Kinshasa > Matadi > Boma – Avagy felfedezni a Kongói Demokratikus Köztársaság egy kicsiny szegmensét

Mint a legtöbb projektünk mostanában, ez is Flory nevéhez fűződik, hiszen Ő is azon van, hogy az itteni életünk minél zökkenőmentesebb legyen. Még februárban merült fel,  az egyik első találkozások egyikén, hogy Ő és egy csapat diplomata április/május magasságában tervez lemenni 4-5 napra Muandába, az Atlanti Óceán partjához.

Azóta sok minden megváltozott, és ha nem is egy csapat diplomatával, nem is Muandáig, de sikerült leszervezni, hogy eljussunk Bomáig, a Kongói DK egykori fővárosáig és egyik legfontosabb kikötőjéhez.

Az indulást szerda reggel fél8-ra tűztük ki, de már akkor sejtettük, hogy az indulás csúszni fog, mert itt szinte lehetetlen pontosnak lenni. Végül 10 körül sikerült elindulnunk.  Miután sikerült Kinshasából kijutni, ami nem olyan egyszerű dolog a valóságban, mint amennyire az leírva tűnhet egy sima utunk volt Matadiig, ahová este 6 felé érkeztünk meg. A terv az volt, hogy megkeressük azt a hotelt, ahol Flory férje korábban megszállt és utána megvacsorázunk. Nem így történt. Eleve sötétben érkeztünk meg egy olyan városba, amit még életünkben nem láttunk, és hogy a dolgunk még nehezebb legyen, utcanevek és egyéb közigazgatási egységek nem igen léteznek errefelé, ráadásul a hotel nevét sem tudtuk, csak egy fényképünk volt róla. Elég lehetetlen küldetés volt és már elkezdtük az alternatívákat is feltérképezni, amikor is megálltunk egy hotelnál, amit egy teltházas hotel recepciósa ajánlott. A szobák nagyon rendben voltak, a fürdőszoba is príma volt, de mikor megtudta a tulajdonos, hogy egy szobába netán két fiú aludna, úgy kikelt magából, hogy ez márpedig szentségtörés, és hogy mi mind homoszexuális beállítottságúak vagyunk, hogy jobbnak láttuk a mielőbbi távozást. Mindenesetre fél tank benzin elpazarolása után, éjfélkor sikerült egy hotelt találni, ahol egy kisebb győzködés után, sikerült elérni hogy két fiú és akár 2 lány is aludhasson egy szobába.

Másnap folyattuk utunkat Bomába. Átmentünk a Kongó folyó egyetlen hídján, aminek az érdekessége az volt, hogy le kellett fizetnünk először a rendőrt, hogy utána ki tudjuk váltani az áthaladás feljogosító jegyet, mert hogy fizetős a híd.

Itt kezdődött az út számomra legérdekfeszítőbb része, hiszen az utunk igazi kis Afrikai falvakon át vezetett, ahol a kunyhók sárból illetve vályogból voltak tapasztva, szalmatetővel. Maga az út minősége is afrikaibbá vált, néhol már nem is volt aszfalt, de ahol még volt is, ott is kráterek tarkították. Egyébként ezt jól jellemzi, hogy a 100-120km-t közel 4 óra alatt tettük meg. Hála a helyi rendőrségnek volt szerencsénk egy ilyen kis afrikai falvat közelebbről is feltérképezni. A lényeg az, hogy valami papírba sikerült belekötni a úton álló közlekedési rendőrnek, bár a papír csak májusban járt volna le, szerinte ezzel már nem lehetett volna autózni. Bár tudtuk mire megy ki a játék, amikor 70 dollárt kért, hogy továbbmehessünk, kicsit meglepődtünk, mert általában pár dollárral megúszhatod a dolgod. Szóval amíg a sofőrünk a rendőrökkel alkudozott mi bementünk a faluba. Teljesen önellátó falu volt, talán 15-20 házzal, ahol az emberek nagyon közvetlenek voltak és beengedtek minket konyhájukba, házaikba. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Végül folytattuk az utunkat és még a rendőrnek se kellett fizetni. Bár ez azért lehetett, mert mikor már nagyon meguntuk, hogy le akarnak minket húzni, felhívtuk a tartományi rendőrparancsnokot, aki történetesem az egyik útitársunk ismerőse, volt és ismertette a kollegájával, hogy nagyon gyorsan hagyjon minket békén. Több problémánk nem is volt a rendőrökkel az út során.

