Jól csak a szívével lát az ember...

Egyik tanítványom szólt, hogy a környékükre britek jönnek látogatóba, és mindenképp menjek el. Akkor még nem tudtam semmit, hogy kik ők, és mit csinálnak Kongóban, de mindenképp meg akartam ismerni őket. Már elsőre szimpatikusak voltak. Beszélgettem az egyik bácsival, elmondtam, hogy magyar vagyok, mire felcsillant a szeme, és odavezetett az egyik kollégájához. A hölgynek rögtön mondtam hogy nice to meet you, fancy brit kiejtés, miegymás, mire magyarul köszön nekem! Megtörténhet, de a hatos lottó esélyesebb... Azért ennek nem túl nagy a valószínűsége, hogy Kinshasa-ban magyarral futsz össze. Kiderült, hogy ő Londonban él a férjével, és most a Mission for Vision nevű csoporttal járják Afrikát. Kinshasa-ban egy hetet voltak, az iskolától nem messze egy kis gyülekezetben végeztek látásvizsgálatot reggeltől estig. Milyen jó volt, hogy magyarul mesélt a munkájukról! Leírhatatlan, tényleg.  Gyöngyi az előre bemért olvasószemüvegeket osztotta ki, megvizsgálta, hogy az adott illetőnek melyik a legmegfelelőbb, együtt kiválasztották a szemüveget, amelyet a páciens ingyen megkapott. 

Ha valakinek összetettebb vizsgálatra volt szüksége, azt is megvalósították, és külön készítettek számára szemüveget. Nagyszerű volt belelátni a munkájukba, és megfigyelni mindezt. Sok ember élt ezzel a lehetőséggel, egész nap hatalmas sor volt. Számomra meglepő, hogy mennyire gyakori itt a látásprobléma. Sokan nem is reménykednek benne, hogy egyszer csak jön valaki aki segít nekik, és ezért nem kér cserébe semmit. Ha belegondolunk, az ittenieknek egyébként nem lenne erre pénze.

Elhatároztuk, hogy elhozzuk az árvákat erre a vizsgálatra. Előtte megpróbáltuk mi is felmérni, kinek lenne erre valóban szüksége, de végül eljött az összes lány, és a legkisebb fiú. Többségüknél csak az alap vizsgálat volt szükséges, ahol a betűk irányát kellett megmondani, de szerencsére rendben van a szemük,  Sarah nehezen olvas, úgy ítéltük meg, hogy talán nem jól lát, ezért az ő szemét alaposan megvizsgálták, de végül nincs szüksége szemüvegre, szemgyakorlatokkal tud javítani rajta. 

Papa Moise és Maman Léontine olvasószemüveget kaptak. 

Ezúton is megköszönjük a Mission for Vision csoportjának munkáját. Gondolom több száz kinshasai mondja most ugyanezt az új szemüvegében.

"Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek"

Mindig is szerettem ezt a számot, viszont rájöttem hogy Kongóban ez annyira nem vicces...itt aztán van bőven áramszünet. Bárcsak metafora lenne, de sajnos nem az...eddig csak azért kellett szurkolni hogy tudjuk tölteni a laptopokat, most netezni is csak akkor lehet ha van áram, az meg ugye direkt csak akkor van amikor alszunk vagy én nem tudom, de szerintem nem szeret minket:) Vagy esetleg öt perc után a router felmondja a szolgálatot.Három lehetőséged van ilyenkor: elszámolsz tízig, lenyugszol és mész a dolgodra, vagy földhöz vágod a routert (ez utóbbit nem javasolnám), vagy bízol abban, hogy ha a süss fel nap és az esőtánc elméletek léteznek, akkor az áramra is ki lehet találni valamit. Egyébként az amúgy teljesen logikátlan, pénzváltó asztal mellett fényes nappal világító villanykörte szerintem státusszimbólumnak számít:) 

Apropó pénzváltás...az alábbiakban a "hogyan tölts meg egyetlen bankjeggyel egy egész bőröndöt?" című logikai játékunkat olvashatják: Fogod a dollárod, mész száz métert a következő pénzváltóig, mondod, hogy szeretnél  váltani, mire egy Koko nevű komoly üzletember odaszól a szomszéd árusnak hogy "eee yakaa" és együtt leszámolnak egy táskányi kongói frankot, mert ugye sokat ér a kongói valuta...

