Ça Va? Ça Va!

Ça Va? Ça Va!

Igen, jól vagyunk, túl az hosszú repülőúton, a berendezkedésen, bemutatkozáson. Annyira hihetetlen belegondolni, hogy Afrikában vagyunk. Minden elképesztően szokatlan, az utcák, az emberek, az itteni életstílus, igazi kultúrsokk. A levegő annyira nehéz, párás, és fülledt, hogy amikor leszálltunk a repülőgépről, picit megijedtem, légszomjam volt, este 11-kor is iszonyatos hőség, nem gondoltam, hogy ezt meg lehet szokni, de egy-két nap elteltével már teljesen természetes.

Szombaton megismertük Mamy-t, ő az aki főz nekünk, és nagyon finomakat készít. Szegénynek nem lehet egyszerű, áram kb. soha nincs, mindent kint kell megfőzni, ami ugye jóval időigényesebb és körülményesebb. Azt hiszem, erre mondta egy korábbi önkéntes, hogy Kongó után az ember nehezebben kapható egy otthoni bográcsozásra.

Vasárnap kirándultunk a Kongó folyóhoz. Előtte megnéztük a Kongói Parlamentet, valamint Portugália, Kína, és az Egyesült Államok nagykövetségét. A folyó nagyon tetszett nekünk. Mozgalmas az élet, úsznak, ruhákat mosnak, a gyerekek játszanak a vízben, és zenészek sokasága színesíti az ottlétet. Nekünk ez egy kirándulás, ami nagy élmény, de nem biztos, hogy ugyanilyen jó mindig itt élni, a koszos folyóvízben fürdeni, mosni. Egyébként döbbenetes, mennyire polarizált a társadalom, itt vagy nagyon szegények, vagy nagyon gazdagok az emberek. Csak a két véglet létezik, pl. van egy villa, ami összetákolt, lepukkant otthonokkal van körülvéve. Olyan is előfordul, hogy a szeméttel borított földúton valaki végighajt egy luxusautóval.

Hétfőn még nem tudtunk elmenni az iskolába és az árvaházba, mert esett az eső. Európai embernek ez nagyon furcsa, hogy esőben ne menjen dolgozni, de itt ez tényleg indokolt. Kedden volt tehát az első munkanapunk, megismertük az árvaház és az iskola dolgozóit. Mindenki nagyon aranyos volt, az árvák kedvesek, nyitottak, és kezdeményezők. Játszottunk velük az árvaház udvarán, utána pedig énekeltek nekünk, többek között magyar dalokat.

A kommunikáció egész jól megy, Jani is próbálkozott pár szót mondani, amin mindig jókat derülünk.  Ő ismerkedik a legkönnyebben a helyiekkel, pedig nem is beszél franciául, de 'activity a barátod'. A suliban külön fogadást rendeztek nekünk, énekeltek, szavaltak, az egyik kis alsós még angol mondókával is készült. Már gyakorolják a nevünket, nincs könnyű dolguk ilyen felhozatallal mint Dalma, Estilla, vagy Adelina. A Máté és a János nem nehéz nekik, ha a nevek francia megfelelőjét használják, bár Jean ragaszkodik ahhoz, hogy ő márpedig Jani.

Az iskolában végigvezettek minket a termekben, bemutattak a diákoknak, akiknek elmondták, mi leszünk a következő önkéntes csoport. Nagy nyomot hagyott bennük az előző öt ember, hiszen rögtön sorolták a neveket, és az árvák is sokat emlegetik őket.

Második nap az iskolában megkaptam az órarendemet, és máris tartottam három angol órát, kettőt az alsósoknak, egyet a felsősöknek. Az első órán az egyik fiúnak adtam egy tollat, és onnantól kezdve a ”donne-moi un stylo Adelina” állandó eposzi jelzőmmé vált. Mondanom sem kell, hogy fegyelmet tartani nagyon nehéz. Szünetben viszont azon megy a vita, hogy ki foghassa a kezemet, persze megoldják, hogy legalább 10 fős díszkíséretem legyen. Nagyon szeretnivalóak.

A mindennapi élet nehézségeit is kezdjük szokni, bár az nem jó, hogy van, amikor csak éjjel van víz, és olyankor fel kell kelni megtölteni a vödröket, ami a fürdéshez kell. Élelmünk és tiszta ivóvizünk mindig van, ami itt már jó életszínvonalat jelent. Elképesztő ebbe belegondolni. Mindig erősnek kell maradni, és szerencsére a gyerekek segítenek, hogy tudjak mosolyogni, és ne nehezedjen rám az itteni dolgok súlya. Az is sokat számít, hogy jó csapat vagyunk, és támogatjuk egymást, ez már most is látszik.