Ahogy szeltük a kilométereket, úgy haladtunk egyre mélyebben bele az Afrikai tájba, az út menti kis falvakban mindig megcsodáltak minket, mi is őket, meg persze a természetet két falu között, mert az is lélegzetelállító volt, dzsungeles területeken haladtunk át. Aztán 4 óra zötykölődés után elértünk Bomába. Itt szerencsére lényegesen egyszerűbb volt szállást találni és a várost is fel tudtuk fedezni. Itt a Kongó folyó nagyon széles, a nagyobb óceánjárók csak eddig tudnak feljönni a folyón, a kisebbek egészen Matadiig. A folyópart teli van halászcsárdákkal, ahol a helyi különlegességet, a banánlevélben sült halat muszáj minden erre járónak megkóstolnia. Mi sem tehettünk másképp, és ahogy falatozva kipihentük az utunkat, közben gyönyörködhettünk a folyóba és a túlpartban, ami már Angola volt. Ebéd után felkerestük a turistahelyeket, így láthattuk Stanley [a felfedező, aki az 1800-as évek végén elsőként felhajózott a Kongó Medencén] majomkenyérfáját, illetve az első 2 autót, ami Kongóba érkezett. Az estét egy kellemes étteremben töltöttük majd nyugovóra tértünk, hiszen másnap egy 12 órás autózás várt ránk.

Másnap minden terv szerint ment, időben sikerült elindulnunk és estére már Kinshasában is voltunk. Noha elég zsúfolt programunk volt, nagyon örültünk, hogy sikerült ezekre a helyekre eljutnunk, hiszen egy feledhetetlen kulturális élményben volt részünk.

Toma

Aratás

Az aratás az emberi élet körforgását meghatározó, fontos esemény. Fontosságára napjainkban egyre kevésbé és egyre kevesebben fordítanak figyelmet, pedig ugyanúgy abból élünk, amit aratunk, mint 100 és 1000 évvel ezelőtt. Csak valahogy az emberek távol kerültek tőle, mert minden olyan gyors, gépies és megalomán lett. Az aratást óriás gépek végzik el, óriás monokultúrákban. Minimális munkaerőt alkalmazva, óriás raktárakból, óriás gyárakba kerül az életet adó termény, onnan pedig óriás áruházakba. Aztán az ember elmegy oda hetente egyszer és leveszi a polcról. Mit is foglalkozna bárki az aratással? Nem vesz részt benne, nem ünnepel, nem érzi át, csak fogyaszt.

Isaac a moringa használatát magyarázza

Az első

Az aratásnak van egy másféle aspektusa is, ami hasonlóképpen érdekes kérdés és az előzővel meglepő párhuzamot mutat. Ez nem materiális dolgok learatása, hanem sikereké, eredményeké. A munka gyümölcsét szedegeti ilyenkor az ember. Különös elégedettséget és a célt érés boldogságát érezve. A jutalom nem fontos ilyenkor, egy hálás mosoly elég. Manapság az emberek nagy többsége keveset arat így, kevés igazán kézzel fogható gyümölcsöt szed le a munkáját illetően. Az emberek távol kerültek a leszedés különleges elégedettséget adó, jutalmat nem váró érzésétől, mert minden olyan gyors, gépies és megalomán lett. Nagyon sokan más gyümölcsét érlelik, olyanokét akik aztán nem adnak belőle vagy csak a másod-, harmadosztályú maradékot, ami a száj befogására éppen elég. Nemes érzések helyett marad a jutalomhajhászás. Nincs mit tenni, a tendencia ez. Az ember mindig is többet akart és most is többet akar és többet is fog akarni. Ennek pedig az aratás élményének elvesztése a velejárója. 7-8-9 milliárd ember nem tud aratni. Nem is kell talán... Azoknak azonban, akikben felmerül ilyesmi gondolat, mindig ott van a lehetőség megtenni, most még ott van...

Mi most aratni kezdtünk...

A sok verejték, és a befektetett idő formát nyert két ízben is a héten. No nem nagy dolgokról van itt szó. Senki ne higgye! Egy tyúkudvar és egy csemetekert az egész, aztán majd még egy javítás és a végén egy kiállítás. Az érzések, amik a hét során értek, azonban nagyok. Beverni az utolsó szögeket, eljutni a 80 km-re fekvő csirkefarmra, beengedni az új lakókat, kiszedni az első tojást és a gyerekek tapsát hallgatni, az árvaház vezetőjének büszkeségét nézni, ahogy a tyúkok között áll, odaadni egy öreg néninek az élet fájaként emlegetett moringa méteres csemetéjét, belépni a helyiek udvarába és házába úgy, hogy nem segélyt hoztunk nekik, hanem valamit, ami él...nagy érzések. 

Moringaosztás a negyedünkben

Az aratás a nagy érzések mellett azonban sok munkával is jár. Nálunk csak most kezdődött, úgyhogy az ünneppel még egy hónapot várunk. Aztán megüljük!

Alacsonyan szálló pofonok - avagy lehet úgy is, ahogy a csillag megy az égen, de ez Kongó!