Így három hónap után sok mindent tudnék mesélni az itteni hétköznapokról, nehézségekről, azt hiszem, a betegségek kiemelkednek ezek közül. Sajnos a maláriateszt a mindennapjaink része, én pl. háromszor voltam, és háromszor pozitív lett. Egyik hétvégén hárman voltunk betegek, szóval örömmel konstatáltuk, hogy milyen jó a buli. "Szombat esti láz" kicsit másképp...

Azt hiszem, nehéz lenne elképzelni, hogy éveket töltsek itt. Bár komoly perspektívát látunk az itteni életmódban, illetve szakmákban. Dalma simán elvezetne egy buszt, én meg kihajolnék és kiabálnám az úti célt, mint a helyiek:) Nagyon kaotikus az itteni vezetési stílus, szerintem sokat nem rontanánk a helyzeten. Ezt nagyon jól példázza Jani egyik kijelentése egy rozoga taxiban: "én nem szeretném ha ez az autó felrobbanna, az nagyon tud fájni utána" De egyébként a közlekedés a város bármelyik pontjába problémamentes, teljesen hozzászoktunk már, a késésekhez,a dugóhoz, a szervezetlenséghez, a közlekedési szabályok teljes hiányához...

Azt nem tudom, a helyiek mennyire szoktak hozzá a jelenlétünkhöz, mert három hónap után is ugyanolyan szenzáció ha végigmegyünk az utcán, főleg a gyerekeknek, ők nagyon aranyosak. Kiabálják a nevünket, bár néha Balázs vagyok, de azt hiszem ez megbocsátható:) van, aki angolul köszön, van, aki kínaiul, amit kevésbé értek, de értékelem a gesztust. Most már ismerik a sziát is, meg azt hogy "szia nyuszi" :)

Nagy élmény itt lenni, értékes tapasztalatokkal lesz gazdagabb az ember, de el lehet fáradni. Nem csoda hát, ha időnként azért szükségünk van kikapcsolódásra, pihenőnapra, hogy helyre tudjuk tenni magunkban a dolgokat. Rosszabb esetben ez egy betegszabadság. Mindenesetre kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek...

-Tar Adelina-

Kinshasa, 2013.05.28. 

Informatika, Othniel módra

Bár előzetesen nem számoltam vele, végül informatika tanárrá avanzsálódtam már az első héten. Az tárgyat Dávidtól, az előző csapat önkéntesétől vettem át.

A gyerekeknek egy-két kivételtől eltekintve nem volt korábban dolguk számítógéppel. Nemhogy nincs nekik, vagy nem használnak, hanem még az idősebbek között is könnyűszerrel találni olyat, aki itt, most az iskolában találkozik vele először. Vannak alsós és felsős osztályaim is, változó létszámmal és még inkább váltózó érdeklődéssel a tantárgy iránt. Az első tanítási hét puhatolódzással telt, próbáltam felmérni a lehetőségeket. Indultunk azzal, hogy mi is egy ilyen gépezet, ismernek-e bárkit, akinek van, és ha igen, akkor mégis mire lehet jó. Ha érkezett is bármiféle válasz, az leginkább játékokról és rajzolásról szólt. Na, nem baj, akkor mégis mit tudnak az internetről? A szó maga teljesen ismeretlen, hasonlóan az e-mail is. Viszont a facebookról hallottak már, tudják, hogy mindenféle fotókról meg barátokról van ott szó. Próbáltam ezután kicsit rendet tenni a facebook-levelezés-internet háromszögben. Ismerkedtünk még a számítógép részeivel, erre a legkisebbek is rögtön harapnak, előszeretettel keresik ki a különböző billentyűket a kezükbe nyomott klaviatúrán. Bízom benne, hogy a húsvéti szünet után végre megoldódik az aggregátor-gond és végre be tudjuk kapcsolni a számítógépeket.

Van egy-két érettségi-közeli srác, akik csupa meglepetéssel szolgálnak. André, Guidam’s és Jackson egészen határozott elképzeléssel rendelkeznek az továbbtanulásról, ők már az internetet is gyűrik. Guidam’s például rendszeresen jár netkávézókba, ahol bátran keres mindenféle információt és ezeket ki is nyomtatja. Szeretnék majd egyszer elmenni vele (velük), hogy mutassak egy-két oldalt, ahol ösztöndíjakról, továbbtanulásról, nemzetközi hírekről lehet értesülni. Talán egy kicsit közelebb kerülnek ahhoz, hogy kirepüljenek innen, nekik, akiknek talán most a legnagyobb esélyük van erre itt, a suliban.

