Bemutatkozás: Babay János

Babay Jánosnak hívnak, kommunikációt tanultam, szerkesztőként dolgoztam egészen ez év január végéig. Ugyanis az Afrikáért Alapítvány megbízásából egy csodálatos kalandnak lehetek az alkotóeleme hónapokon keresztül. Öten indulunk útnak Magyarországról, Afrika egyik legszebb és ásványkincsekben leggazdagabb részére, az emberek többsége mégis nyomorog. Az ott élő emberek többsége a túléléséért küzd, éhező gyermekek, nyomorgó felnőttek tőlünk várják a segítséget. Kinshasa, Kongói Demokratikus Köztársaság lesz az otthonom 5 hónapon keresztül, egy iskolában fogok tanítani és a diákok jó közérzetét javítom, valamint egy újság alapjait dolgozom ki négy fiatallal karöltve, akik szintén elkötelezettek a fekete kontinens iránt.
Sokan kérdezik tőlem miért adom fel a megszokott életem, a luxust, kényelmet és a munkám. Nos, azt hiszem erre egy választ tudok adni, ami az Afrikáért Alapítvány vezérmondata: " SEGÍTENI KIVÁLTSÁG!"
Igen, most egy olyan útra térek, ahol a profitorientált világunk nem szól bele, oda, ahol a két kezemmel és a megszerzett tudásommal segíthetek. Vannak emberek, akiknek meg kell mutatnunk, hogy a szegénység egy olyan állapot, amiből van kiút, meg kell mutatni, rá kell vezeti Őket, meg kell fogni kezüket s úgy menni előre.

Itt időnként hírt adok a projektről, és remélem sokan lesztek azok, akik olvassátok életem egyik, talán a legszebb részét, melyet Kongóban az Othniel Általános és Középiskolában és a La Providence árvaházban töltök az  EVS (European Voluntary Service) támogatásával.

Hamarosan jelentkezem, bejegyzésem Teréz anya szavaival zárom:  "Az élet élet - éljed!"

Bemutatkozás: Tar Adelina

Tar Adelina vagyok, 21 éves egyetemi hallgató. Megtiszteltetés számomra, hogy februártól a következő önkéntes csapat tagja lehetek a Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahol gyerekekkel fogunk foglalkozni. Nagyon szeretem az angol és a francia nyelvet. Örülök neki, hogy egy olyan országba kerülök, ahol a kettőt egyszerre tudom hasznosítani. A francia hivatalos nyelv Kongóban, így fejleszthetem a tudásom, és egy olyan pozícióba kerülök, ahol pedig az angolt hasznosíthatom, átadhatom másoknak.

Ez a program néha olyannak tűnik, mint a mesékben. Az ember megálmodja Afrikát, aztán adódik egy lehetőség, él vele, és egyszer csak arra ébred, hogy mindez már valóság. Persze mindannyian tudjuk, hogy a program szépsége, a kaland együtt jár a nehézségekkel is, és nem mindig leszünk egyszerű helyzetben. Mégis olyasmi ez, amit az ember legbelül érez, egyfajta küldetéstudat. Mindez persze gyakran párosul azzal az érzéssel, hogy én ehhez kevés vagyok, ami természetes, hiszen bekerülök egy új közegbe, tele váratlan, megoldásra váró szituációkkal. Ugyanakkor úgy gondolom, az a fontos, hogy mindenki tud adni valamit, ha szeretne, és ő maga is fejlődik közben. A feladat egyértelműen sok kreativitást, találékonyságot, talpraesettséget igényel, és nagyon várom már, hogy mindezt megtapasztalhassam és megismerhessem ezt az ismeretlen, érdekes világot.