Az utóbbi hetek külvilág által tapasztalt felőlünk érkező csendje semmiképpen sem a történések hiányának, hanem sokkal inkább azok feltorlódásának és hirtelen hatványozódásának tudható be. A jó munkához idő kell. A sok jó munkához pedig idő és csend is....meg pofonok!

Körülbelül két hete, amikor a projektjeink megfelelő finanszírozásának reményei szépen lassan foszladozni kezdtek és a napfényes jövő egére felhők úsztak, hír érkezett Magyarországról, hogy egy amerikai támogató bizalmát és pénzét fektetné az elképzeléseink megvalósításának előmozdításába.

A láthatatlan kéz olyan erővel pofozott fel bennünket, hogy mire az átutalás egy hétre a hírre megérkezett, az összeg fele már építőanyagba volt fektetve saját zsebekből érkező hitelek révén. A munka több fronton gőzerővel indult meg, így mostanáig oda jutottunk, hogy míg ezeket a sorokat írom, Toma és Ábrahám a tyúkudvaron az utolsó simításokat végzik, pontosabban a tyúkok tojóállásait ácsolják. Ahogy említettem a komplexum készen áll a szárnyasok fogadására, de bizton állíthatom, hogy ennyi közvetlen és közvetett munkaórát még tyúkól nem látott. Ez egyrészt következik a bolygón való elhelyezkedésünk támasztotta korlátainkból, az eszközök és alapanyagok minőségének távolkeleti mélységeket meghaladó mivoltából és abból az egyszerű tényből, hogy a csapatunk építőiparban szerzett tapasztalata a 0 és 1 közötti keskeny spektrumon mozog.

A héten hosszas - belgát, kongóit, indiait megmozgató nyomozás után- tárgyalást folytattunk egy helyi állatorvossal és egy üzletemberrel, akik a helyszínre ellátogatva (!) biztosítottak minket a segítségükről. Nevezetesen 25 tojó és a megfelelő tápmennyiség prezentálásáról, nem csekély összeg ellenében. Másnap a hosszú hetek óta folytatódó hercehurca lezárásának és a siker koronája megszerzésének reményében hívtuk fel embereinket, hogy minden költségünket meghányva-vetve megtegyük a rendelésünket. A válasz ezúttal a fent leírt felemelő fajtájúnál sokkal gyakoribb, demoralizáló pofon formájában, a következő köntösben érkezett: ‘A madarak 80 km-re vannak a fővárostól, így sajnos nem áll módjukban leszállítani nekünk. Ha akarjuk őket, menjünk el értük. Amúgy is az út túl veszélyes és a melegben kárt szenvedhet az áru. De azért mindenképpen körbekérdez majd az ismerősei között’. -  a klisék már-már, az ütés által keltett kellemetlen érzetek viszont mindenképpen ismerősek.

A napokban mozgatjuk az újabb parton fekvő és még fel nem fordított köveket. Egyelőre az egyik alatt lapult egy út jövő hétfőn valamiféle nővérekhez, akik komolyabban gazdálkodnak és az ismerősünknek már korábban is ajánlottak fel tyúkokat - ingyen. Tehát a levegőben lóg a következő előrelendítő, arcsimogató pofon.

A moringacsemetéink lassan 6-8 négyzetméteres összefüggő lombkoronájú erdőfoltot alkotnak, így a pénteki napon egy iskolai rendezvény keretében elkezdjük azok kiosztását a negyedben. A tájékoztató szórólap készen áll, a fák lassan méteresek, innentől már csak a leendő tulajdonosokon múlik, hogy hány betegséget előznek meg, kúrálnak és hány gyerek táplálkozásának egyoldalúságát javítják majd. Ha minden a terv szerint halad- ami azért, valljuk meg őszintén itt minimum széles mosolyra okot adó kijelentés- akkor a sajtó is képviselteti magát a jeles napon valamilyen előre meg nem határozható formában. Az ügyet Ali Vision, a helyi életművész-guru intézi, aki a nevéhez hűen -  és tapasztalataink szerint -víziókban bővelkedik, de ezek végeredményei mindig a legmeglepőbb formákban módosulnak a megbeszéltekhez képest. Ígyhát most kíváncsian várunk. Ami ennél sokkal valószínűbb, hogy a jövő hétre már meglesz a mag és csemetezacskó utánpótlás a megüresedett helyek feltöltésére.

A félidei elemzés végén szóba került az új projekt, Honduras, kézművesség és egyéb hangzatos szavak. A hangzatosság mögé mostanra sikerült tartalmat is csempésznünk és egész komoly kilátások, események felé robogunk és az előkészületek részesei vagyunk hétről-hétre. 