Árva-hét, tavaszi szünet a Ndjoku utcában

Adelina és Sarah

 Mióta itt vagyunk, szinte nem telt el nap anélkül, hogy ne hallottuk volna valamelyik árvánk szájából, mennyire szeretnének hozzánk vendégségbe jönni.

Ennek az oka rendkívül egyszerű, egy ilyen meghívás alkalmat ad nekik a szürke hétköznapokból való kiszakadásra, számtalan új inger éri őket, új ízeket érezhetnek a szájukban, és kicsit megfeledkezhetnek mindennapjaik monotonitásáról, nehézségeiről.

 A bevett szokás eddig a hétvégi, egy napos, egész csoportos (11 gyerkőc) látogatás volt, de az én fejemben valami más, valami közvetlenebb kezdett megfogalmazódni, és a húsvéti szünet meg is adta erre a tökéketes alkalmat. Így húsvét hétfőn a gyerekek meg is kapták a meghívást, miszerint kettesével egy-egy napot és éjszakát tölthetnek nálunk. Osztatlan sikert aratott az ötlet, azonnal elkezdték formálni a párokat, ami némi módosításra szorult, lévén hogy a három legidősebb fiúra biztonsági okokból éjszakánként szükség van az árvaházban, így nekik az itt alvás kimaradt. Az izgatottság legkisebb porontyunkon, Israelen látszott a legjobban, aki egész délelőttjét készülődéssel töltötte, majd két órával a sofőr érkezése előtt csinosan felöltözve, gondosan összecsomagolt holmijaival a hátizsákjában ült a nappaliban és várt az indulásra, majd az autóban nem győzte kapkodni a fejét, csak úgy itta magába a nyüzsgő utcák látványát.

 A beosztás így nézett ki: hétfő - Sarah+Majolie, kedd - Nzuzi, Rigen, Isaac, szerda - Lyspie+Ircile, csütörtök: Naomie+Landou, péntek: Poba+Israel

Majolie Sarah-val a kertünkben

 A program pedig így: az árvaházból koradélután sofőrünkkel haza jöttünk, ahol az étkezőben már Mamie ínycsiklandó főztje várt minket. Az evési hajlandóság meglehetősen különböző volt, Sarah és Majolie például minden erőfeszítésünk ellenére szégyenlősségükben alig csipegettek valamit, Naomie és Landou még repetát is elfogadott, a nagyfiúk pedig bátran és magabiztosan szolgálták ki magukat a finomságokból. A menün szerepelt például sültkrumpli, sült manióka, sült banán, rizs, spagetti, bab, párolt zöldségek, sült marha, sült hal, sült csirke, sült virsli, különböző saláták és gyümölcsök, úgyhogy a fufuhoz és a halhoz képest elég változatos étrendben volt része a gyerekeknek. A kiegészítő édességekről, üdítőkről nem is beszélve :-)

Ebéd után kis pihenés következett, fényképek nézegetése a számítógépeken zenei aláfestéssel, amiben szintén ritkán van részük az elégtelen áramellátásnak köszönhetően. Ezt követően nagy sétára indultunk, a közeli gazdag negyedbe vagy a lovas parkba, kedvtől függően. 

Nagyfiúk a nappalinkban: Nzuzi, Isaac és Rigean

 A kontraszt a szegény negyedhez képest, ahol az árvaház található, talán külső szemlélőként a legdrasztikusabb, ott sár és szemét tenger, omladozó, inkább ólnak, mint háznak nevezhető lakó alkalmatosságok, kellemetlen szagok, kéregető gyerekek, itt nyugodt utcák, bódító virágillat, hatalmas házak, még hatalmasabb falakkal körülvéve, luxusautók, jól öltözött emberek..

Sötétedésre hazaérve gyors zuhany, ezalatt a nappali vendégszobává alakítása, filmezés, társasozás, zene hallgatás, éneklés, párna csata, rengeteg gyerekkori emléket idéző, hamisítatlan nyári tábor és pizsiparti érzés. 