- Tar Adelina -

2013.12.20.

Bemutatkozás: Geiger Estilla

18 éves vagyok, ami már önmagában sokkolóan
 hat az emberekre,hogy valaki ennyi idősen lesz
EVS önkéntes és Kongóba megy.
Nos, számomra ennél egyszerűbb volt a dolog.
Másfél éve egy élménybeszámoló után döntöttem
el, hogy menni akarok. Azóta megerősödtem
benne,s most végre meg is valósul. Több mint 10
éve csellózok, és zenésznek készülök.
De mit keres egy zenészpalánta a Zeneművészeti
Egyetem első szemesztere után Afrikában?
Hogy őszinte legyek, önmagamat.
Több éve már, hogy arra vágyom, hogy egy kicsit
mást csináljak.Nagyon mást. Szeretném kipróbálni
magam más helyzetekben és kihívásokban.
Tudom, hogy egész másként térnék vissza az
egyetemre is, ha előtte megtanulom, milyen a semmi közepén az élet.
Sokan kérdezték tőlem, hogy félek-e? A válaszom: igen. Igen, félek az új dolgoktól, félek a túl nagy változásoktól, és félek egy kicsit önmagamtól is. De a bátorság nem a félelem hiányát jelenti, hanem azt, hogy eldöntöttem, hogy van fontosabb, mint a félelem. Fontosabb az, hogy valamit talán adhatok a gyerekeknek (zenélés), de biztos, hogy nem tudok adni annyit, amennyit kapni fogok.

Azt hiszem, mindenkinek az életében van olyan helyzet, amikor választania kell, hogy hogyan akar segíteni (feltéve, hogy szeretne).Csupán kegyességből, vagy ,,átlépi" a komfort zónáját és vállal mindent, ami ezzel együtt jár. Én döntöttem.

Nem tudom, hova megyek és hogy mi történik majd velem, csak tudom, hogy most ezt kell tennem.

Bemutatkozás: Huszárovics Dalma

 23 éves, nemzetközi tanulmányok szakos főiskolai hallgató vagyok.
 Gyermekkoromban nem igazán foglalkoztatott, ha az idősebbek szájából elhangzó "Bezzeg az én időmben..!" sóhaj ütötte meg a fülem. Ma már értem, és nap mint nap saját bőrömön tapasztalom, sokkal több ez holmi öreges panasznál.

 Az emberek többségének megváltozott, eltorzult értékrendje, a nem megfelelő modellek követése, az egymástól való elhidegülés, az élet rutinszerűen élése csak töredéke azoknak a jelenségeknek, amikkel nem tudok és nem is szeretnék soha azonosulni.

 Hiszem, hogy lehet másképp. 

 

 Amikor benne élsz az adott szituációban, többnyire észre sem veszed, hogy téged is magával ragad, téged is a pénz motivál elsősorban, anyagi javak felhalmozására törekszel, tökéletes külső után sóvárogsz, leginkább közösségi oldalakon kommunikálsz azokkal, akikre azelőtt mindig tudtál időt szakítani, és napjaidat a TV előtt ülve, gondolatok nélkül, a fejedből kibámulva zárod.

 Éber kómában tengetjük mindennapjainkat, és a vészjelzések ellenére sem érzékeljük, vagy nem veszünk róla tudomást, hogy mi zajlik körülöttünk.

 Én felébredtem, és célom, hogy minél erősebb ingereket generálva, minél több embert felrázzak, hiszen felelősséggel tartozunk múltunkért, jelenünkért, és a minket követő generációk jövőjéért.

 Így hát megszokott életteremet és minden egyebet magam mögött hagyva, saját komfort zónám határait jócskán átlépve, február 15-én, négy társammal karöltve egy olyan helyre indulunk, ahol mindennél nagyobb szükség van a segítségre.

 Afrika, fogadj magadba!

Bemutatkozás: Pavlovits Máté

24 éves vagyok, eddig zömmel Szegeden éltem kisebb-nagyobb kitérőkkel, az egyetemet is ott fejeztem be.

Nemrég egészen váratlanul egy igen éles vitában találtam magam. Azt hallottam, hogy teljesen értelmetlen és szükségtelen a világ fejlettebb felének részt vennie pl. Afrika gondjainak megoldásában és amúgy sincsen semmiféle hosszú távú hatása egy, a mienkhez hasonló missziónak. Ezzel szemben szerintem egyrészt már önmagában európaiságunk okán érezhetünk némi történelmi felelősséget a kontinens jelenlegi helyzetéért, másrészt pusztán a tény, hogy nekünk több van, cselekvésre ösztönöz.