Rajtunk múlik

Mindenkiben él egy kép fekete Afrikáról. Általában kétféle képsorozat pereg az emberek szeme előtt, országhatárokra és kulturális különbségekre való tekintet nélkül. Afrika általában vagy a fegyveres közelharcok, mészárlások, csonkítások és erőszak földjeként, vagy pedig az éhező, szomjazó, szenvedő tekintetű gyermekek tömegének otthonaként megjelenő kontinens az első világbeliek képzeletében. Ez a két rendkívül szélsőséges imázs, kis mennyiségben (egy-egy film, dokumentumfilm, videoklip, esetleg könyv) borzalmat és/vagy szánalmat, együttérzést, talán időnként tenni akarást ébresztenek, de nagy általánosságban azok, akik sosem látták közelről, vagy láttak bele a működésébe, úgy gondolják, nincsenek rá hatással, nem az ő dolguk, túl nagy a baj ahhoz, hogy ilyen távolságokból segíteni tudjanak. Én ezt sosem akartam elhinni. Mindig mindennel kapcsolatban hittem, hogy a nagy változások is egy-egy ember szemléletváltásával kezdődtek, és onnantól már csak azon az adott emberen múlik, hogy milyen mértékben tud hatni a környezetére, és ez mekkora embertömeget jelent. Ezzel a meggyőződéssel jöttem Kongóba 4 hónappal ezelőtt.

Így gondolom-e még? 

Nem.

Mást gondolok. Vannak azok a kulturális, neveltetés- és főleg oktatásbeli különbségek, amiket egy ember puszta meggyőződésével és annak bármilyen nemű átadásával nem lehet áthidalni. Legalábbis nem egyszerre. A baj mélyebben gyökerezik, mint elsőre gondolnánk. Bár azt hiszem, ez a „baj” is relatív. Az, hogy nagyon másképp élnek itt az emberek, nem feltétlenül rosszabbat jelent, csak európai mértékhez képest rendkívül eltérőt. Nekünk rosszabbnak tűnik, mert szegénység van, az emberek olyan körülmények között élnek, amelyek számunkra elképzelhetetlenek. Nekünk az elégedetlenség és főleg ennek kifejezésre juttatásának örökös átka edzi a türelmünket, ilyet itt mindennek ellenére egyáltalán nem tapasztalunk. Az emberek nevetve élik az életüket, itt minden esemény, minden történés vidámságot kelt. Nekünk talán furcsának és kegyetlennek tűnik, hogy ha egy kisgyerek, akár kis totyogós elesik, azt kinevetik, az anyukája is csak int, kisbaba meg majd abbahagyja a sírást. Ha valaki fogyatékos, azzal viccelődnek, mi úgy mondanánk, gúnyt űznek belőle. Egy temetés ünnep, amin 2-3 napig virrasztanak és énekelnek, táncolnak a koporsó körül, nagyon hangosan, nagy átéléssel. 

Az ő életüket nem a negatív pillanatok, a stressz és a problémák határozzák meg. Minket, európaiakat még ez is idegesít. Hogy őket nem idegesíti semmi. Ha mi veszekszünk velük, még azon is csak nevetgélnek, nem értik, nem is akarják érteni a problémáinkat. Ez akár még jó is lehetne, viszont magával hoz egy nagyon súlyos következményt. Az elégedetlenség egy kellemetlen érzés, ez vitathatatlan, ellenben ez az, ami előre viszi a világot. Többet, jobbat akarunk általa. Az másik kérdés, hogy szerintem a mi civilizációnk már átbillent a túloldalra, ahol már a több és a jobb sem elég. Ezzel szemben az itteni életforma a maga belenyugvó, békés mivoltában nem segíti elő a fejlődést.

Ezt tükrözi, hogy haladás csak és kizárólag külföldi befolyás és jelenlét hatására történik. Ennek egy kis része vagyunk mi is, alapítványok, jótékonysági szervezetek tagjainak csoportjába tartozóként, de ahogy én látom, ez nem más, mint tűzoltás. A probléma igazi gyökerei nem elérhetőek segélycsomagokkal, de még fél évig itt tartózkodó, rengeteg tenni akarással és elszántsággal érkező önkéntesek által sem. Arról nem is beszélve, hogy az itt élő külföldiek nagy részét nem is az ilyen szándékkal itt lévők teszik ki. Rengeteg itt az arab, a kínai és az indiai, dolgozni érkeztek, nagy részük nem is önszántából, pusztán üzleti megfontolásból ide irányították őket. Mert igenis van pénz Afrikában. Kongóban mindenképp.