Flory Torres- szel, az 1.50 m-es hondurasi mosollyal, talán a második hónap elején találkoztunk egy kiállítás során. A múzeum boltjában árulta 5 kongói ‘mamával’ - itt minden nő mama- működő műhelyének alkotásait. Ékszereket, dísztárgyakat és mindenféle egyebet, elsősorban újrahasznosított anyagokból, tiszta szemétből. Szóba elegyedtünk, ahogy az itt összetartóan élő fehérek között megszokott és a beszélgetés egy Kimbondo nevű egészségügyi központ és árvaházba kapott meghívással és számcserével végződött. Hetekig nem foglakoztunk az üggyel, aztán valahogy előkerült a téma és hamarosan az ott töltött csodás napon is túl voltunk. A nap végi elválásunkkor Flory még egyszer emlékeztetett, hogy bármi segítségre van szükségünk, ne habozzunk a megkeresésével. Az ötletre, hogy csináljunk a gyerekeknek egy hasonló alkotóműhelyt, már nem kellett heteket várni. Boldogan bólintott rá felvetésünkre és rövid idő múlva már az árvaház udvarán csomagolta ki repülőkészítéshez hozott csipeszeket és üdítős kupakokat és innentől felborultak a környék ingerszegény hétköznapjai. A kiállítás már akkor szóba került, de csak az utóbbi két hétben realizálódott, hogy ténylegesen meg fogjuk csinálni. Május 3-11- ig a Bilembo nevezetű nemrég nyílt előkelő kiállítóterem és oktatóközpont Flory Torres-é és művésztársaié, az Afrikáért Alapítványé és a Médecins du Monde nevű szervezeté, pontosabban mindezek gyerekeié és a műveiké. Presztízs értékű esemény, komoly lehetőségekkel, komoly meghívottakkal, komoly programokkal. A tegnapi alkalmon - ahol 12 bolond béka jött létre- a program is egyeztetésre került és megkezdődött a felkészülés a gyerekekkel a nyitó- és záró esemény különböző bemutatóira, előadásaira. Hetente kétszer, hétfőn és pénteken este capoierát tanul a csapat a harcművész, Ninja vezetésével. Heti egyszer Poba gitározik, Rigaen és Nzuzi dobot tanul. A lányok programja még - pofon itt, pofon ott- kialakulóban van, de nekik is részük lesz az előadásokban. Ezeken kívül együtt mindenki az árvaházi énekkarral is szerepelni fog. 

...ahogy a csillag megy az égen.

Capoeiráztunk a gyerekekkel!

Capoeira

Múlthéten lehetőségünk nyílt a gyerekekkel együtt megtekinteni egy capoeira bemutatót, amit Flory Torres ékszerkészítő szervezett meg nekünk. Flory segít a májusi kiállítás előkészületiben, kézműves órák keretein belül újrahasznosítjuk a már megtisztított szemetet és kreatív dolgokat alkotunk belőle (CD-s hal, joghurtos poharas béka stb.). A fiatalok minden fantáziájukat, ötleteiket belevihetik a munkájukba színek és kézműves eszközök használata közben. Mi is mindig szívesen csatlakozunk hozzájuk.

De mi is történt szombaton?

Úgy gondolom az első benyomást a gyerekekre a helyszín tette. Gyönyörű, rendezett, zöld udvaron már a talpukon érezhették a környezetváltozást, de most nem ez a legfontosabb. Itt találkozhatnak azokkal a művészekkel, akikkel később majd együtt fognak dolgozni két hónapon keresztül, hogy a tanultakat előadhassák a kiállításon.

A capoeira egy brazil eredetű harcművészet, Magyarországon is egyre gyakoribb. A bemutatójuk nagyon jól sikerült, mindenkit lenyűgöztek, de szerintem engem leginkább. Azok az izmok és ízületek, akrobatika, kicsik és nagyok, ritmus és ősi zene. Sok ilyen-olyan capoeirat láttam, de ők tényleg jók. Az előadás után egy-két alap mozdulatot megtanítottak a bátrabbaknak. A lányok mellett Poba és Israel erősítette a mezőnyt, persze Eszter és én sem maradhattunk ki az egészből. Kezdetben nehezen ment a tanulás, a lányok egy kupacba húzódva kuncogtak a helyzeten, aztán lassan feloldódtak megilletődöttségükből, és bekapcsolódtak ők is. Ezek után a gyerekek énekeltek. Nagyon szépek együtt tizenegyen és a hangjuk is jól szól közösen. A zene után jött a lányok kedvenc része, a tánc. Peguy, a tánctanár vezetésével pillanatok alatt megtanultak egy rövid afrikai táncot. Mind a 6 lány ragyogva, fegyelmezetten figyelte az elemeket. A mini bemutató óriási sikert aratott. Imádtam nézni őket, mert imádták csinálni. A délután lezárásaként kimentünk sétálni a Kongó partra, a „táncosaink” még mindig a koreográfiát gyakorolták. A Kongó folyó nagyon idilli tud lenni egy ilyen nap után. Remek szombat délutánt töltöttünk együtt. 

Füttyszó és félidő!

