Kés, villa, KONGÓ!

Egzotikus gyümölcsök, gyönyörű pálmafák, őszinte gyerekmosoly, igen, ez mind Kongó!  Ha valaki otthon arra gondol, hogy milyen lehet Afrika közepében az élet, biztosan erre gondol, és az éhező gyerekekre. Az hogy mi van még, leginkább csak az tudja, aki itt van, vagy volt már itt. Leírni ezeket a körülményeket az otthoniaknak egy kicsit olyan, mintha valaki egy kézikönyvből próbálna megtanulni egy zongoraversenyt. Próbálkozni azért lehet!

A gettóban az utcák leginkább folytonos szeméttároló helyhez hasonlítanak. Nem is tudom, hogy lehet-e  utcának mondani. Az pedig, hogy a baktériumokat nem látjuk szabad szemmel, az nem feltétlen rossz, ha úgysem lehet kikerülni őket.

Az árvaházhoz és iskolához közeledve azonban egyre több ismerős arc tűnik fel, a tanítványaink! Leírhatatlan érzés, mikor a nevedet kiabálva az öledbe ugrik egy kisember, és várja, hogy megpörgesd a levegőben, aztán hatalmasat mosolyog rád, és te is rá. Tanítványok... Hát ezt akkor mondhatnám, ha én tanár lennék. Először elég furcsa volt olyan nyelven órát tartani, amit nem beszélek, de szerencsére az énekléshez nem is kell  annyira... Mostanra már egy kicsit kezdek belejönni.

 Ha zongoraversenyt nem is, de dalokat tanulunk. A gyerekek nagyon szeretnek énekelni, ami nagyon inspiráló. A zene és éneklés szerves része a kongóiak életének. Ha épp nem vagyok csúcsformában (ami azért csak-csak előfordul) és meghallom, hogy az udvaron vagy az osztályteremben éneklik az énekeket, akkor máris olyan érzésem van, hogy nem hiába jöttem ide. Ha csak egy picit is élvezték az órám, vagy tanultak bármi hasznosat, már volt értelme.

Szünetben a gyerkőcök nagyon megelevenednek. A foci állandó, mindig teljes energiával. Itt elég valami labda formájú dolog, és máris megy a móka. Régebben azt hittem, hogy ahhoz, hogy jól érezzem magam, mindig kell valami. Hát, nekik a semmivel is működik! Van mit tanulnom tőlük.

Kés, villa, Kongó, -a bizakodó embernek való!

-Geiger Estilla-