A gyémánt, a koltán (most nem térnék ki a kitermelése által veszélyeztetett gorillákra), az éghajlatnak és természetföldrajznak köszönhető lehetőségek által ez az ország lehetne egy virágzó birodalom itt, Afrika szívében. De minden anyagi haszon a külföldiek, illetve azon nagyon szűk kongói réteg zsebébe vándorol, akik ezt a „demokratikus” országot irányítják. A népesség megdöbbentően nagy része pedig napról-napra él, fogalma sincs, lesz-e mit ennie holnap, mivel általában az aznap az útszélén eladott termékek árából étkezik és eteti a családját. Mindeközben mindenki tudja, hogy a rendszer rossz, hogy az elnökük csalással került a posztjára, de igazából csak nevetgélnek rajta. Bíznak az isteni gondviselésben, hogy majd jobb lesz, és elfogadják, hogy ennyi jár. Szeretnének többet, de nincs meg bennük az indulat, a fortyogó düh, az a lázadásra való hajlam, de még az elégedetlenség csírái sem, amit egy igazi demokratikus rendszer, széleskörű oktatás, és öntudatra ébresztés hozna magával. Senkinek nem érdeke, hogy a fekete ember rájöjjön, hogy több jár neki.

Én úgy látom, szánt szándékkal tartják őket sötétségben, mert az az érdeke mind a külföldieknek, akik hasznot húznak a tudatlanságból, olcsó munkaerőt, nyersanyagokat, az első világban már nem elfogadott termelési eljárásokat idetelepítve munkateret nyernek, mind pedig az ország vezetésének, akik azok nyomorából élnek királyi életet, akik érdekeinek szolgálására felesküdtek. Öngerjesztő folyamat, mely egyre mélyebbre és mélyebbre ás. Hová? Ne gondoljuk, hogy egyszer csak magától vége lesz, és pozitív fordulatot vesznek a történések. Ha valamit megtanulhattunk a történelem során az emberi kapzsiságról, hogy nem ismer határokat. Inkább irtja ki saját faját az ember egy kupac gyémántért, minthogy megfontolja, lehet, hogy van, ami többet ér.

De hiába mutogatunk másokra ez ügyben, része vagyunk ennek mi is. Mindenki, aki ezt szó nélkül tűri, aki ignorálja, és nem tesz ellene semmit. Hatalmas hírverés történik minden Európában, Amerikában történő botrányos eseményt követően, egy apa éhezteti a gyermekét, egy nőt megerőszakoltak, egy sztár felpofozta a cselédjét, és folytathatnám. Ebben az országban, és a legtöbb afrikai országot idesorolhatnám, minden nap megerőszakolnak számtalan nőt. A honatyák minden nap felpofozzák és éheztetik népüket. Szól erről bármilyen híradó? Újság? Vannak belőle évekig húzódó, sztárügyvédek által levezényelt perek dollármilliárdos téttel? Nincsenek. Mert Afrikában szegénység van és éheznek, ezt mindenki tudja. Nem jó, nem jó, de mit lehet tenni.

És amikor eljutok ide gondolatmenetemben, merül fel bennem csak igazán. Lehet, hogy a sötétben tartás ránk, agyoniskolázott európai értelmiségiekre is vonatkozik? Lehetséges lenne, hogy ahogy a fekete emberben a lázadás nincs meg, úgy bennünk a közösségvállalás hiányzik? Mi azért ignoráljuk a helyzetet, mert azok, akiknek ez érdekükben áll, végleg beszivárogtatták a tudatunkba, hogy ezen nem segíthetünk? Remélem nem. Mert még mindig többen vagyunk. Azok, akik nem abból akarnak élni és jól élni, hogy mások éheznek, és azok, akik elvetik és megvetik ezt a hozzáállást, akikben haragot ébreszt és tenni akarást. Akik ezzel a tudatukban akarnak élni, és minden adandó alkalommal ezt figyelemben véve tenni lépéseket, és ha lehetőségük adódik, igenis akarnak és fognak tenni ellene.

