Rajtunk múlik

Mindenkiben él egy kép fekete Afrikáról. Általában kétféle képsorozat pereg az emberek szeme előtt, országhatárokra és kulturális különbségekre való tekintet nélkül. Afrika általában vagy a fegyveres közelharcok, mészárlások, csonkítások és erőszak földjeként, vagy pedig az éhező, szomjazó, szenvedő tekintetű gyermekek tömegének otthonaként megjelenő kontinens az első világbeliek képzeletében. Ez a két rendkívül szélsőséges imázs, kis mennyiségben (egy-egy film, dokumentumfilm, videoklip, esetleg könyv) borzalmat és/vagy szánalmat, együttérzést, talán időnként tenni akarást ébresztenek, de nagy általánosságban azok, akik sosem látták közelről, vagy láttak bele a működésébe, úgy gondolják, nincsenek rá hatással, nem az ő dolguk, túl nagy a baj ahhoz, hogy ilyen távolságokból segíteni tudjanak. Én ezt sosem akartam elhinni. Mindig mindennel kapcsolatban hittem, hogy a nagy változások is egy-egy ember szemléletváltásával kezdődtek, és onnantól már csak azon az adott emberen múlik, hogy milyen mértékben tud hatni a környezetére, és ez mekkora embertömeget jelent. Ezzel a meggyőződéssel jöttem Kongóba 4 hónappal ezelőtt.

Így gondolom-e még? 

Nem.

Mást gondolok. Vannak azok a kulturális, neveltetés- és főleg oktatásbeli különbségek, amiket egy ember puszta meggyőződésével és annak bármilyen nemű átadásával nem lehet áthidalni. Legalábbis nem egyszerre. A baj mélyebben gyökerezik, mint elsőre gondolnánk. Bár azt hiszem, ez a „baj” is relatív. Az, hogy nagyon másképp élnek itt az emberek, nem feltétlenül rosszabbat jelent, csak európai mértékhez képest rendkívül eltérőt. Nekünk rosszabbnak tűnik, mert szegénység van, az emberek olyan körülmények között élnek, amelyek számunkra elképzelhetetlenek. Nekünk az elégedetlenség és főleg ennek kifejezésre juttatásának örökös átka edzi a türelmünket, ilyet itt mindennek ellenére egyáltalán nem tapasztalunk. Az emberek nevetve élik az életüket, itt minden esemény, minden történés vidámságot kelt. Nekünk talán furcsának és kegyetlennek tűnik, hogy ha egy kisgyerek, akár kis totyogós elesik, azt kinevetik, az anyukája is csak int, kisbaba meg majd abbahagyja a sírást. Ha valaki fogyatékos, azzal viccelődnek, mi úgy mondanánk, gúnyt űznek belőle. Egy temetés ünnep, amin 2-3 napig virrasztanak és énekelnek, táncolnak a koporsó körül, nagyon hangosan, nagy átéléssel. 

Az ő életüket nem a negatív pillanatok, a stressz és a problémák határozzák meg. Minket, európaiakat még ez is idegesít. Hogy őket nem idegesíti semmi. Ha mi veszekszünk velük, még azon is csak nevetgélnek, nem értik, nem is akarják érteni a problémáinkat. Ez akár még jó is lehetne, viszont magával hoz egy nagyon súlyos következményt. Az elégedetlenség egy kellemetlen érzés, ez vitathatatlan, ellenben ez az, ami előre viszi a világot. Többet, jobbat akarunk általa. Az másik kérdés, hogy szerintem a mi civilizációnk már átbillent a túloldalra, ahol már a több és a jobb sem elég. Ezzel szemben az itteni életforma a maga belenyugvó, békés mivoltában nem segíti elő a fejlődést.

Ezt tükrözi, hogy haladás csak és kizárólag külföldi befolyás és jelenlét hatására történik. Ennek egy kis része vagyunk mi is, alapítványok, jótékonysági szervezetek tagjainak csoportjába tartozóként, de ahogy én látom, ez nem más, mint tűzoltás. A probléma igazi gyökerei nem elérhetőek segélycsomagokkal, de még fél évig itt tartózkodó, rengeteg tenni akarással és elszántsággal érkező önkéntesek által sem. Arról nem is beszélve, hogy az itt élő külföldiek nagy részét nem is az ilyen szándékkal itt lévők teszik ki. Rengeteg itt az arab, a kínai és az indiai, dolgozni érkeztek, nagy részük nem is önszántából, pusztán üzleti megfontolásból ide irányították őket. Mert igenis van pénz Afrikában. Kongóban mindenképp.

