Önkéntesek Afrikáért: Kongói kórházakban

Az elmúlt hét nagyon különlegesen telt számomra. Béres János, az Alapítvány egyik támogatója utazott ki Kongóba, és meglátogatta árvaházunkat és iskolánkat. János bácsi már hatodik éve minden évben eljön ide, így árváink is nagyon várták a régóta ismerős jótevőjük megérkezését, énekekkel köszöntötték, majd egy kellemes hangulatú közös ebéddel ünnepeltük meg ittlétét.

Látogatásának célja azonban nem csupán a mi árvaházunk támogatása volt, hanem a családja által felajánlott nagy értékű gyógyszeradomány átadása több kongói kórház számára. Egy héten keresztül volt szerencsém tolmácsként segíteni János bácsi misszióját, amely idő alatt rengeteg új, sokszor megrázó élményben volt részem.

Dr Annie a klinikája előtt

Az első adag gyógyszeradományt a minket is kezelő orvos, Dr Annie kapta. Dr Annie klinikájában két kis kórterem található, ahol a betegek felügyelet alatt tartózkodhatnak, ha például maláriás vagy tífuszos tünetekkel túl későn jutnak orvoshoz. Ez a két betegség nagyon gyakori itt, a maláriára szinte úgy tekintenek, mint mi egy influenzára – azzal a különbséggel, hogy csak Kongóban évente több százezren halnak meg benne, főleg gyerekek. Közülünk is Balázson kívül már mindenki volt legalább egyszer maláriás, ám mi korai vérvizsgálattal és erős gyógyszerrel szerencsére enyhe tünetekkel megúsztuk. Dr Annie-nál viszont nagyon gyakran fordulnak meg olyan betegek, akiknek egyáltalán nincs pénzük gyógyszerre, így valóban nagy segítséget jelentett az adomány.

Következő állomásunk a Kinshasa határában található Maluku kórház volt. A festői környezetben, a Kongó folyó partjától nem messze fekvő kórházban szorult össze először úgy a szívem, hogy a könnyeim miatt tolmácsolni is elfelejtettem. Egy hastífuszos kisfiúnak perforáltak a belei, és kitüremkedtek a hasán kívülre, amelyet a kezdetleges eszközökkel felszerelt „műtőben” láttak el. A csontsovány, nyolcéves kisfiú ágya fölött míg én megrökönyödött lábakkal, könnyekkel küszködve álltam, János bácsi számomra érthetetlen lélekjelenléttel viccelődött, mosolyt csalt a kisfiú arcára, majd egy imát mondott érte. Megrendítő jelenet volt, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy jelen lehettem - igaz, akkor legszívesebben kifutottam volna a világból, amiért előfordulhat, hogy emberek ilyen fájdalmakon menjenek keresztül, míg másoknak minden megadatik.

Kolerasátor

Ezután meglátogattuk a kórház többi részét is, láttunk álomkórral, rákkal küszködő betegeket, akik közül sokaknak a megfelelő vizsgálatok elvégzésére sincs pénzük, nemhogy gyógyszerre. Ez a kórház ad otthont az egyik nagy kolera-karanténnak is, ahol most szerencsére egy beteg sem volt, így mi is körbejárhattuk. Kezünk és cipőnk fertőtlenítése után tulajdonképpen egy sátortáborba léptünk, ahol a kolerajárványok idején akár több száz beteget is kezelnek. A betegeknek fóliával letakart deszka szolgál fekvőhelyül, amely közepén egy lyuk található, alatta egy vödörrel, a folyamatos hasmenés megkönnyítésére. Az orvosi irodákban (miután átfutottam a denevéreknek is otthont adó folyosón) láthattuk, ahogy számítógépes rendszer híján falakra ragasztott poszterekre készítik az éves statisztikákat. Tavaly 262 kolerás esetből csak egy végződött halállal, míg a megelőző évben 35 – ez igen nagy eredmény. Persze ez a statisztika csak azokat a betegeket mutatja, akik voltak olyan szerencsések, hogy eljutottak a kórházba... A kolera hasonlít a maláriához vagy a tífuszhoz abból a szempontból, hogy amennyiben gyógyszerhez jut a beteg, gyakorlatilag akár pár nap alatt meg tud gyógyulni. Szörnyű arra gondolni, hogy több százezer emberélet könnyűszerrel megmenthető lenne, ha lenne rá elég pénz.

Ujjak nélkül, két műlábbal

Utunk legmegrázóbb élménye számomra azonban a leprakórházak meglátogatása volt. Két lepratelepen is voltunk, az egyik Kinshasában, szintén a Kongó gyönyörű partján fekszik, a másik 300 km-re nyugatra, Kimpesében. Azt hiszem, legtöbbünknek a lepra szó hallatán sötét középkori képek jutnak eszünkbe a történelemkönyvből, s nem is gondolnánk, hogy a mai napig világszerte több millió embert érint ez a szörnyű betegség. Csak egy ártatlan fehér folttal kezdődik a bőrön, így van, aki csak akkor jut kezeléshez, amikor egy-egy testrészét már nem lehet megmenteni. A lepra kezelt állapotban nem fertőz, mindenesetre mi a nagy meleg ellenére is tetőtől talpig beöltöztünk, távozás után pedig fertőtlenítettük a kezünket, cipőnket a biztonság kedvéért.

Kimpesében már vártak minket a leprások, hiszen tudták, magyar „nagypapájuk” nemsokára megérkezik. János bácsi nagyon szívén viseli a sorsukat, és hatodik éve minden évben meglátogatja őket gyógyszer- és ételadománnyal. Több beteget felismert mindkét kórházban, és több emberről is megtudtuk, hogy már azért nincs ott, mert meggyógyult és visszatérhetett a családjához. János bácsi elmesélte, hogy Kimpesében hat évvel ezelőtt egy leprás hatalmas szemekkel megkérdezte tőle, visszajön-e még hozzájuk. Ő megígérte, hogy vissza fog, és így is tett. Hiszen a legtöbben csak egyszer jönnek el Afrikába, csinálnak egy filmet, majd hazatérnek. Így amikor egy ismerős fehér arc újból megjelenik, minden beteg összegyűlik a fogadására.

A leprások bibliai énekekkel fogadtak minket

Számomra elmondhatatlan élmény volt jelen lenni az adományok átadásakor. A leprások köszönetet mondtak János bácsinak a segítségért, hálájukat fejezték ki, amiért nem felejtette el őket, és valóban újra visszatért hozzájuk. Szívszorító látvány volt, ahogy hiányzó ujjakkal is tapsoltak, miközben mosolyogva énekeltek fogadásunkra egy-egy bibliai éneket. Olyan érzés volt, mintha egy másik világban lennék, Afrika közepén, mindentől távol, ahol ezek a betegek nem mindennapi nehézségek közt kis családként élik mindennapi életüket. Az egyetlen vigasztaló gondolat, hogy a lepra legalább nem fájdalmas betegség – a testrészek egyszerűen érzéketlenné válnak, majd megválnak a testtől. De az élet még ekkor is megy tovább, és az ember amíg él, nem adja fel a reményt, bármiről is legyen szó.