Ezért jöttünk több, mint 4 hónappal ezelőtt Kongóba. Volt, ami sikerült abból, amit elterveztünk, sok volt, ami nem, de rengeteget tanultunk és nagyon sok mindennel gazdagodtunk. Én többek között a szilárd hittel, hogy igenis lehet mit tenni Afrikában, csak meg kell találni a módot, el kell érni a megfelelő befolyást az emberekre, hogy értsék, hogy ez nem egy veszett ügy. És itt gondolok mind európai, mind afrikai emberre. A probléma és az arra való megoldás létezésének tudatosításánál kell kezdődnie mindennek. Utána kezdődhet a megoldás megvalósítása. Ez a mi generációnkra vár. Szeretném hinni, kell is, hogy higgyem és hiszem is, hogy lesz rá elég erőnk. Remélem, nem okozunk majd csalódást. Se magamnak, se Kongónak, se Afrikának. 

Rajtunk múlik.

Padba ültettük a tanárokat, avagy a tanári továbbképzés története

Az óralátogatások tapasztalatai, illetve a kongói tanárképzésről[1] szerzett információink alapján úgy döntöttünk Eszterrel, hogy tartunk az iskolánk dolgozóinak egy szemináriumot. Ennek keretében olyan pedagógiai módszertant akartunk megmutatni, ami az Európában egyre inkább elterjedő, gyermek központú oktatást helyezi középpontjába. Tehát egyrészt egy továbbképzést terveztünk, másrészt viszont azt is el szerettük volna mondani az itteni tanároknak, hogy milyen jó módszereket alkalmaznak ők, amiket viszont mi szeretnénk átvenni tőlük, tehát egyfajta tudás-cseréről is szó volt.

Ennek érdekében többéves pedagógiai tanulmányainkra és a szakirodalomra alapozva napokon keresztül állítottuk össze az elméleti anyagot; hogy az a jó tanár jellemzőitől, a motiváció növelő technikákon keresztül, a tanulási stílusok bemutatásán át, az oktatási stratégiákig mindenre kiterjedjen. Amit a módszereket a gyakorlatban is bemutató feladatok kitalálása és kongóiasítása követett.

Végül a kinyomtatott jegyzetekkel és egyéb szemléltető eszközökkel kezünkben, az anyagban és magunkban bízva, de a sok szervezési malőr miatt kicsit lelombozódva kezdtük meg a programot egy olyan csütörtöki napon, ami tanítási szünet volt, így a gyerekek felügyelete a tanáraik távollétében is meg volt oldva. Szerencsére a hangulat hamar oldódott, a megjelenő, inkább az első hat osztályban oktató, a tanári gárda felét kitevő tizenkét tanár lelkesen ült kivételesen a katedra túloldalán, ami minket is lelkesített. Miután pedig Eszter elmondta, hogy mi nem csak okoskodni akarunk, hanem valójában egy tapasztalat-cserére érkeztünk, amit az „óra” beszélgetős jellege is igazolt, még aktívabban figyeltek az ideiglenes nebulók. Bár - mivel ez az itteni oktatási rendszerben nem divat - a csapatmunkát, vagy épp a felnőttektől is játékot igénylő feladatok eleinte kicsit nehezen indultak be, a végére viszont már hangos nevetés kísérte megoldásukat.

Egyébként a szemináriumon leginkább érdeklődéssel követett rész az volt, ami a cselekvéses (kinesztetikus) tanulási stílus fontosságát hangsúlyozta. A legnagyobb meglepetésre az adott okot, hogy nálunk 45 percesek az órák; illetve az, hogy Európában mindenkinek saját tankönyve van, a tanár pedig maximum csak jegyzetet ír a táblára. Az általunk a kongói oktatási rendszerből leginkább eltanulandó pedig szerintem az, hogy a gyerekek sokkal szabadabban mozoghatnak az órán.

Az általam használt többesszám ellenére az órát igaziból Eszter tartotta, mivel csak az ő nyelvtudása van olyan szinten, hogy ilyen szakmai jellegű anyagról hozzáértően, a kérdésekre is reagálva beszéljen. Persze ahol tudtam, segítettem, mint „oktatási asszisztens” (papírok kiosztása, kimaradó részre figyelmeztetés, anyag akár időközbeni módosítása az igények, lehetőségek alapján); illetve az otthoni felkészülés folyamán pedig főleg.