A gyémánt, a koltán (most nem térnék ki a kitermelése által veszélyeztetett gorillákra), az éghajlatnak és természetföldrajznak köszönhető lehetőségek által ez az ország lehetne egy virágzó birodalom itt, Afrika szívében. De minden anyagi haszon a külföldiek, illetve azon nagyon szűk kongói réteg zsebébe vándorol, akik ezt a „demokratikus” országot irányítják. A népesség megdöbbentően nagy része pedig napról-napra él, fogalma sincs, lesz-e mit ennie holnap, mivel általában az aznap az útszélén eladott termékek árából étkezik és eteti a családját. Mindeközben mindenki tudja, hogy a rendszer rossz, hogy az elnökük csalással került a posztjára, de igazából csak nevetgélnek rajta. Bíznak az isteni gondviselésben, hogy majd jobb lesz, és elfogadják, hogy ennyi jár. Szeretnének többet, de nincs meg bennük az indulat, a fortyogó düh, az a lázadásra való hajlam, de még az elégedetlenség csírái sem, amit egy igazi demokratikus rendszer, széleskörű oktatás, és öntudatra ébresztés hozna magával. Senkinek nem érdeke, hogy a fekete ember rájöjjön, hogy több jár neki.

Én úgy látom, szánt szándékkal tartják őket sötétségben, mert az az érdeke mind a külföldieknek, akik hasznot húznak a tudatlanságból, olcsó munkaerőt, nyersanyagokat, az első világban már nem elfogadott termelési eljárásokat idetelepítve munkateret nyernek, mind pedig az ország vezetésének, akik azok nyomorából élnek királyi életet, akik érdekeinek szolgálására felesküdtek. Öngerjesztő folyamat, mely egyre mélyebbre és mélyebbre ás. Hová? Ne gondoljuk, hogy egyszer csak magától vége lesz, és pozitív fordulatot vesznek a történések. Ha valamit megtanulhattunk a történelem során az emberi kapzsiságról, hogy nem ismer határokat. Inkább irtja ki saját faját az ember egy kupac gyémántért, minthogy megfontolja, lehet, hogy van, ami többet ér.

De hiába mutogatunk másokra ez ügyben, része vagyunk ennek mi is. Mindenki, aki ezt szó nélkül tűri, aki ignorálja, és nem tesz ellene semmit. Hatalmas hírverés történik minden Európában, Amerikában történő botrányos eseményt követően, egy apa éhezteti a gyermekét, egy nőt megerőszakoltak, egy sztár felpofozta a cselédjét, és folytathatnám. Ebben az országban, és a legtöbb afrikai országot idesorolhatnám, minden nap megerőszakolnak számtalan nőt. A honatyák minden nap felpofozzák és éheztetik népüket. Szól erről bármilyen híradó? Újság? Vannak belőle évekig húzódó, sztárügyvédek által levezényelt perek dollármilliárdos téttel? Nincsenek. Mert Afrikában szegénység van és éheznek, ezt mindenki tudja. Nem jó, nem jó, de mit lehet tenni.

És amikor eljutok ide gondolatmenetemben, merül fel bennem csak igazán. Lehet, hogy a sötétben tartás ránk, agyoniskolázott európai értelmiségiekre is vonatkozik? Lehetséges lenne, hogy ahogy a fekete emberben a lázadás nincs meg, úgy bennünk a közösségvállalás hiányzik? Mi azért ignoráljuk a helyzetet, mert azok, akiknek ez érdekükben áll, végleg beszivárogtatták a tudatunkba, hogy ezen nem segíthetünk? Remélem nem. Mert még mindig többen vagyunk. Azok, akik nem abból akarnak élni és jól élni, hogy mások éheznek, és azok, akik elvetik és megvetik ezt a hozzáállást, akikben haragot ébreszt és tenni akarást. Akik ezzel a tudatukban akarnak élni, és minden adandó alkalommal ezt figyelemben véve tenni lépéseket, és ha lehetőségük adódik, igenis akarnak és fognak tenni ellene.

Ezért jöttünk több, mint 4 hónappal ezelőtt Kongóba. Volt, ami sikerült abból, amit elterveztünk, sok volt, ami nem, de rengeteget tanultunk és nagyon sok mindennel gazdagodtunk. Én többek között a szilárd hittel, hogy igenis lehet mit tenni Afrikában, csak meg kell találni a módot, el kell érni a megfelelő befolyást az emberekre, hogy értsék, hogy ez nem egy veszett ügy. És itt gondolok mind európai, mind afrikai emberre. A probléma és az arra való megoldás létezésének tudatosításánál kell kezdődnie mindennek. Utána kezdődhet a megoldás megvalósítása. Ez a mi generációnkra vár. Szeretném hinni, kell is, hogy higgyem és hiszem is, hogy lesz rá elég erőnk. Remélem, nem okozunk majd csalódást. Se magamnak, se Kongónak, se Afrikának. 

Rajtunk múlik.