A magyar csapat félidőhöz érkezett. A játékosok eddig jól teljesítettek, kétséget nem ismerve verekedték magukat előre az akadályok védőosztagainak erőfeszítése ellenére. A kihívások sorfalait technikás megoldásokkal hagyták maguk mögött. Újabb és újabb reményteljes akciók levezetését vállalva méltán keltettek feltűnést idegenben. A helyi szurkolótábor bizalmatlanabbjai körében is egyre méltatóbb pillantások követték egy-egy szemrevaló megmozdulásukat. 

Nem szabad azonban elbízniuk magukat. Sokszor láthattuk már ezt magyar csapatok esetében - mondhatnánk a magyarok réme ez: bizalomgerjesztő játék, jó teljesítmény, kiváló első játékrész, majd megingás és a jól ismert mélyrepülés, mely hajthatatlanul szánt alá, tovaseperve a továbbjutásról dédelgetett álmokat. Óvatosan kell tehát most eljárni. A mindent eldöntő félidő taktikája bevetésre készen áll. Mindenek előtt az elszánt és összetartó csapatmorált meg kell őrizni. Végtelen türelemmel és kitartással játszva az ellenfelet fejben meg kell törni. Fokozatosan erősödő nyomással a saját térfelére kell kényszeríteni, be kell szorítani és apró szúrásokkal kell operálni. A megfelelő pillanatban aztán a rémnek egy hirtelen és megfontolt mozdulattal - de annál megalázóbb módon -kötényt kell adni, és a kapura rontva be kell lőni az első gólt. Aztán pedig a továbbiakkal az ellent porba kell tiporni. A végső győzelmet pedig le kell aratni. 

A célkitűzések tehát adottak. A taktika világos. A vége még messze van, de hamar eljön az a bizonyos 90. perc.

A csapat most nagy levegőt vesz, megtörli a homlokát- hisz’ a meleg tűréshatárokat ostromol- és lazítja sajgó izmait. A pár napja működő hűtőből HIDEG vizet vesz magához és holnap - megújult erővel - ismét pályára lép. 

Oszlopot fektet, tetőt ácsol, izzad,  kerítést húz fel, tanít, szponzort keres, gyomorrontást kap, moringát oszt, csemetekertet bővít, erózióvédelmen tanakodik, gyomorrontást kap, kertet rendez, okít,  szponzort talál, vitat, beszámol, értékel, költséget vet, baromfiasít, izzad, támfalat épít, oktat, gyomorrontást kap, izzad, műsort betanít. Mindeközben jól érzi magát, mosolyokat oszt és szed és nyélbe üti a legújabb projetkjét, az árvaházi kézműves műhely beindítását egy kiemelkedő tehetségű honduras-i játékos, Florie Torres vendégszereplésével.

További jó szurkolást kívánunk!

A 2014-es esztendő február havának 21., pénteki napja

Kinshasa, Kongói Demokratikus Köztársaság

A progresszió

Az utóbbi hetekben odáig sikerült eljutnunk, hogy ez a fenti, díszes kifejezés létjogosultságot nyer a bejegyzés címeként. Kétségtelenül haladó tendenciát mutatnak a projektjeink, így a morál töretlen és a motivációs mutató is magasra hág.

A csemetekertünkben a moringák már bújnak, egyes fák már elérik a 15 centis magasságot. A csírázási arány sajnos elmaradt a várakozásainktól, így időközönként újrültetjük magokkal az üresen maradt tartókat és reméljük, hogy hamarosan már szinte mindegyikben egy kis fa növekedik majd. Az eddigi pozitív fogadtatásra való tekintettel lehet, hogy hamarosan bővítésbe kezdünk majd, csak a megfelelő helyet kell még megtalálnunk. Olyan hírek érkeznek messzi tájakról, hogy külön erre a projektre is akadt egy potenciális támogató, így kíváncsian várjuk a fejleményeket.

A tyúkudvar ügyében történt igazi előrelépés mostanában. Jártunk a korábbi bejegyzésben említett belga úriember -akiről kiderült, hogy francia-  birodalmában személyesen. A birodalom szó nem feltétlenül túlzás, az egész dombtetőt elfoglaló birtokon tett 32 perces - mérte az időt- séta benyomásaiból kiindulva. Itt tengeti életét tehát ez a kifogástalan megjelenésű, pedáns, pilótából lett csirkefarmos, akinek testi épségét fegyveresek őrzik és a felesége dönti el, hogy adhat-e vajon a sok x ezres állományából 20-25 darab tojót. Írnék pontos adatot, de nem publikus. Töltenék fel képet, de nem csinálhattunk. Annyi érdekességet talán megoszthatok retorzió nélkül, hogy a csirkék egy napos korukban kelnek útra hajóval vagy repülővel Európából, hogy aztán a túlélők négy hónapos korukat elérve egy éven át öt sorstárssal együtt egy fél négyzetméteres ketrecben egyenek-tojjanak, egyenek-tojjanak, egyenek-tojjanak. Amikor mindezen izgalmakba belefásultak, jön az utánpótlás és így megy ez tovább és tovább, hiszen 7 milliárd ember tojásigényét kell kielégíteni hétről-hétre ugyebár. 

