Kés, villa, KONGÓ!

Egzotikus gyümölcsök, gyönyörű pálmafák, őszinte gyerekmosoly, igen, ez mind Kongó!  Ha valaki otthon arra gondol, hogy milyen lehet Afrika közepében az élet, biztosan erre gondol, és az éhező gyerekekre. Az hogy mi van még, leginkább csak az tudja, aki itt van, vagy volt már itt. Leírni ezeket a körülményeket az otthoniaknak egy kicsit olyan, mintha valaki egy kézikönyvből próbálna megtanulni egy zongoraversenyt. Próbálkozni azért lehet!

A gettóban az utcák leginkább folytonos szeméttároló helyhez hasonlítanak. Nem is tudom, hogy lehet-e  utcának mondani. Az pedig, hogy a baktériumokat nem látjuk szabad szemmel, az nem feltétlen rossz, ha úgysem lehet kikerülni őket.

Az árvaházhoz és iskolához közeledve azonban egyre több ismerős arc tűnik fel, a tanítványaink! Leírhatatlan érzés, mikor a nevedet kiabálva az öledbe ugrik egy kisember, és várja, hogy megpörgesd a levegőben, aztán hatalmasat mosolyog rád, és te is rá. Tanítványok... Hát ezt akkor mondhatnám, ha én tanár lennék. Először elég furcsa volt olyan nyelven órát tartani, amit nem beszélek, de szerencsére az énekléshez nem is kell  annyira... Mostanra már egy kicsit kezdek belejönni.

 Ha zongoraversenyt nem is, de dalokat tanulunk. A gyerekek nagyon szeretnek énekelni, ami nagyon inspiráló. A zene és éneklés szerves része a kongóiak életének. Ha épp nem vagyok csúcsformában (ami azért csak-csak előfordul) és meghallom, hogy az udvaron vagy az osztályteremben éneklik az énekeket, akkor máris olyan érzésem van, hogy nem hiába jöttem ide. Ha csak egy picit is élvezték az órám, vagy tanultak bármi hasznosat, már volt értelme.

Szünetben a gyerkőcök nagyon megelevenednek. A foci állandó, mindig teljes energiával. Itt elég valami labda formájú dolog, és máris megy a móka. Régebben azt hittem, hogy ahhoz, hogy jól érezzem magam, mindig kell valami. Hát, nekik a semmivel is működik! Van mit tanulnom tőlük.

Kés, villa, Kongó, -a bizakodó embernek való!

-Geiger Estilla-

Itt lakom, látod, ez az a ház...

Egyik nap megkeresett három lány, hogy nem tudják fizetni a tandíjat. Végzősök, és már csak egy kevés van hátra a tanulmányaikból. Segítséget szerettek volna kérni. Ilyenkor azt lehet tenni, hogy elmegyünk a családhoz, megnézzük, hogyan élnek, és milyen szinten van szükségük támogatásra. Amennyiben anyagi helyzetük valóban rossz, márpedig sajnos ez elég valószínű itt a legtöbb esetben, akkor megpróbálunk nekik támogatókat keresni. Az egyik lány családjánál már sor került a látogatásra. Vittünk nekik ajándékot, és beszélgettünk egy kicsit velük.
 Helene négy éves kora óta a nagynénjénél lakik, mert a szülei vidéken élnek, és nincs módjuk a fővárosba költözni. A kislányt a nagynéninél hagyták, aki akkor még jobb sorban élt. állása, és a saját gyerekei mellett neveli őt is. Helene elmondta nekem, hogy orvos szeretne lenni. Persze ez sem egyszerű a tandíj miatt. Kongóban 80%-os a munkanélküliség, és nem ritka, hogy 6-7, vagy akár több gyermek is van egy családban. Persze ez olyan dolog, amit számokkal, üres adatokkal eddig is tudtunk, de igazán megérteni csak akkor lehet, ha saját szemünkkel látjuk. Sőt, még talán akkor sem, hiszen nem lehet megérteni a megérthetetlent.
A belváros olyan, mint valami kampányfilm: kontrasztban áll a valósággal, a nyomorral, a szemetes és sáros utcákkal, vagyis a főváros mintegy 90%-ával. Ma viszont már nincs"Kinshasa la belle" vs. "Kinshasa la poubelle". Ide kapcsolódik egy, még az első napon megélt élményem. Bementem a negyedikesekhez, megkértem, hogy írják le nekem a nevüket, és a gond már a papírral és az írószerrel elkezdődött. Amikor egy fiúnak akartam adni tollat, természetesen mindenki azonnal szeretett volna, ami nem baj, mert volt nálam 15-20 toll, amit direkt nekik hoztam. Nem tudtam kiosztani, mert elkezdtek verekedni, lökdösődni a tollakért, pedig elmagyaráztam, hogyha leülnek, mindenki kap. Persze ezért haragudni nem lehet a gyerekekre, inkább szomorú, hogy a toll luxuscikknek számít. Ez azt mutatja, hogy írószerekre mindig szükség van, úgyhogy ha valaki adományt küld az alapítványon keresztül, kérem, gondoljon erre. Ha mindenki csak egy tolltartónyi írószert gyűjt össze, még akkor is könnyedén lehetne mind a négyszáz tanulónak adni. Ugyanez igaz az esetleges tandíjtámogatásokkal kapcsolatban is: havi akár egy-kétezer forint is sokat tud segíteni. Ha valaki kedvet érez, vegye fel a kapcsolatot az alapítvánnyal, nézzen szét az afrikaert.hu weboldalon, ahol fent van, mely tanulóknak van szüksége segítségre. A diákok nevében előre is köszönöm!

