
Mindenkiben él egy kép fekete Afrikáról. Általában kétféle
képsorozat pereg az emberek szeme előtt, országhatárokra és kulturális
különbségekre való tekintet nélkül. Afrika általában vagy a fegyveres
közelharcok, mészárlások, csonkítások és erőszak földjeként, vagy pedig az
éhező, szomjazó, szenvedő tekintetű gyermekek tömegének otthonaként megjelenő
kontinens az első világbeliek képzeletében. Ez a két rendkívül szélsőséges imázs,
kis mennyiségben (egy-egy film, dokumentumfilm, videoklip, esetleg könyv) borzalmat
és/vagy szánalmat, együttérzést, talán időnként tenni akarást ébresztenek, de
nagy általánosságban azok, akik sosem látták közelről, vagy láttak bele a
működésébe, úgy gondolják, nincsenek rá hatással, nem az ő dolguk, túl nagy a
baj ahhoz, hogy ilyen távolságokból segíteni tudjanak. Én ezt sosem akartam
elhinni. Mindig mindennel kapcsolatban hittem, hogy a nagy változások is
egy-egy ember szemléletváltásával kezdődtek, és onnantól már csak azon az adott
emberen múlik, hogy milyen mértékben tud hatni a környezetére, és ez mekkora
embertömeget jelent. Ezzel a meggyőződéssel jöttem Kongóba 4 hónappal ezelőtt.
Így gondolom-e még?
Nem.
Mást gondolok. Vannak azok a kulturális, neveltetés- és főleg oktatásbeli
különbségek, amiket egy ember puszta meggyőződésével és annak bármilyen nemű
átadásával nem lehet áthidalni. Legalábbis nem egyszerre. A baj mélyebben
gyökerezik, mint elsőre gondolnánk. Bár azt hiszem, ez a „baj” is relatív. Az,
hogy nagyon másképp élnek itt az emberek, nem feltétlenül rosszabbat jelent,
csak európai mértékhez képest rendkívül eltérőt. Nekünk rosszabbnak tűnik, mert
szegénység van, az emberek olyan körülmények között élnek, amelyek számunkra
elképzelhetetlenek. Nekünk az elégedetlenség és főleg ennek kifejezésre
juttatásának örökös átka edzi a türelmünket, ilyet itt mindennek ellenére egyáltalán
nem tapasztalunk. Az emberek nevetve élik az életüket, itt minden esemény,
minden történés vidámságot kelt. Nekünk talán furcsának és kegyetlennek tűnik,
hogy ha egy kisgyerek, akár kis totyogós elesik, azt kinevetik, az anyukája is csak
int, kisbaba meg majd abbahagyja a sírást. Ha valaki fogyatékos, azzal
viccelődnek, mi úgy mondanánk, gúnyt űznek belőle. Egy temetés ünnep, amin 2-3
napig virrasztanak és énekelnek, táncolnak a koporsó körül, nagyon hangosan,
nagy átéléssel.
Az ő életüket nem a negatív pillanatok, a stressz és a problémák határozzák
meg. Minket, európaiakat még ez is idegesít. Hogy őket nem idegesíti semmi. Ha
mi veszekszünk velük, még azon is csak nevetgélnek, nem értik, nem is akarják
érteni a problémáinkat. Ez akár még jó is lehetne, viszont magával hoz egy
nagyon súlyos következményt. Az elégedetlenség egy kellemetlen érzés, ez
vitathatatlan, ellenben ez az, ami előre viszi a világot. Többet, jobbat
akarunk általa. Az másik kérdés, hogy szerintem a mi civilizációnk már
átbillent a túloldalra, ahol már a több és a jobb sem elég. Ezzel szemben az
itteni életforma a maga belenyugvó, békés mivoltában nem segíti elő a
fejlődést.
Ezt tükrözi, hogy haladás csak és kizárólag külföldi
befolyás és jelenlét hatására történik. Ennek egy kis része vagyunk mi is,
alapítványok, jótékonysági szervezetek tagjainak csoportjába tartozóként, de
ahogy én látom, ez nem más, mint tűzoltás. A probléma igazi gyökerei nem
elérhetőek segélycsomagokkal, de még fél évig itt tartózkodó, rengeteg tenni
akarással és elszántsággal érkező önkéntesek által sem. Arról nem is beszélve,
hogy az itt élő külföldiek nagy részét nem is az ilyen szándékkal itt lévők
teszik ki. Rengeteg itt az arab, a kínai és az indiai, dolgozni érkeztek, nagy
részük nem is önszántából, pusztán üzleti megfontolásból ide irányították őket.
Mert igenis van pénz Afrikában. Kongóban mindenképp.