A 20-25 darab tojóra visszatérve...az ígéretet már megkaptuk és kedves feleség végleges jóváhagyásával egy komplett, 2x2 méteres ketrecre itatóval és etetővel, a tyúkokra és esetlegesen a 3 havi eleségre számíthatunk. Mivel azonban nekünk ez a nagyüzemi módszer a legkevésbé sem szimpatikus, úgy variáljuk az építkezést, hogy bár ketrec lesz - mert arról az úriember biztosított, hogy ő csak teljes rendszert ad át vagy semmit - mégis félig nyílt tartás váljon lehetővé. Tehát a ketrecben lehet éjszakázni és tojni, nappal meg lehet mozogni, a szűk, de a lehetőségekhez képest maximalizált méretű udvarban.

Az utóbbi hét már tényleges, materiálisan manifesztálódó munkával, azaz építkezéssel is telt, az alapanyagok beszerzése és a tervek pontosítása mellett. Az alapítvány szerencsére megelőlegezte a költségeket, amit majd a beérkező támogatásokból szeretnénk később visszafizetni. Ha minden jól megy, akkor pár héten belül már eladásra és fogyasztásra kerül az első heti, mintegy 100 darabos tojástermés. Addig azonban még sok víz lefolyik a Kongón...

A végére még néhány technikai közlemény: 

• a tegnapi délután megbeszéléseiből kifolyólag egy minden eddiginél izgalmasabb kézműves projekt van kibontakozóban. A nagyon kedves honduras-i ismerősünkkel és csapatával jövő hétfőn induló próbahét után jönnek majd a bővebb híradások.
• a projektjeink megvalósításához némi anyagi támogatásra van szükségünk.  Bővebb információ itt: http://afrikaert.hu/hu/aktualitasok/reszletek/410/

Köszönettel!

Projektek 2.0

Az utóbbi pár hétben sikerült érdemi előrelépést tennünk a csemetekert ügyében, úgyhogy itt az ideje hírt adni a fejleményekről. 

Az előző hétvégén három napra elhagytuk a város fojtogató ölelését és pár órán belül a Kisantu botanikus kertben kezdhettük meg rekreációnkat és vehettünk végre egy igazi nagy, friss levegőt. A flóra gazdag, a kert maga pedig nagy és feltűnően rendezett. A modern látogatóközpont, javában zajló karbantartási munkálatok és fejlesztések pedig arra engednek következtetni, hogy valaki vagy valakik töretlenül szívükön viselik a kert sorsát a belga idők óta. Már az autóból, a parkolóhelyet keresve kiszúrtam az utánpótlást biztosító csemetekertet és gondoltam, hogy információt biztosan tudunk szerezni majd esetleges beszerzési forrásokról a mi projektünkhöz. A két órás sétánk során aztán a látogatóközpont másodszori érintésekor Toma előadta magát a tárgyalásban elmélyült, elegáns, feltehetően vezetőségi tagoknak, hogy kik vagyunk és mit akarunk. A körből azon nyomban fel is pattant egy lelkes fiatalember, hogy ő a csemetekert vezetője és bátran kövessük most rögtön. A 10 perces sétát követően a kert melletti irodájához érkeztünk. Az ajtón befordulva, nagy meglepetésünkre, az  íróasztalon két zacskó moringamagot vettünk észre. Mondtuk, hogy nekünk pontosan erre lenne szükségünk, meg még vagy 500 darab csemetetartó zacskóra. A lelkes fiatalember erre közölte, hogy neki nincs jogosultsága arra, hogy nekünk adjon bármit is, merthogy itt minden a botanikus kerté, meg így, meg úgy....DE, 15 dollárért a miénk lehet mindkét zacskó mag és neki otthon van csemetetartó zacskója valamiféle meglepő véletlen folytán és azt meg megkapjuk 30 dollárért.  Egymásra néztünk. Tudtuk, az eddigi próbálkozásainkból kiindulva, hogy más lehetőségünk aligha fog kínálkozni. Megint egymásra néztünk és mondtuk, hogy 30 dollár ‘zackumpack’. Az üzlet megköttetett és már robogtam is a kocsi felé a pénzért. Mindenki boldog volt, hisz nekünk hirtelen a sírból támadt fel a megvalósításra szánt reményünk, az úriembernek pedig kifejezetten jövedelmezőnek bizonyult az aznapi munka.

A fenti történések után, visszaérkeztünket követően, meg is kezdtük a gyerekekkel a helyszín előkészítését, hétfőn pedig már ültetjük az első 300 magot.