A hosszú órák különben úgy elszaladtak, hogy végül úgy döntöttünk nem is tartjuk meg egyben az egész szemináriumot, hanem csak másnap, a kicsik és a nagyok tanítása közötti szünet meghosszabbításával kapott időben fejeztük be. Minden feladatra így sem jutott idő, amit nem csak azért bánok, mert éjszakába nyúlóan készítettem hozzájuk a rajzokat és írásokat; hanem azért is, mert ennyivel kevesebbet tudtunk átadni. Persze így is úgy érezzük sok érdekes és főleg hasznos információt sikerült átadnunk, és a tanárok utólagos visszajelzése is ezt igazolja, de leginkább akkor lettünk büszkék, amikor a következő héten az egyik terembe bepillantva a mi egyik koncentrációs gyakorlatát láttuk az egyik teremben.

Adri és Eszter

---

[1] Első hat évfolyam tanárai csak „szakközép iskolát” végeznek; a második hat évfolyam tanárai pedig két éves főiskolai képzésben vesznek részt.

Kongói kórházakban

Az elmúlt hét nagyon különlegesen telt számomra. Béres János, az Alapítvány egyik támogatója utazott ki Kongóba, és meglátogatta árvaházunkat és iskolánkat. János bácsi már hatodik éve minden évben eljön ide, így árváink is nagyon várták a régóta ismerős jótevőjük megérkezését, énekekkel köszöntötték, majd egy kellemes hangulatú közös ebéddel ünnepeltük meg ittlétét.

Látogatásának célja azonban nem csupán a mi árvaházunk támogatása volt, hanem a családja által felajánlott nagy értékű gyógyszeradomány átadása több kongói kórház számára. Egy héten keresztül volt szerencsém tolmácsként segíteni János bácsi misszióját, amely idő alatt rengeteg új, sokszor megrázó élményben volt részem.

Dr Annie a klinikája előtt

Az első adag gyógyszeradományt a minket is kezelő orvos, Dr Annie kapta. Dr Annie klinikájában két kis kórterem található, ahol a betegek felügyelet alatt tartózkodhatnak, ha például maláriás vagy tífuszos tünetekkel túl későn jutnak orvoshoz. Ez a két betegség nagyon gyakori itt, a maláriára szinte úgy tekintenek, mint mi egy influenzára – azzal a különbséggel, hogy csak Kongóban évente több százezren halnak meg benne, főleg gyerekek. Közülünk is Balázson kívül már mindenki volt legalább egyszer maláriás, ám mi korai vérvizsgálattal és erős gyógyszerrel szerencsére enyhe tünetekkel megúsztuk. Dr Annie-nál viszont nagyon gyakran fordulnak meg olyan betegek, akiknek egyáltalán nincs pénzük gyógyszerre, így valóban nagy segítséget jelentett az adomány.

Következő állomásunk a Kinshasa határában található Maluku kórház volt. A festői környezetben, a Kongó folyó partjától nem messze fekvő kórházban szorult össze először úgy a szívem, hogy a könnyeim miatt tolmácsolni is elfelejtettem. Egy hastífuszos kisfiúnak perforáltak a belei, és kitüremkedtek a hasán kívülre, amelyet a kezdetleges eszközökkel felszerelt „műtőben” láttak el. A csontsovány, nyolcéves kisfiú ágya fölött míg én megrökönyödött lábakkal, könnyekkel küszködve álltam, János bácsi számomra érthetetlen lélekjelenléttel viccelődött, mosolyt csalt a kisfiú arcára, majd egy imát mondott érte. Megrendítő jelenet volt, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy jelen lehettem - igaz, akkor legszívesebben kifutottam volna a világból, amiért előfordulhat, hogy emberek ilyen fájdalmakon menjenek keresztül, míg másoknak minden megadatik.