Nyilvánvaló, hogy nem fogjuk megoldani Kongó problémáit, de gyerekek mindennapjait és jövőjét a ’kis lépések’ matematikája szerint figyelemmel, cselekvéssel és oktatással jobbá lehet tenni. Ennek pedig az egyik legegyszerűbb formája az önkéntesség, hiszen a pénz és az ebből fakadó különböző, rendszerint ellentétes irányba mutató érdekek hiánya nagyban egyszerűsíti a képletet.

Bemutatkozás: Babay János

Babay Jánosnak hívnak, kommunikációt tanultam, szerkesztőként dolgoztam egészen ez év január végéig. Ugyanis az Afrikáért Alapítvány megbízásából egy csodálatos kalandnak lehetek az alkotóeleme hónapokon keresztül. Öten indulunk útnak Magyarországról, Afrika egyik legszebb és ásványkincsekben leggazdagabb részére, az emberek többsége mégis nyomorog. Az ott élő emberek többsége a túléléséért küzd, éhező gyermekek, nyomorgó felnőttek tőlünk várják a segítséget. Kinshasa, Kongói Demokratikus Köztársaság lesz az otthonom 5 hónapon keresztül, egy iskolában fogok tanítani és a diákok jó közérzetét javítom, valamint egy újság alapjait dolgozom ki négy fiatallal karöltve, akik szintén elkötelezettek a fekete kontinens iránt.
Sokan kérdezik tőlem miért adom fel a megszokott életem, a luxust, kényelmet és a munkám. Nos, azt hiszem erre egy választ tudok adni, ami az Afrikáért Alapítvány vezérmondata: " SEGÍTENI KIVÁLTSÁG!"
Igen, most egy olyan útra térek, ahol a profitorientált világunk nem szól bele, oda, ahol a két kezemmel és a megszerzett tudásommal segíthetek. Vannak emberek, akiknek meg kell mutatnunk, hogy a szegénység egy olyan állapot, amiből van kiút, meg kell mutatni, rá kell vezeti Őket, meg kell fogni kezüket s úgy menni előre.

Itt időnként hírt adok a projektről, és remélem sokan lesztek azok, akik olvassátok életem egyik, talán a legszebb részét, melyet Kongóban az Othniel Általános és Középiskolában és a La Providence árvaházban töltök az  EVS (European Voluntary Service) támogatásával.

Hamarosan jelentkezem, bejegyzésem Teréz anya szavaival zárom:  "Az élet élet - éljed!"

Bemutatkozás: Tar Adelina

Tar Adelina vagyok, 21 éves egyetemi hallgató. Megtiszteltetés számomra, hogy februártól a következő önkéntes csapat tagja lehetek a Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahol gyerekekkel fogunk foglalkozni. Nagyon szeretem az angol és a francia nyelvet. Örülök neki, hogy egy olyan országba kerülök, ahol a kettőt egyszerre tudom hasznosítani. A francia hivatalos nyelv Kongóban, így fejleszthetem a tudásom, és egy olyan pozícióba kerülök, ahol pedig az angolt hasznosíthatom, átadhatom másoknak.

Ez a program néha olyannak tűnik, mint a mesékben. Az ember megálmodja Afrikát, aztán adódik egy lehetőség, él vele, és egyszer csak arra ébred, hogy mindez már valóság. Persze mindannyian tudjuk, hogy a program szépsége, a kaland együtt jár a nehézségekkel is, és nem mindig leszünk egyszerű helyzetben. Mégis olyasmi ez, amit az ember legbelül érez, egyfajta küldetéstudat. Mindez persze gyakran párosul azzal az érzéssel, hogy én ehhez kevés vagyok, ami természetes, hiszen bekerülök egy új közegbe, tele váratlan, megoldásra váró szituációkkal. Ugyanakkor úgy gondolom, az a fontos, hogy mindenki tud adni valamit, ha szeretne, és ő maga is fejlődik közben. A feladat egyértelműen sok kreativitást, találékonyságot, talpraesettséget igényel, és nagyon várom már, hogy mindezt megtapasztalhassam és megismerhessem ezt az ismeretlen, érdekes világot.

