, ahol „felebarátai” térden csúszva szolgálják fel neki a légkondicionált szalonban a hideg frissítőket. Vajon erre költik az istentiszteleten vödörben összegyűjtött összes pénzt? Egyik (egyébként gazdag és nem túl szimpatikus) kongói ismerősünk szerint ez így van rendjén, hiszen a nagy emberek ezt megérdemlik. Mert még az elnök is annak a pásztornak a gyülekezetébe jár. Megérdemli a jólétet, persze. De ennyire?

Egy lelkész irodájának (!) a nappalija plazma TV-vel

Az árvaház nappalija

Sajnos a napokban a hírhedten hazug kongói politika egy szeletét is a saját bőrünkön kellett megtapasztaltunk. Hogy milyen, amikor visszaélnek a jóindulatunkkal. Sokat segítettünk ugyanis ennek a bizonyos ismerősnek abban a hiszemben, hogy a munkánkkal az árváinknak szerzünk támogatókat. Keserű érzések kavarognak bennünk, mióta kiderült, hogy tulajdonképpen a politikai előrejutását segítettük valakinek, akinek kapóra jött, hogy fehérekkel mutatkozhat fontos emberek társaságában.

Kongó a szélsőségek és ellentmondások országa, ezt bizony napról napra a bőrünkön érezzük. Saját magunkkal is meg kell küzdenünk néha, mert belőlünk is szélsőséges reakciókat vált ki egy-egy nehezen megemészthető eset. Rengeteg gondolat, érzés és kérdés cikáz át rajtunk minden egyes nap – válasz viszont annál kevesebb.

Miért kap meg valaki mindent, míg a másik semmit? Hát, ezt dobta a gép, mondjuk jobb válasz híján. És hogy lehet ezt elviselni? El kell fogadni? A kongóiak ezt teszik, nem véletlen, hogy ennyire erős itt a vallásosság. A legtöbbször egyszerűen nincs más magyarázat, mint hogy „Ez Isten akarata”. Nagyon érdekes volt látni, hogy még a gyerekjátékokban is megjelenik ez a felfogás. Az árvákkal játszott, nálunk Antakatémusz néven ismert játéknak itt egy olyan változata ismert, amelynek nem lehet a kimenetét befolyásolni. Mintha még a játékok is arra szoktatnák a gyerekeket, hogy bármi is történik, nevetve el kell fogadni.

Nekem viszont ez a megoldás nem tetszik. Miért kell elfogadni valamit, ami ennyire nem fair? Miért nem lehet megváltoztatni? Valakinek muszáj lenne. Mi is ezért jöttünk ide, de sajnos ehhez őrült kevesek vagyunk…

Mama Bea, aki kőtöréssel keresi meg a kenyér árát 8 gyermeke számára

Eddigi soraimat napokkal ezelőtt írtam, még a közelmúlt kusza eseményeinek erős hatása alatt. Hozzá kell azonban tenni, hogy az itteni életünk korántsem ilyen szomorkás. Nem csoda ugyan, ha néha kicsit magunk alatt vagyunk, de ez így is van rendjén, hiszen a HDI (Human Development Index) szerint is Kongó a világ legrosszabb országa (és a számok nem hazudnak). A hétköznapi életben azonban sokszor ebből mi sem látszik. Bárhova megyünk, mosolyogva, szeretettel fogadnak minket, az iskolánkban a tanárok készségesen mesélnek a szokásokról, a történelemről, családok hívnak meg minket az otthonukba, a taxiban mindig gyorsan beszédbe elegyedünk az utasokkal vagy éppen a sofőrrel. Ha lingalául próbálkozunk egy-két szót mondani, visítva nevet mindenki, néha még az utca túloldalán is. Mi pedig velük nevetünk. És ami a legfontosabb: a gyerekektől nap, mint nap annyi szeretetet kapunk, hogy pillanatok alatt elfelejtünk mindent, ami addig a szívünket nyomta.

Mert Kongó egy ilyen ország. Egy végletekig ellentmondásos világ, ahol a legnagyobb szegénységben a legnagyobb szeretetet még a kívülálló fehér ember is megtalálja, ha akarja. Csak jó helyen kell keresni.