Kolerasátor

 Ezután meglátogattuk a kórház többi részét is, láttunk álomkórral, rákkal küszködő betegeket, akik közül sokaknak a megfelelő vizsgálatok elvégzésére sincs pénzük, nemhogy gyógyszerre. Ez a kórház ad otthont az egyik nagy kolera-karanténnak is, ahol most szerencsére egy beteg sem volt, így mi is körbejárhattuk. Kezünk és cipőnk fertőtlenítése után tulajdonképpen egy sátortáborba léptünk, ahol a kolerajárványok idején akár több száz beteget is kezelnek. A betegeknek fóliával letakart deszka szolgál fekvőhelyül, amely közepén egy lyuk található, alatta egy vödörrel, a folyamatos hasmenés megkönnyítésére. Az orvosi irodákban (miután átfutottam a denevéreknek is otthont adó folyosón) láthattuk, ahogy számítógépes rendszer híján falakra ragasztott poszterekre készítik az éves statisztikákat. Tavaly 262 kolerás esetből csak egy végződött halállal, míg a megelőző évben 35 – ez igen nagy eredmény. Persze ez a statisztika csak azokat a betegeket mutatja, akik voltak olyan szerencsések, hogy eljutottak a kórházba... A kolera hasonlít a maláriához vagy a tífuszhoz abból a szempontból, hogy amennyiben gyógyszerhez jut a beteg, gyakorlatilag akár pár nap alatt meg tud gyógyulni. Szörnyű arra gondolni, hogy több százezer emberélet könnyűszerrel megmenthető lenne, ha lenne rá elég pénz.

Ujjak nélkül, két műlábbal

Utunk legmegrázóbb élménye számomra azonban a leprakórházak meglátogatása volt. Két lepratelepen is voltunk, az egyik Kinshasában, szintén a Kongó gyönyörű partján fekszik, a másik 300 km-re nyugatra, Kimpesében. Azt hiszem, legtöbbünknek a lepra szó hallatán sötét középkori képek jutnak eszünkbe a történelemkönyvből, s nem is gondolnánk, hogy a mai napig világszerte több millió embert érint ez a szörnyű betegség. Csak egy ártatlan fehér folttal kezdődik a bőrön, így van, aki csak akkor jut kezeléshez, amikor egy-egy testrészét már nem lehet megmenteni. A lepra kezelt állapotban nem fertőz, mindenesetre mi a nagy meleg ellenére is tetőtől talpig beöltöztünk, távozás után pedig fertőtlenítettük a kezünket, cipőnket a biztonság kedvéért.

Kimpesében már vártak minket a leprások, hiszen tudták, magyar „nagypapájuk” nemsokára megérkezik. János bácsi nagyon szívén viseli a sorsukat, és hatodik éve minden évben meglátogatja őket gyógyszer- és ételadománnyal. Több beteget felismert mindkét kórházban, és több emberről is megtudtuk, hogy már azért nincs ott, mert meggyógyult és visszatérhetett a családjához. János bácsi elmesélte, hogy Kimpesében hat évvel ezelőtt egy leprás hatalmas szemekkel megkérdezte tőle, visszajön-e még hozzájuk. Ő megígérte, hogy vissza fog, és így is tett. Hiszen a legtöbben csak egyszer jönnek el Afrikába, csinálnak egy filmet, majd hazatérnek. Így amikor egy ismerős fehér arc újból megjelenik, minden beteg összegyűlik a fogadására.

A leprások bibliai énekekkel fogadtak minket

Számomra elmondhatatlan élmény volt jelen lenni az adományok átadásakor. A leprások köszönetet mondtak János bácsinak a segítségért, hálájukat fejezték ki, amiért nem felejtette el őket, és valóban újra visszatért hozzájuk. Szívszorító látvány volt, ahogy hiányzó ujjakkal is tapsoltak, miközben mosolyogva énekeltek fogadásunkra egy-egy bibliai éneket. Olyan érzés volt, mintha egy másik világban lennék, Afrika közepén, mindentől távol, ahol ezek a betegek nem mindennapi nehézségek közt kis családként élik mindennapi életüket. Az egyetlen vigasztaló gondolat, hogy a lepra legalább nem fájdalmas betegség – a testrészek egyszerűen érzéketlenné válnak, majd megválnak a testtől. De az élet még ekkor is megy tovább, és az ember amíg él, nem adja fel a reményt, bármiről is legyen szó.