-Tar Adelina-

Hát helló!

Annak ellenére, hogy több mint három hete, hogy itt vagyunk, az érkezésünket követő első benyomások nehezen múlnak.

Nem elég a mellbevágó páratartalom, a parkolóban egy reptéri rendőr fél órán keresztül győzköd, hogy az útlevelembe nyomott pecsétért mégiscsak járna neki - már csak a jó modor okán is - egy kis pénz. Kárpótol viszont az út, amit megteszünk hazáig. Konvojunk két kocsiból áll, előttünk egy pickup, rádobálva ötünk bőröndjei, plusz a sok-sok otthonról küldött adomány. A csomagok tetején többek között Toto, az itteni Alapítvány vezetője ül. Közvilágítás nincs, a fényszórók és az út szélén csomókban égetett szemét olyan jeleneteket villant fel az éjszakában, amelyek világát csak az Apokalipszis most c. filmben székelő Kurtz ezredes birodalmához tudnám kapcsolni. Hihetetlen és meg sem érthető képeket látni mindenféle csoportosulásokkal, vannak, akik a teljes sötétségben ülnek kört, míg mások tartanak valahova, egy olyan úton, ahol az avatatlan szem tíz perce csak a semmit látja.

Az autókkal azon kívül, hogy van rendszámuk, semmi sem stimmel. Nem látni be nem repedt szélvédőt, vagy meg nem húzott, be nem horpasztott kocsit. Kíváncsi lennék, hogy milyen úton-módon jutnak el ide ezek a kiszuperált járgányok Európából. Emberek lógnak mindenfelé a kocsikon, Szicíliában sem hallottam ennyi dudálást, ha nem megy az index, akkor a kezüket az ablakon kidugva jelzik az irányt.

A vasárnapi városnézés során válik világossá, milyen könnyedén fér meg itt egymás mellett a nyomor és a gazdagság. Még a luxusnegyedben is - ahol az óriás, 3-4 méteres kőfalakon, vaskapukon, úszómedencén és a kapu előtt strázsáló, bérelt, kalasnyikovos rendőrön kívül nem nagyon van más – látni mosóport és kekszet áruló figurákat. A legdurvább gettókörnyéken is bármikor felbukkanhat egy-egy csillogóra vakart, fehér Lexus. Kiváló példái a kongói nonszensznek, hogy a Champs-Élysées-nek hívott, kétszer négysávos sugárút közepén, a korlátnál emberek állnak kétszáz méterenként és söpörnek. Nagyjából a port egyik helyről a másikra, aztán vissza.

Génial

Már három hete itt vagyunk Kisnhasa-ban, és úgy érzem, kezdjük megszokni a helyzetet, persze még keressük a helyünket. Talán nem véletlen, hogy pár napja egy ismert dal egyik sora járt a fejemben: "Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld!" Eszembe jutott, hogy mekkora ajándék, hogy itt lehetek, és ki kell használni minden pillanatot, küzdeni kell minden tervünkért, amelynek egy kicsi esélye is van, hogy megvalósítható.