Rajtunk múlik

Mindenkiben él egy kép fekete Afrikáról. Általában kétféle képsorozat pereg az emberek szeme előtt, országhatárokra és kulturális különbségekre való tekintet nélkül. Afrika általában vagy a fegyveres közelharcok, mészárlások, csonkítások és erőszak földjeként, vagy pedig az éhező, szomjazó, szenvedő tekintetű gyermekek tömegének otthonaként megjelenő kontinens az első világbeliek képzeletében. Ez a két rendkívül szélsőséges imázs, kis mennyiségben (egy-egy film, dokumentumfilm, videoklip, esetleg könyv) borzalmat és/vagy szánalmat, együttérzést, talán időnként tenni akarást ébresztenek, de nagy általánosságban azok, akik sosem látták közelről, vagy láttak bele a működésébe, úgy gondolják, nincsenek rá hatással, nem az ő dolguk, túl nagy a baj ahhoz, hogy ilyen távolságokból segíteni tudjanak. Én ezt sosem akartam elhinni. Mindig mindennel kapcsolatban hittem, hogy a nagy változások is egy-egy ember szemléletváltásával kezdődtek, és onnantól már csak azon az adott emberen múlik, hogy milyen mértékben tud hatni a környezetére, és ez mekkora embertömeget jelent. Ezzel a meggyőződéssel jöttem Kongóba 4 hónappal ezelőtt.

Így gondolom-e még? 

Nem.

Mást gondolok. Vannak azok a kulturális, neveltetés- és főleg oktatásbeli különbségek, amiket egy ember puszta meggyőződésével és annak bármilyen nemű átadásával nem lehet áthidalni. Legalábbis nem egyszerre. A baj mélyebben gyökerezik, mint elsőre gondolnánk. Bár azt hiszem, ez a „baj” is relatív. Az, hogy nagyon másképp élnek itt az emberek, nem feltétlenül rosszabbat jelent, csak európai mértékhez képest rendkívül eltérőt. Nekünk rosszabbnak tűnik, mert szegénység van, az emberek olyan körülmények között élnek, amelyek számunkra elképzelhetetlenek. Nekünk az elégedetlenség és főleg ennek kifejezésre juttatásának örökös átka edzi a türelmünket, ilyet itt mindennek ellenére egyáltalán nem tapasztalunk. Az emberek nevetve élik az életüket, itt minden esemény, minden történés vidámságot kelt. Nekünk talán furcsának és kegyetlennek tűnik, hogy ha egy kisgyerek, akár kis totyogós elesik, azt kinevetik, az anyukája is csak int, kisbaba meg majd abbahagyja a sírást. Ha valaki fogyatékos, azzal viccelődnek, mi úgy mondanánk, gúnyt űznek belőle. Egy temetés ünnep, amin 2-3 napig virrasztanak és énekelnek, táncolnak a koporsó körül, nagyon hangosan, nagy átéléssel. 

Az ő életüket nem a negatív pillanatok, a stressz és a problémák határozzák meg. Minket, európaiakat még ez is idegesít. Hogy őket nem idegesíti semmi. Ha mi veszekszünk velük, még azon is csak nevetgélnek, nem értik, nem is akarják érteni a problémáinkat. Ez akár még jó is lehetne, viszont magával hoz egy nagyon súlyos következményt. Az elégedetlenség egy kellemetlen érzés, ez vitathatatlan, ellenben ez az, ami előre viszi a világot. Többet, jobbat akarunk általa. Az másik kérdés, hogy szerintem a mi civilizációnk már átbillent a túloldalra, ahol már a több és a jobb sem elég. Ezzel szemben az itteni életforma a maga belenyugvó, békés mivoltában nem segíti elő a fejlődést.

Ezt tükrözi, hogy haladás csak és kizárólag külföldi befolyás és jelenlét hatására történik. Ennek egy kis része vagyunk mi is, alapítványok, jótékonysági szervezetek tagjainak csoportjába tartozóként, de ahogy én látom, ez nem más, mint tűzoltás. A probléma igazi gyökerei nem elérhetőek segélycsomagokkal, de még fél évig itt tartózkodó, rengeteg tenni akarással és elszántsággal érkező önkéntesek által sem. Arról nem is beszélve, hogy az itt élő külföldiek nagy részét nem is az ilyen szándékkal itt lévők teszik ki. Rengeteg itt az arab, a kínai és az indiai, dolgozni érkeztek, nagy részük nem is önszántából, pusztán üzleti megfontolásból ide irányították őket. Mert igenis van pénz Afrikában. Kongóban mindenképp.