Az ügyeletes ápolónő szobája Dr Annie-nál

A kis klinika egyik kórterme

Lepratelep a Kongó partján

Malukui karantén

2012-es statisztika a hetente érkező kolerás betegekről

Leprakórház

Kórházi laboratórium - egyetlen mikroszkóppal

Díjátadó, 10 éves évfordulós jótékonysági este

Itt, Kongóban December 8-án, szombaton került megrendezésre egy díjátadó, mely az Alapítvány 10. évfordulójának megünneplésével egybekötött jótékonysági est volt. A rendezvény főszervezője Ali Vision nevű kongói ismerősünk jóvoltából valósult meg, más szervezetekkel együttműködve, többek között a Convention Coeur du Monde. Az esemény este 8 órakor kezdődött az öt csillagos Fleuve Kongo nevű hotelben. Megérkezésünk után röviddel felvezettek bennünket egy szobába, amelyből csodás látvány nyílt az ország nevét adó Kongó folyóra, illetve a szemközti Brazzaville-re is. Itt öltöztünk át a szponzortól kapott ruhákba. Némi várakozás után lementünk a hotel nagytermébe, ahol elfoglaltuk a helyünket. 

Magyar részről megjelent az alapítvány elnöke, France Mutombo, egy alapítótag, egy munkatárs, illetve két önkéntes. A kezdésig folyamatosan szivárogtak be az ország neves lelkészei és egyéb hírességei. Az est elején France Mutombo mondott beszédet, melyet díjátadások sora követett. A díjazottak azok közül kerültek ki, akik társadalmi szinten, a béke érdekében, illetve a jótékonyság területén sokat tettek a kongóiakért.  Az este néhány pontja különböző látványosságokkal volt megtűzdelve, mint pl. egy táncoló gólyalábas, illetve egy népzenei csoport. Az utolsó program a közös svédasztalos vacsora volt, amely alatt a meghívottak átadhatták adományaikat, melyet az árvaház felújítására fordít az alapítvány. Az este végeztével ismét átöltöztünk, és míg a taxira vártunk, kihasználtam a szoba nyújtotta lehetőségeket, és 3 hónap bögrés (olykor hideg vizes) fürdés után vettem egy forró fürdőt a fürdőkádban. Az élmény leírhatatlan volt, néha még mindig eszembe jut, mikor beleguggolok a kopott kádunkba a vödör fölé. 

Számomra az este legörömtelibb pontja mégsem ez volt, hanem, mikor láthattam az alapítvány helyi munkatársait jól megrakott tányérokkal,  jóízűen enni. A sok gazdag meghívott között ott voltak ezek az egyszerű emberek, akik valószínűleg most ettek először ilyen helyen (5 csillagos szállodában nekem is ez volt az első alkalom), és ki tudja, fognak-e még valaha. Ismerve őket, tudva, hogy honnan jöttek, és hogy otthon miket esznek, nekem a legnagyobb örömet az ő jelenlétük okozta. Nem csak azért, mert ismerős arcokkal találkoztam a sok ismeretlen ember között, hanem azért, mert aznap este ők kaptak valamit, ami a legtöbb kongóinak nem adatik meg.

Szlovák Dávid

Kirándulás Matadiban

     Elérkezett a nap, amit annyira vártunk. Megérkeztek a humanitárius turisták, és sok finomságot hoztak nekünk. Kicsit felpezsdült a vérünk az otthoni ízektől, és szinte azonnal új erőre kaptunk. A Túró Ruditól, és magyaros kolbásztól megduzzadt izmainkat azonban gyorsan igénybe vettük. Kis csapatunk elindult a Kinshasától 400 km-re nyugatra fekvő Matadi városkába. Az utazás nehéz, és fárasztó volt. Az utak mentén mindenhol Afrika csodálatos hangulatát éreztük. Vidéki gyerekek serege integetett nekünk, és sokszor tátott szájjal bámultuk a mögöttük elterülő fantasztikus tájat. A hatalmas zöld hegyek, és a távolban feszítő pálmafák látványa mindenki számára magával ragadó volt. Oly hosszú idő után szuper érzés volt a vidéki táj látványába feledkezni. A kilátást már csak egy dolog tudta überelni, méghozzá az ország legnagyobb és legszebb botanikus kertje. Érintésre összecsukódó mimózák, rovarevő növények, 60-70 méter magas óriásfák, aloe vera és még rengeteg szépséges növény varázsolt el bennünket. Azt hiszem ennél szebb növényparkot nem nagyon fogunk látni életünk során.