Nem csupán a feladatainkra kell nagyon figyelni, hanem az itteni emberekre személy szerint, mert nagyon másképp látjuk a világot, bőven lehet félreértés. Az órán is nagyon rá kell hangolódni a gyerekekre.

Bizonyos szempontból nehéz, mert másképp lehet őket lekötni, sokkal energikusabbak, élénkebbek. Nagyon sokat nevetnek, ami rendkívül pozitív:) Ha lingalául köszönök el tőlük, azt hangos kacagás kíséri,

hihetetlenül örülnek neki.

Az órarenden kívüli órákkal az a baj, hogy nem érkeznek meg időben, de rájöttem, hogy lehet őket motiválni egy kedvenc dallal ( a Waving flag nagy sláger), és hogy csak akkor foglalkozunk azzal, ha időben érkeznek. A kicsik mindig a Head and shoulders knees and toes-t akarják, azt pedig csak akkor lehet óra végén, ha addig csendben figyeltek, amíg kértem. Nagyon szeretnek szerepelni, kijönnek a táblához, és onnan írják a szavakat. Náluk nem úgy megy, mint nálunk, hogy lapul a gyerek a padban, nehogy felszólítsák, hanem még majdnem

meg is verekszenek azért, hogy felszólítsák őket (ezt szó szerint kell érteni néha). Ha valaki rossz választ mond, kacag egyet, elbújik a pad alá, a többiek is kinevetik, de inkább vele nevetnek, mint rajta. A kedvencem az, amikor egymást csitítgatják: "Maradj már csendben, nem látod, hogy zavarod a tanárt?" Nagyon hálásak a figyelemért, az egyik kislány odajött hozzám, és ezt mondta: "Adelina, vous etes tres gentil (Adelina, ön nagyon kedves)". Olyan is előfordul, megköszönik az órát. Ezek a visszajelzések mindennél többet jelentenek nekem.

A nagyobbaknak életszerű kifejezéseket tanítok, hogy tudjanak angolul beszélgetést kezdeményezni, elmondani honnan jöttek, Kinshasa hol található, és magukról is tudjanak pár mondatot mondani. Amikor napi rutint vettünk, és írtam fel egy példamondatot, elnehezedett a szívem, hogy felírhatom-e pl. azt hogy " I have lunch at home". Lehet, hogy az ebéd része a mondatnak az náluk kritikus, de ki tudja, talán még az otthon is. Szóval nagyon figyelni kell rájuk.

Dalmával tartottunk nőnapon beszélgetést a felsős lányokkal. Elmondtuk, nálunk ez miről szól, és ők is meséltek arról, hogy Kongóban mi a szokás. Ilyenkor a lányok szoknyában vannak, és felvonulnak az utcán. Ez nem csupán egyfajta megemlékezés, hanem kiállnak a jogaikért. Itt azért sokkal nehezebb lehet nőnek lenni, mint Európában. A demonstrációk állami szinten be lettek tiltva idén, ezért döntöttek úgy az iskolában, hogy csak egy kis beszélgetést szervezzünk a lányoknak. Nagyon érdeklődőek voltak, sokat kérdeztek tőlünk. A legnagyobb megdöbbenést azt keltette, hogy Európában van olyan, hogy a férfi marad otthon a gyerekekkel, és a nő megy dolgozni. Hangos nevetésben törtek ki, és kifejtették, hogy márpedig a férfi alkalmatlan erre a feladatra:) Egyik nap délután túszul ejtett minket az eső, mindenki bemenekült a termekbe, és műsort adtak nekem a felsős harmadikosok (nálunk kb. nyolcadik osztály) énekeltek, táncoltak. Ők a zenében élnek, és ez nagyon tetszik nekem. Poba, az egyik árva szintén nagyon muzikális. Az egyik korábbi önkéntestől, Balázstól kaptak egy szintetizátort, amin mindent első hallásra lejátszik. Az árvák egyébként nem menekültek be az eső elől, kint táncoltak, fürödtek a tócsákban, fociztak, és nyakon öntötték egymást egy vödör vízzel. Szenzációs volt:) Vagy az itteni szavajárásunkkal: Génial:)

A hazafele út nem volt ennyire zseniális, végigmentünk a szeméttel borított földúton, ami ilyenkor sártengerré változik. Ilyen időben csak egy bizonyos szakaszhoz tud odajönni a sofőr, ahol már van aszfaltozott út.