 Nagyon reméljük, hogy sikerült nekik is hasonló maradandó élményt szereznünk és ezáltal is közelebb kerülnünk hozzájuk!

 Mozgalmas hetet tudunk a hátunk mögött, furcsa most a csend, de hétfőn újrakezdődnek a dolgos mindennapok, az iskolában a tanítás, a visszaszámlálás pedig folytatódik..

-Huszárovics Dalma-

Kinshasa, 2013.április 9.

Kés, villa, KONGÓ!

Egzotikus gyümölcsök, gyönyörű pálmafák, őszinte gyerekmosoly, igen, ez mind Kongó!  Ha valaki otthon arra gondol, hogy milyen lehet Afrika közepében az élet, biztosan erre gondol, és az éhező gyerekekre. Az hogy mi van még, leginkább csak az tudja, aki itt van, vagy volt már itt. Leírni ezeket a körülményeket az otthoniaknak egy kicsit olyan, mintha valaki egy kézikönyvből próbálna megtanulni egy zongoraversenyt. Próbálkozni azért lehet!

A gettóban az utcák leginkább folytonos szeméttároló helyhez hasonlítanak. Nem is tudom, hogy lehet-e  utcának mondani. Az pedig, hogy a baktériumokat nem látjuk szabad szemmel, az nem feltétlen rossz, ha úgysem lehet kikerülni őket.

Az árvaházhoz és iskolához közeledve azonban egyre több ismerős arc tűnik fel, a tanítványaink! Leírhatatlan érzés, mikor a nevedet kiabálva az öledbe ugrik egy kisember, és várja, hogy megpörgesd a levegőben, aztán hatalmasat mosolyog rád, és te is rá. Tanítványok... Hát ezt akkor mondhatnám, ha én tanár lennék. Először elég furcsa volt olyan nyelven órát tartani, amit nem beszélek, de szerencsére az énekléshez nem is kell  annyira... Mostanra már egy kicsit kezdek belejönni.

 Ha zongoraversenyt nem is, de dalokat tanulunk. A gyerekek nagyon szeretnek énekelni, ami nagyon inspiráló. A zene és éneklés szerves része a kongóiak életének. Ha épp nem vagyok csúcsformában (ami azért csak-csak előfordul) és meghallom, hogy az udvaron vagy az osztályteremben éneklik az énekeket, akkor máris olyan érzésem van, hogy nem hiába jöttem ide. Ha csak egy picit is élvezték az órám, vagy tanultak bármi hasznosat, már volt értelme.

Szünetben a gyerkőcök nagyon megelevenednek. A foci állandó, mindig teljes energiával. Itt elég valami labda formájú dolog, és máris megy a móka. Régebben azt hittem, hogy ahhoz, hogy jól érezzem magam, mindig kell valami. Hát, nekik a semmivel is működik! Van mit tanulnom tőlük.

Kés, villa, Kongó, -a bizakodó embernek való!

-Geiger Estilla-

Itt lakom, látod, ez az a ház...