Estefelé megérkeztünk a városba, ahol hasonló hangulat volt, mint a már megszokott Kinshasában. Az egész város sziklákra épült, így a meredek lejtők miatt a közlekedés is nehézkesebb. Már itt feltűnt azonban, hogy az autók között különös hasonlóság van. Lényegében az egész város Mitshubishi Lancer-rel közlekedik. France-val megvizsgáltunk egy kocsisort, és nevetve számolgattuk az autókat. Tizenhárom Lancer után volt egy terepjáró, aztán megint kilenc Lancer, stb.. Fáradalmainkat egy kis hotelben pihenhettük ki, ahol este remek beszélgetés zajlott az általunk már amúgy is megkedvelt vendégeinkkel. A turisták kedves emberek, és a jelenlétük igazán feltöltött bennünket.

Másnap reggel megnéztük a piacot, ahol ritka „finomságok” tárulkoztak a szemünk elé. Nincs is hangulatosabb látvány a levágott kecskefejnél, és a füstölt majomnál.

Mintha csak egy horrorfilmbe csöppentünk volna…

Délután megnéztük a város legmagasabb pontjáról elénk táruló csodálatos kilátást. Már itt feltűnt a Kongó folyó egyetlen hídja, melynek hatalmas pillérei az égre meredtek.

Késő délután egy teljesen elszigetelt faluba mentünk, ahol lényegében megállt az élet. Rengeteg szegény kisgyerek gyűlt körénk, akik ragyogó szemekkel vizsgálgattak bennünket. Az út sem volt unalmas, hiszen néha úgy kellett átrepülnünk a sártengeren, mintha a kisbuszunk egy hidroplán lett volna. Kapaszkodtunk rendesen, de nagyon élveztük ezt a kis rallyt. Este remek vacsorában volt részünk, amit én biztosan soha nem fogok elfelejteni. Néhányan megkóstoltuk a sült hernyót, és az óriáskígyót is. A hernyónak olyan íze volt, mint a horgászeleségnek, a boának pedig mint a nagyon öreg kotlós tyúknak. Nagy nehezen legyűrtük, de maradandó élményt nyújtott mindenkinek.

Az utolsó napon indultunk hazafelé, és közben megálltunk egy Bangu nevű kis hegyi faluban. Ide orvosságokat, és orvosi eszközöket hoztunk. A helyiek örömmel fogadtak bennünket, és itt is a legnagyobb figyelmet a gyerekek kapták. Elszomorító látvány volt azonban, hogy vagy 10 év alattiakat láttunk, vagy felnőtteket. Sajnos kevesebb gyerek éli meg a felnőttkort, mint hinnénk. Szörnyű élmény volt ennek tudatában simogatni ezeket a csöppségeket.  Miután átadtuk az adományokat, elindultunk, hogy meghódítsuk a Kimpese vízesést. Igazi katonai terepgyakorlatnak bizonyult a hely megközelítése, amit persze nagyon élveztünk. Átkeltünk egy függő hídon is, melyet vékony faágak, és csak a lélek tartott. Miután megláttuk a 70 méterről a mélybe zúduló habokat, Dáviddal és Zolival nem bírtunk ellenállni a csábításnak, és belevetettük magunkat a vízbe. Igazi dzsungelfürdőzés volt, és hatalmas élményt nyújtott számunkra.

 Már csak a néhány órás zötyögés volt hátra e remek túrából, és ismét a pihe-puha otthoni ágyunkban aludhattunk. Remek dolog az EVS programtól, hogy a kikapcsolódásunkat is támogatja, és külön köszönjük az alapítványnak, hogy mi is részt vehettünk ebben a szuper kirándulásban.

Balázs