A gyémánt, a koltán (most nem térnék ki a kitermelése által
veszélyeztetett gorillákra), az éghajlatnak és természetföldrajznak köszönhető
lehetőségek által ez az ország lehetne egy virágzó birodalom itt, Afrika
szívében. De minden anyagi haszon a külföldiek, illetve azon nagyon szűk kongói
réteg zsebébe vándorol, akik ezt a „demokratikus” országot irányítják. A
népesség megdöbbentően nagy része pedig napról-napra él, fogalma sincs, lesz-e
mit ennie holnap, mivel általában az aznap az útszélén eladott termékek árából
étkezik és eteti a családját. Mindeközben mindenki tudja, hogy a rendszer
rossz, hogy az elnökük csalással került a posztjára, de igazából csak
nevetgélnek rajta. Bíznak az isteni gondviselésben, hogy majd jobb lesz, és
elfogadják, hogy ennyi jár. Szeretnének többet, de nincs meg bennük az indulat,
a fortyogó düh, az a lázadásra való hajlam, de még az elégedetlenség csírái
sem, amit egy igazi demokratikus rendszer, széleskörű oktatás, és öntudatra
ébresztés hozna magával. Senkinek nem érdeke, hogy a fekete ember rájöjjön,
hogy több jár neki.

Én úgy
látom, szánt szándékkal tartják őket sötétségben, mert az az érdeke mind a
külföldieknek, akik hasznot húznak a tudatlanságból, olcsó munkaerőt,
nyersanyagokat, az első világban már nem elfogadott termelési eljárásokat
idetelepítve munkateret nyernek, mind pedig az ország vezetésének, akik azok
nyomorából élnek királyi életet, akik érdekeinek szolgálására felesküdtek. Öngerjesztő
folyamat, mely egyre mélyebbre és mélyebbre ás. Hová? Ne gondoljuk, hogy
egyszer csak magától vége lesz, és pozitív fordulatot vesznek a történések. Ha
valamit megtanulhattunk a történelem során az emberi kapzsiságról, hogy nem
ismer határokat. Inkább irtja ki saját faját az ember egy kupac gyémántért,
minthogy megfontolja, lehet, hogy van, ami többet ér.
De hiába mutogatunk másokra ez ügyben, része vagyunk ennek
mi is. Mindenki, aki ezt szó nélkül tűri, aki ignorálja, és nem tesz ellene
semmit. Hatalmas hírverés történik minden Európában, Amerikában történő
botrányos eseményt követően, egy apa éhezteti a gyermekét, egy nőt
megerőszakoltak, egy sztár felpofozta a cselédjét, és folytathatnám. Ebben az
országban, és a legtöbb afrikai országot idesorolhatnám, minden nap
megerőszakolnak számtalan nőt. A honatyák minden nap felpofozzák és éheztetik
népüket. Szól erről bármilyen híradó? Újság? Vannak belőle évekig húzódó, sztárügyvédek
által levezényelt perek dollármilliárdos téttel? Nincsenek. Mert Afrikában
szegénység van és éheznek, ezt mindenki tudja. Nem jó, nem jó, de mit lehet
tenni.
És amikor eljutok ide gondolatmenetemben, merül fel bennem
csak igazán. Lehet, hogy a sötétben tartás ránk, agyoniskolázott európai
értelmiségiekre is vonatkozik? Lehetséges lenne, hogy ahogy a fekete emberben a
lázadás nincs meg, úgy bennünk a közösségvállalás hiányzik? Mi azért ignoráljuk
a helyzetet, mert azok, akiknek ez érdekükben áll, végleg beszivárogtatták a
tudatunkba, hogy ezen nem segíthetünk? Remélem nem. Mert még mindig többen
vagyunk. Azok, akik nem abból akarnak élni és jól élni, hogy mások éheznek, és
azok, akik elvetik és megvetik ezt a hozzáállást, akikben haragot ébreszt és tenni
akarást. Akik ezzel a tudatukban akarnak élni, és minden adandó alkalommal ezt
figyelemben véve tenni lépéseket, és ha lehetőségük adódik, igenis akarnak és
fognak tenni ellene.
Ezért jöttünk több, mint 4 hónappal ezelőtt Kongóba. Volt, ami sikerült abból,
amit elterveztünk, sok volt, ami nem, de rengeteget tanultunk és nagyon sok
mindennel gazdagodtunk. Én többek között a szilárd hittel, hogy igenis lehet
mit tenni Afrikában, csak meg kell találni a módot, el kell érni a megfelelő
befolyást az emberekre, hogy értsék, hogy ez nem egy veszett ügy. És itt
gondolok mind európai, mind afrikai emberre. A probléma és az arra való
megoldás létezésének tudatosításánál kell kezdődnie mindennek. Utána kezdődhet
a megoldás megvalósítása. Ez a mi generációnkra vár. Szeretném hinni, kell is,
hogy higgyem és hiszem is, hogy lesz rá elég erőnk. Remélem, nem okozunk majd
csalódást. Se magamnak, se Kongónak, se Afrikának.
Rajtunk múlik.
2 megjegyzés:
Az afrikai politikusok/kormányok megfelelő hozzáállása nélkül sokszor még csak célba sem ér a külföldi segítség. Amíg ez nem változik, kisebb csoportok életén lehet javítani, de egész országokén sajnos nem.
Az afrikai politikusok/kormányok megfelelő hozzáállása nélkül sokszor még csak célba sem ér a külföldi segítség. Amíg ez nem változik, kisebb csoportok életén lehet javítani, de egész országokén sajnos nem.
Megjegyzés küldése