Ça Va? Ça Va!

Ça Va? Ça Va!

Igen, jól vagyunk, túl az hosszú repülőúton, a berendezkedésen, bemutatkozáson. Annyira hihetetlen belegondolni, hogy Afrikában vagyunk. Minden elképesztően szokatlan, az utcák, az emberek, az itteni életstílus, igazi kultúrsokk. A levegő annyira nehéz, párás, és fülledt, hogy amikor leszálltunk a repülőgépről, picit megijedtem, légszomjam volt, este 11-kor is iszonyatos hőség, nem gondoltam, hogy ezt meg lehet szokni, de egy-két nap elteltével már teljesen természetes.

Szombaton megismertük Mamy-t, ő az aki főz nekünk, és nagyon finomakat készít. Szegénynek nem lehet egyszerű, áram kb. soha nincs, mindent kint kell megfőzni, ami ugye jóval időigényesebb és körülményesebb. Azt hiszem, erre mondta egy korábbi önkéntes, hogy Kongó után az ember nehezebben kapható egy otthoni bográcsozásra.

Vasárnap kirándultunk a Kongó folyóhoz. Előtte megnéztük a Kongói Parlamentet, valamint Portugália, Kína, és az Egyesült Államok nagykövetségét. A folyó nagyon tetszett nekünk. Mozgalmas az élet, úsznak, ruhákat mosnak, a gyerekek játszanak a vízben, és zenészek sokasága színesíti az ottlétet. Nekünk ez egy kirándulás, ami nagy élmény, de nem biztos, hogy ugyanilyen jó mindig itt élni, a koszos folyóvízben fürdeni, mosni. Egyébként döbbenetes, mennyire polarizált a társadalom, itt vagy nagyon szegények, vagy nagyon gazdagok az emberek. Csak a két véglet létezik, pl. van egy villa, ami összetákolt, lepukkant otthonokkal van körülvéve. Olyan is előfordul, hogy a szeméttel borított földúton valaki végighajt egy luxusautóval.

Hétfőn még nem tudtunk elmenni az iskolába és az árvaházba, mert esett az eső. Európai embernek ez nagyon furcsa, hogy esőben ne menjen dolgozni, de itt ez tényleg indokolt. Kedden volt tehát az első munkanapunk, megismertük az árvaház és az iskola dolgozóit. Mindenki nagyon aranyos volt, az árvák kedvesek, nyitottak, és kezdeményezők. Játszottunk velük az árvaház udvarán, utána pedig énekeltek nekünk, többek között magyar dalokat.

A kommunikáció egész jól megy, Jani is próbálkozott pár szót mondani, amin mindig jókat derülünk.  Ő ismerkedik a legkönnyebben a helyiekkel, pedig nem is beszél franciául, de 'activity a barátod'. A suliban külön fogadást rendeztek nekünk, énekeltek, szavaltak, az egyik kis alsós még angol mondókával is készült. Már gyakorolják a nevünket, nincs könnyű dolguk ilyen felhozatallal mint Dalma, Estilla, vagy Adelina. A Máté és a János nem nehéz nekik, ha a nevek francia megfelelőjét használják, bár Jean ragaszkodik ahhoz, hogy ő márpedig Jani.

Az iskolában végigvezettek minket a termekben, bemutattak a diákoknak, akiknek elmondták, mi leszünk a következő önkéntes csoport. Nagy nyomot hagyott bennük az előző öt ember, hiszen rögtön sorolták a neveket, és az árvák is sokat emlegetik őket.

Második nap az iskolában megkaptam az órarendemet, és máris tartottam három angol órát, kettőt az alsósoknak, egyet a felsősöknek. Az első órán az egyik fiúnak adtam egy tollat, és onnantól kezdve a ”donne-moi un stylo Adelina” állandó eposzi jelzőmmé vált. Mondanom sem kell, hogy fegyelmet tartani nagyon nehéz. Szünetben viszont azon megy a vita, hogy ki foghassa a kezemet, persze megoldják, hogy legalább 10 fős díszkíséretem legyen. Nagyon szeretnivalóak.

A mindennapi élet nehézségeit is kezdjük szokni, bár az nem jó, hogy van, amikor csak éjjel van víz, és olyankor fel kell kelni megtölteni a vödröket, ami a fürdéshez kell. Élelmünk és tiszta ivóvizünk mindig van, ami itt már jó életszínvonalat jelent. Elképesztő ebbe belegondolni. Mindig erősnek kell maradni, és szerencsére a gyerekek segítenek, hogy tudjak mosolyogni, és ne nehezedjen rám az itteni dolgok súlya. Az is sokat számít, hogy jó csapat vagyunk, és támogatjuk egymást, ez már most is látszik.

- Tar Adelina -

2013.12.20.