Az itteni közlekedés egyébként szintén zseniális, itt semmi szabály, sáv, elsőbbségadás, az megy elől, aki hangosabban kiabál, vagy dudál, és az alkudozás nem csak az árusokra érvényes. A sofőrünk kongói módra

nincs ott időben, de direkt kihangsúlyoztam, hogy amikor nekem 9-től órám van, akkor legyen szíves ott lenni értünk nyolcra. Mire ő: 8:30? Mint a piacon...Erre most mit mondjak? Ez Kongó...Génial! :)

Tar Adelina

Kinshasa

2013.03.10.

„Mindegy a szereped, a lényeg a szeretet"

Hangos trópusi vihar volt a ma reggeli ébresztőm, a többiek még alszanak, a szomszéd gyülekezet szokásos, meglehetősen zajos vasárnapi Istentiszteletét is elmosta az eső, és a velünk egy rezidencián élő két kis barátunk, Mael(4) és Malaika(2) kacagása sem szakította meg az eső és mennydörgés moraját.

 Ritka nyugalmas pillanatok ezek, két hete először érzek kedvet toll ragadáshoz. Már nem azért, mert egyébként nehezemre esne, vagy nem tudnék miről írni, de valahogy mintha sajnálnám ennek a szűkös öt hónapnak egyetlen percét is - amit hasznosabban tudok tölteni - erre szánni. De mivel rajtam a sor és az időjárás is ennek kedvez, ám legyen.

 Ha egy szóval kéne kifejeznem, milyennek látom Afrikát, azt hiszem a szürreális szót használnám. Az ember csak ámul, kapkodja a fejét, vagy éppen mélyen elgondolkozik a látottak és tapasztaltak hatására, amik hol lenyűgözőek, hol szívet melengetők, hol megrázóak, hol teljesen indokolatlanok (európai szemmel), és még hosszasan sorolhatnám.

 Annak ellenére, hogy itt tartózkodásunk minden eddigi pillanatát élveztem, amolyan Punnany-s, „mindegy a szereped, a lényeg a szeretet” módra (bár nehézségek is akadnak bőven), meglehetősen sokat gondolkoztam rajta, vajon mit is keresek itt, mi az, amiben segítségére tudok lenni az itt élőknek, már ha egyáltalán szükségük van segítségre..

  Hétfőn belekezdtünk a veteményeskert kialakításába az árvaház udvarán. Maga az ötlet még otthon fogalmazódott meg bennem, az elmondások és a képek alapján tudva, hogy alkalmas rá a terep, és a gyerekek is elég nagyok már a kertműveléshez és idejük is engedi, hogy ilyesmivel foglalkozzanak.

A délelőttönként otthon tartózkodó(7-12. osztályosoknak délután van tanítás) három felsős fiút faggatva kiderítettem, hogy Nzuzi mezőgazdasági pályán képzeli el jövőjét, ezért nagyon lelkes volt a terv hallatán.

Neki is láttunk a kijelölt terület megmunkálásához, de mivel Nzuzi nélkül nem akartunk belekezdeni a veteményezésbe, csak a föld előkészítéséig jutottunk aznap, amibe délután már az alsós lányok is bekapcsolódtak a maguk módján, mezítláb ásót ragadva.

Kedden esőzés miatt nem mentünk munkába (itt így szokás, ami maximálisan érthető is, a többnyire föld és/vagy szemét utakon meglehetősen nehéz és kellemetlen a közlekedés még napokkal az esőzés után is).

Szerdán reggel izgatottan, a táskám mélyén lapuló magvakkal indultam az árvaházba, ahol meglepetésünkre az általunk kialakított parcella mintájára készült, telepalántázott földdarab fogadott minket. Mint kiderült, Nzuzi készítette szabadidejében.

 Ez volt az a megható pillanat, amikor teljes bizonyságot nyert számomra, hogy pontosan ott vagyok, ahol most lennem kell, és van értelme annak, amit csinálok, csinálunk.