A gyémánt, a koltán (most nem térnék ki a kitermelése által veszélyeztetett gorillákra), az éghajlatnak és természetföldrajznak köszönhető lehetőségek által ez az ország lehetne egy virágzó birodalom itt, Afrika szívében. De minden anyagi haszon a külföldiek, illetve azon nagyon szűk kongói réteg zsebébe vándorol, akik ezt a „demokratikus” országot irányítják. A népesség megdöbbentően nagy része pedig napról-napra él, fogalma sincs, lesz-e mit ennie holnap, mivel általában az aznap az útszélén eladott termékek árából étkezik és eteti a családját. Mindeközben mindenki tudja, hogy a rendszer rossz, hogy az elnökük csalással került a posztjára, de igazából csak nevetgélnek rajta. Bíznak az isteni gondviselésben, hogy majd jobb lesz, és elfogadják, hogy ennyi jár. Szeretnének többet, de nincs meg bennük az indulat, a fortyogó düh, az a lázadásra való hajlam, de még az elégedetlenség csírái sem, amit egy igazi demokratikus rendszer, széleskörű oktatás, és öntudatra ébresztés hozna magával. Senkinek nem érdeke, hogy a fekete ember rájöjjön, hogy több jár neki.

Én úgy látom, szánt szándékkal tartják őket sötétségben, mert az az érdeke mind a külföldieknek, akik hasznot húznak a tudatlanságból, olcsó munkaerőt, nyersanyagokat, az első világban már nem elfogadott termelési eljárásokat idetelepítve munkateret nyernek, mind pedig az ország vezetésének, akik azok nyomorából élnek királyi életet, akik érdekeinek szolgálására felesküdtek. Öngerjesztő folyamat, mely egyre mélyebbre és mélyebbre ás. Hová? Ne gondoljuk, hogy egyszer csak magától vége lesz, és pozitív fordulatot vesznek a történések. Ha valamit megtanulhattunk a történelem során az emberi kapzsiságról, hogy nem ismer határokat. Inkább irtja ki saját faját az ember egy kupac gyémántért, minthogy megfontolja, lehet, hogy van, ami többet ér.

De hiába mutogatunk másokra ez ügyben, része vagyunk ennek mi is. Mindenki, aki ezt szó nélkül tűri, aki ignorálja, és nem tesz ellene semmit. Hatalmas hírverés történik minden Európában, Amerikában történő botrányos eseményt követően, egy apa éhezteti a gyermekét, egy nőt megerőszakoltak, egy sztár felpofozta a cselédjét, és folytathatnám. Ebben az országban, és a legtöbb afrikai országot idesorolhatnám, minden nap megerőszakolnak számtalan nőt. A honatyák minden nap felpofozzák és éheztetik népüket. Szól erről bármilyen híradó? Újság? Vannak belőle évekig húzódó, sztárügyvédek által levezényelt perek dollármilliárdos téttel? Nincsenek. Mert Afrikában szegénység van és éheznek, ezt mindenki tudja. Nem jó, nem jó, de mit lehet tenni.

És amikor eljutok ide gondolatmenetemben, merül fel bennem csak igazán. Lehet, hogy a sötétben tartás ránk, agyoniskolázott európai értelmiségiekre is vonatkozik? Lehetséges lenne, hogy ahogy a fekete emberben a lázadás nincs meg, úgy bennünk a közösségvállalás hiányzik? Mi azért ignoráljuk a helyzetet, mert azok, akiknek ez érdekükben áll, végleg beszivárogtatták a tudatunkba, hogy ezen nem segíthetünk? Remélem nem. Mert még mindig többen vagyunk. Azok, akik nem abból akarnak élni és jól élni, hogy mások éheznek, és azok, akik elvetik és megvetik ezt a hozzáállást, akikben haragot ébreszt és tenni akarást. Akik ezzel a tudatukban akarnak élni, és minden adandó alkalommal ezt figyelemben véve tenni lépéseket, és ha lehetőségük adódik, igenis akarnak és fognak tenni ellene.

Ezért jöttünk több, mint 4 hónappal ezelőtt Kongóba. Volt, ami sikerült abból, amit elterveztünk, sok volt, ami nem, de rengeteget tanultunk és nagyon sok mindennel gazdagodtunk. Én többek között a szilárd hittel, hogy igenis lehet mit tenni Afrikában, csak meg kell találni a módot, el kell érni a megfelelő befolyást az emberekre, hogy értsék, hogy ez nem egy veszett ügy. És itt gondolok mind európai, mind afrikai emberre. A probléma és az arra való megoldás létezésének tudatosításánál kell kezdődnie mindennek. Utána kezdődhet a megoldás megvalósítása. Ez a mi generációnkra vár. Szeretném hinni, kell is, hogy higgyem és hiszem is, hogy lesz rá elég erőnk. Remélem, nem okozunk majd csalódást. Se magamnak, se Kongónak, se Afrikának. 

Rajtunk múlik.