Egyik nap megkeresett három lány, hogy nem tudják fizetni a tandíjat. Végzősök, és már csak egy kevés van hátra a tanulmányaikból. Segítséget szerettek volna kérni. Ilyenkor azt lehet tenni, hogy elmegyünk a családhoz, megnézzük, hogyan élnek, és milyen szinten van szükségük támogatásra. Amennyiben anyagi helyzetük valóban rossz, márpedig sajnos ez elég valószínű itt a legtöbb esetben, akkor megpróbálunk nekik támogatókat keresni. Az egyik lány családjánál már sor került a látogatásra. Vittünk nekik ajándékot, és beszélgettünk egy kicsit velük.
 Helene négy éves kora óta a nagynénjénél lakik, mert a szülei vidéken élnek, és nincs módjuk a fővárosba költözni. A kislányt a nagynéninél hagyták, aki akkor még jobb sorban élt. állása, és a saját gyerekei mellett neveli őt is. Helene elmondta nekem, hogy orvos szeretne lenni. Persze ez sem egyszerű a tandíj miatt. Kongóban 80%-os a munkanélküliség, és nem ritka, hogy 6-7, vagy akár több gyermek is van egy családban. Persze ez olyan dolog, amit számokkal, üres adatokkal eddig is tudtunk, de igazán megérteni csak akkor lehet, ha saját szemünkkel látjuk. Sőt, még talán akkor sem, hiszen nem lehet megérteni a megérthetetlent.
A belváros olyan, mint valami kampányfilm: kontrasztban áll a valósággal, a nyomorral, a szemetes és sáros utcákkal, vagyis a főváros mintegy 90%-ával. Ma viszont már nincs"Kinshasa la belle" vs. "Kinshasa la poubelle". Ide kapcsolódik egy, még az első napon megélt élményem. Bementem a negyedikesekhez, megkértem, hogy írják le nekem a nevüket, és a gond már a papírral és az írószerrel elkezdődött. Amikor egy fiúnak akartam adni tollat, természetesen mindenki azonnal szeretett volna, ami nem baj, mert volt nálam 15-20 toll, amit direkt nekik hoztam. Nem tudtam kiosztani, mert elkezdtek verekedni, lökdösődni a tollakért, pedig elmagyaráztam, hogyha leülnek, mindenki kap. Persze ezért haragudni nem lehet a gyerekekre, inkább szomorú, hogy a toll luxuscikknek számít. Ez azt mutatja, hogy írószerekre mindig szükség van, úgyhogy ha valaki adományt küld az alapítványon keresztül, kérem, gondoljon erre. Ha mindenki csak egy tolltartónyi írószert gyűjt össze, még akkor is könnyedén lehetne mind a négyszáz tanulónak adni. Ugyanez igaz az esetleges tandíjtámogatásokkal kapcsolatban is: havi akár egy-kétezer forint is sokat tud segíteni. Ha valaki kedvet érez, vegye fel a kapcsolatot az alapítvánnyal, nézzen szét az afrikaert.hu weboldalon, ahol fent van, mely tanulóknak van szüksége segítségre. A diákok nevében előre is köszönöm!

-Tar Adelina-

Hát helló!

Annak ellenére, hogy több mint három hete, hogy itt vagyunk, az érkezésünket követő első benyomások nehezen múlnak.

Nem elég a mellbevágó páratartalom, a parkolóban egy reptéri rendőr fél órán keresztül győzköd, hogy az útlevelembe nyomott pecsétért mégiscsak járna neki - már csak a jó modor okán is - egy kis pénz. Kárpótol viszont az út, amit megteszünk hazáig. Konvojunk két kocsiból áll, előttünk egy pickup, rádobálva ötünk bőröndjei, plusz a sok-sok otthonról küldött adomány. A csomagok tetején többek között Toto, az itteni Alapítvány vezetője ül. Közvilágítás nincs, a fényszórók és az út szélén csomókban égetett szemét olyan jeleneteket villant fel az éjszakában, amelyek világát csak az Apokalipszis most c. filmben székelő Kurtz ezredes birodalmához tudnám kapcsolni. Hihetetlen és meg sem érthető képeket látni mindenféle csoportosulásokkal, vannak, akik a teljes sötétségben ülnek kört, míg mások tartanak valahova, egy olyan úton, ahol az avatatlan szem tíz perce csak a semmit látja.

Az autókkal azon kívül, hogy van rendszámuk, semmi sem stimmel. Nem látni be nem repedt szélvédőt, vagy meg nem húzott, be nem horpasztott kocsit. Kíváncsi lennék, hogy milyen úton-módon jutnak el ide ezek a kiszuperált járgányok Európából. Emberek lógnak mindenfelé a kocsikon, Szicíliában sem hallottam ennyi dudálást, ha nem megy az index, akkor a kezüket az ablakon kidugva jelzik az irányt.

A vasárnapi városnézés során válik világossá, milyen könnyedén fér meg itt egymás mellett a nyomor és a gazdagság. Még a luxusnegyedben is - ahol az óriás, 3-4 méteres kőfalakon, vaskapukon, úszómedencén és a kapu előtt strázsáló, bérelt, kalasnyikovos rendőrön kívül nem nagyon van más – látni mosóport és kekszet áruló figurákat. A legdurvább gettókörnyéken is bármikor felbukkanhat egy-egy csillogóra vakart, fehér Lexus. Kiváló példái a kongói nonszensznek, hogy a Champs-Élysées-nek hívott, kétszer négysávos sugárút közepén, a korlátnál emberek állnak kétszáz méterenként és söpörnek. Nagyjából a port egyik helyről a másikra, aztán vissza.