 Ide illő idézet egy kedves barátomtól kapott könyvből, aminek olvasása erőt ad a nehezebb pillanatokban:

„Amikor elfogadtam ezt a rám bízott feladatot, eleinte nem is nagyon tudtam, mit vállalok, hogyan cselekedjem, s miben lehetek mások hasznára. Most már tudom, és meg vagyok győződve róla, hogy nem hiába jöttem ide.” André Gide – Kongói utazás

 Aznap a magokat is elszórtuk, és most gondosan és türelmesen várjuk az első csabdi saláták és uborkák megjelenését a  kinshasa-i föld felszínén.

 Az pedig, Kedves Olvasó, hogy mindezt elmesélem Neked, és ezzel talán (nagyon remélem!) közelebb hozlak ezekhez a nagyszerű és kedves emberekhez, vagy talán Téged is cselekvésre ösztönözlek, legyen „csak”  hab a tortán, akkor is az egyik legfontosabb összetevője!

Huszárovics Dalma

 2013.03.03., Kinshasa, Kongói Demokratikus Köztársaság

Első hetem Kongóban

Annyi mindent le akarok írni, de a szűkös energiahiány miatt nem tudom megtenni, erről bővebben írni is fogok... Pénteken, egy hete elindultunk 5 társammal Ide Kongóba, ahol az ember megtudja, ki is valójában.

Budapestről indultunk repülővel Isztambulba, ahol átszálltunk. A repülőn megismertem egy kongói kislányt, aki a gépen megsimogatta a kezem, aztán kérte, hogy vegyem fel, és játsszak vele. Majd odajött hozzánk és a hosszú repülőutat kellemesebbé tette, készítettünk is róla sok képet és videót. 

Amikor megérkeztünk, és a repülőgépből kiszálltunk, nagyon párás és meleg levegő fogadott. Azt hittük, minden rendben van, de a repülőtéren félreállítottak minket azzal a kis problémával, hogy az útlevelünkben miért Belgrád szerepel, miért ott kaptuk meg a vízumot... Felkészültünk rá, hogy türelmesen kezeljük a nehézségeket. Próbáltuk  megmagyarázni, hogy Magyarországon nincs kongói külképviselet, de nem hittek nekünk, aztán megérkezett az alapítvány egyik dolgozója, és megoldotta a helyzetet.

 Az otthonunk nem egy ötcsillagos szállás, de takaros, itt ez egy jó szállásnak mondható. A lányok is és mi is Mátéval külön szobában vagyunk. Érdekes, itt minden házat egy kétméteres betonfal vesz körül, nem lehet látni a szomszédokat. A mi házunk egy jól rendezett tisztáson, növényekkel parkosított helyen van, ahol három épület található, mindegyikben egy-egy család lakik. Itt az utcán az emberek főznek, mosnak.

Egyik nap voltunk kirándulni is, olyan sokszínű Kongó, egyik helyen éhező- szomjazó emberek, a másik helyen, pedig "paloták".

Hétfőn esett az eső, ilyenkor megáll az élet, de feltaláltuk magunkat.  A hét többi napján már tevékenykedtünk az iskolában és az árvaházban. Mátéval építettünk az árváknak egy kemencét, hogy fánkot, illetve kenyeret süthessünk a gyerekeknek. Mindkettőnek nagy sikere volt.

Ma van Dalma szülinapja, megünnepeltük kongói módra. Tortát sütni nem tudunk, tortalapról ne is álmodjunk, úgyhogy egy tányérra gyertyát raktunk, körbe raktuk banánnal, és az volt a torta, valamint virágot és Africa feliratú karkötőt kapott.

Nagyon hiányoznak az otthoni barátaim, a családom. Örülök a sok levélnek is, amiket kapok Tőletek, válaszolok is mindenkinek, csak korlátozottak a lehetőségeim. Egy kedves levél utolsó mondatával zárom

bejegyzésem: "A Jóisten áldjon meg barátom!"

- Babay János -

2013.02.23

Ça Va? Ça Va!

Ça Va? Ça Va!

Igen, jól vagyunk, túl az hosszú repülőúton, a berendezkedésen, bemutatkozáson. Annyira hihetetlen belegondolni, hogy Afrikában vagyunk. Minden elképesztően szokatlan, az utcák, az emberek, az itteni életstílus, igazi kultúrsokk. A levegő annyira nehéz, párás, és fülledt, hogy amikor leszálltunk a repülőgépről, picit megijedtem, légszomjam volt, este 11-kor is iszonyatos hőség, nem gondoltam, hogy ezt meg lehet szokni, de egy-két nap elteltével már teljesen természetes.