A tyúkudvar továbbra is tervezési stádiumban van. Ezeken kívül két miniprojekttel egészült ki a tárházunk. Az egyik az iskola udvarának tereprendezése és a talajerózió megfékezése egy támfal felállításával, a másik pedig egy két napos kirándulás szervezése az árvaház gyerekei számára. A napokban elkészül egy három nyelvű projekttervezet, teljes költségvetéssel kiegészítve, amit aztán szétküldünk a szélrózsa minden irányába, anyagi források után kutatva. Lehetőség szerint a blogon is meg fog jelenni majd munkánk ezen gyümölcse. Forognak a fogaskerekek tehát...

Merthogy itt nem csak szórakozás van ám....

Már úgy másfél hónappal ezelőtt, a zord, 25 fokos budapesti irodában felmerült az ötlet, hogy az oktatáson kívül belekezdünk majd két hosszabb távú programba is az itt tartózkodásunk során.

Az egyiknél a koncepció az árvaház gyerekei számára egy olyan projekt beindítása, amivel mindennapos elfoglaltságot kapnak, felelősséget vállalnak, ha jól csinálják, pénzt is  teremthetnek belőle,miközben állatokkal foglalkoznak. Ez jelen körülmények között egy tyúkudvar létrehozását jelenti, 10 tojóval az induláskor. Most ott tartunk, hogy a hely kijelölésre került, a tervek készen állnak. Egyezkedünk egy belga úriemberrel is, aki nagyüzemi csirketartással foglalkozik itt, Kinshasában. Ő eddig ketreceket ajánlott fel, amiknek most várjuk a pontos méreteit, hogy megkezdhessük az ól építését. Reméljük, hogy meg tudunk állapodni a kezdőállomány és némi táp biztosításában is a részéről és mielőbb megkezdhetjük az érdemi munkát!

A másik tervünk egy csemetekert létrehozása, hasznos fafajok nevelésére. Az eredeti elgondolás szerint mintegy 500-1000 db magot ültetnénk el és a megfelelő méretet elért csemetéket szétosztanánk az iskolásoknak. Elsősorban moringát és egyes gyümölcsfa fajokat. A moringát sok tudományos és egyéb fórumon emlegetik úgy, mint az afrikai élelmezési probléma egy esetleges megoldását. A fa minden része, a gyökerétől a magjáig hasznosítható, gyógyhatású és rendkívül gazdag vitaminokban, fehérjében és egyéb ásványi anyagokban, amik a helyiek mindennapos étrendjéből általában hiányoznak. Például a levelének őrleményét az ételbe keverve megelőzhető az egyoldalú táplálkozás kiváltotta számos negatív hatás. 

Tervünk megvalósítása azonban nem bizonyul itt olyan könnyű vállalkozásnak, mint aminek az hangozhat. Jelenleg minden lehető szálat megmozgatva magokra vadászunk, de eddig nem sok sikerrel jártunk. Voltunk például egy minisztériumnál, ami a környezettel és egyéb velejárókkal hivatott foglalkozni. Ott némi protokolláris mosolygást, bürökratikus útvesztőt követően azt a biztató választ kaptuk, hogy 250 USD kifizetése ellenében a ‘Miniszter Úr’ máris hajlandó lesz foglalkozni az ügyünkkel és valószínűleg annyi magot kaphatunk, amennyit csak akarunk. Távozásunk előtt a kisujján feltűnően nagy pecsétgyűrűt viselő ügyintézőnk a klimatizált irodájában még hozzáfűzte, hogy esetleg írhatunk egy kérelmet, személyes találkozót kérve a ‘Miniszter Úrtól’, hogy audiencia jelleggel megszánó jóságában bizakodva előadhassuk neki terveinket és igényeinket. Az ilyen sikertelen próbálkozások nem szegik azonban vadászkedvünket, már sikerült is találnunk egy, a városban működő moringatermesztő szervezetet nevekkel és telefonszámokkal. Reméljük ezúttal árajánlatok helyett zsákmánnyal gazdagodunk majd!

Kongói támogatók

Ha az ember Kongóba kimegy az utcára és megfigyeli, hogy milyen autók róják az utakat, nagyon leegyszerűsítve, vagy a legújabb BMW-t, Mercedes-t és Porschékat látja az úton, vagy a maga után hosszú benzincsíkot húzó, majd széteső autókat.

Mire akarok kilyukadni ezzel? Hogy Kongóban nagyon nagy a különbség a társadalmi rétegek között és valaki vagy nagyon gazdag, mert jó helyen volt jó helyen, sikerült egy falatot kiharapnia az ország természeti gazdagságából, esetleg megvalósította a már-már közhellyé fajuló, Afrika a lehetőségek földje szállóigét.