Szombaton megismertük Mamy-t, ő az aki főz nekünk, és nagyon finomakat készít. Szegénynek nem lehet egyszerű, áram kb. soha nincs, mindent kint kell megfőzni, ami ugye jóval időigényesebb és körülményesebb. Azt hiszem, erre mondta egy korábbi önkéntes, hogy Kongó után az ember nehezebben kapható egy otthoni bográcsozásra.

Vasárnap kirándultunk a Kongó folyóhoz. Előtte megnéztük a Kongói Parlamentet, valamint Portugália, Kína, és az Egyesült Államok nagykövetségét. A folyó nagyon tetszett nekünk. Mozgalmas az élet, úsznak, ruhákat mosnak, a gyerekek játszanak a vízben, és zenészek sokasága színesíti az ottlétet. Nekünk ez egy kirándulás, ami nagy élmény, de nem biztos, hogy ugyanilyen jó mindig itt élni, a koszos folyóvízben fürdeni, mosni. Egyébként döbbenetes, mennyire polarizált a társadalom, itt vagy nagyon szegények, vagy nagyon gazdagok az emberek. Csak a két véglet létezik, pl. van egy villa, ami összetákolt, lepukkant otthonokkal van körülvéve. Olyan is előfordul, hogy a szeméttel borított földúton valaki végighajt egy luxusautóval.

Hétfőn még nem tudtunk elmenni az iskolába és az árvaházba, mert esett az eső. Európai embernek ez nagyon furcsa, hogy esőben ne menjen dolgozni, de itt ez tényleg indokolt. Kedden volt tehát az első munkanapunk, megismertük az árvaház és az iskola dolgozóit. Mindenki nagyon aranyos volt, az árvák kedvesek, nyitottak, és kezdeményezők. Játszottunk velük az árvaház udvarán, utána pedig énekeltek nekünk, többek között magyar dalokat.

A kommunikáció egész jól megy, Jani is próbálkozott pár szót mondani, amin mindig jókat derülünk.  Ő ismerkedik a legkönnyebben a helyiekkel, pedig nem is beszél franciául, de 'activity a barátod'. A suliban külön fogadást rendeztek nekünk, énekeltek, szavaltak, az egyik kis alsós még angol mondókával is készült. Már gyakorolják a nevünket, nincs könnyű dolguk ilyen felhozatallal mint Dalma, Estilla, vagy Adelina. A Máté és a János nem nehéz nekik, ha a nevek francia megfelelőjét használják, bár Jean ragaszkodik ahhoz, hogy ő márpedig Jani.

Az iskolában végigvezettek minket a termekben, bemutattak a diákoknak, akiknek elmondták, mi leszünk a következő önkéntes csoport. Nagy nyomot hagyott bennük az előző öt ember, hiszen rögtön sorolták a neveket, és az árvák is sokat emlegetik őket.

Második nap az iskolában megkaptam az órarendemet, és máris tartottam három angol órát, kettőt az alsósoknak, egyet a felsősöknek. Az első órán az egyik fiúnak adtam egy tollat, és onnantól kezdve a ”donne-moi un stylo Adelina” állandó eposzi jelzőmmé vált. Mondanom sem kell, hogy fegyelmet tartani nagyon nehéz. Szünetben viszont azon megy a vita, hogy ki foghassa a kezemet, persze megoldják, hogy legalább 10 fős díszkíséretem legyen. Nagyon szeretnivalóak.

A mindennapi élet nehézségeit is kezdjük szokni, bár az nem jó, hogy van, amikor csak éjjel van víz, és olyankor fel kell kelni megtölteni a vödröket, ami a fürdéshez kell. Élelmünk és tiszta ivóvizünk mindig van, ami itt már jó életszínvonalat jelent. Elképesztő ebbe belegondolni. Mindig erősnek kell maradni, és szerencsére a gyerekek segítenek, hogy tudjak mosolyogni, és ne nehezedjen rám az itteni dolgok súlya. Az is sokat számít, hogy jó csapat vagyunk, és támogatjuk egymást, ez már most is látszik.

- Tar Adelina -

2013.12.20.