Ez nekünk, önkénteseknek és persze az Alapítványnak is azt eredményezi, hogy nem kell minden egyes adományért Magyarországra rohanni illetve nem is szabad, mert sok minden helyben is megoldható, vagy csak helyben, mert például hiába ajánlja fel az egyik otthoni cement gyár, hogy ad 300 zsák cementet, többe kerülne az útiköltség, mint a cement értéke.

Ezért is mentünk el a CILU nevezhető cementgyárhoz, az Afrikáért Alapítvány kisebb delegációja, Eszter, Sampard és én, ahol egy levelet adtunk át a cég egyik vezetőjének, 300 zsák cement igényléséről.

Még „otthon” volt egy eligazítás, hogy pontosan mire is figyeljünk oda, ha Afrikában tárgyalni akarunk és azt akarjuk, hogy komolyan is vegyenek minket.

Az egyik legfontosabb, hogy mindenképpen ki kell öltöznünk, hiába van 35 fok, hosszú gatya és ing kötelező, ha nagyon fontos emberrel találkozol, akkor nincs menekvés, muszáj az öltöny. Igazából ennek is megvan pozitív oldala, mert ilyen rohamtempóba nem lehet fogyni, mint az alatt a 4 óra alatt amíg te abban a göncben vagy.

Merthogy Kongóban minden tárgyalás személyesen történik, ha valamit meg akarsz beszélni, el akarsz intézni, akkor muszáj személyesen megjelenni.

A másik, amit megtanultunk, hogy mindig többet kell kérni, mint amennyire szükségünk van, mert úgyis alkudozni fognak. Sajnos, eddig még nem érkezett válasz a levelünkre, pedig négyszer megjelentünk személyesen, ezért úgy döntöttünk, hogy a legutolsó „gyertek vissza holnap”- után adunk nekik még pár napot, hogy biztosan legyen már válasz.

Szerencsére a másik nagyobb céggel folytatott tárgyalás már rövidebb és gyümölcsözőbb volt.

A Vodacom Foundation-t kerestük meg, ami mint a vezetőjével folytatott beszélgetés során kiderült, hogy ez a szervezet költ a legtöbb pénzt Kongóban adományokra. Ráadásul, az Afrikáért Alapítványnak már van velük kapcsolata, hiszen az iskolába ők biztosították az iskolapadokat. Amikor az Alapítványunk felől kérdeztek, mondtuk, hogy már javában folyik az iskolánk második épületének az építkezése és szinte még be sem fejeztük  mondatot, már biztosítva lettünk afelől, hogy 100 padot, egyenként 100 dollár értékben az Alapítvány rendelkezésére bocsát a Vodacom, ami Afrikában a Vodafone megfelelője.

Reméljük a jövőben is még sok hasonló támogatót sikerült találunk itt Kongóban, akik a gazdagságukat visszafektetik a saját országuk fejlődésébe.

Toma

A Karácsony

Személy szerint eléggé féltem a Karácsonytól, lévén eddig egyetlen ünnepet sem töltöttem távol a családomtól és attól tartottam, hogy 24-én, és 25-én Honvágy úr érkezik majd vendégségbe, hívatlanul. Aztán végül minden nagyon jól alakult.

Itt a 24. nem ünnep, inkább készülődnek az emberek a másnapra. Ennek megfelelően a délelőtt az árvaházban is készülődéssel, kertészkedéssel és díszítéssel telt. Délután pedig minden önkéntes elvonult ajándékot venni annak, akit előző este Fortuna rendelt neki, a szokásos névhúzós módszer keretein belül. Késő délután mindenkinek szerencsésen sikerült beszélnie az otthoniakkal. Végül 8 órakor kezdődött a mi kis ünnepünk, amelyre az időjárás is elküldte jókívánságait 35 fokos meleg és viszonylag rövid, ám annál intenzívebb trópusi zivatar formájában. A rögtönzött, rendkívül kreatív karácsonyfánk alatt a sláger ajándék az ananász volt, amellyel sem ízben, sem árban nem kelhet versenyre az otthoni.  

Karácsony napján pedig az árvaházba voltunk hivatalosak, ahol beszélgetés, játékok, majd ünnepi vacsora volt a menetrend. Minden gyereknek igyekeztünk személyre szabott ajándékot (össze)készíteni. Cserébe csak néhány éneket kértünk. Megható volt, ahogy a gyerekek a Csendes éj francia verzióját, majd Oláh Ibolya Magyarország című már-már klasszikusát énekelték, az egyik előző csoportnak is jár a hála érte ezúton is. Ezután a lányok még haza kísértek minket, amelyért otthonról hozott bejgli formájában manifesztálódott a köszönet.

Végül, 26-án különleges vendéget köszönthettünk Csonka Gábor, azaz Vandorboy személyében. A több órán át tartó sztorizást és beszélgetést követően a gyerekek azért nem úszták meg az aznapi magyar órát.

Ábrahám