Kongói misszió 2021 szeptember - 2022 január

2021 szeptemberében az Afrikáért Alapítvány eddigi történetének egyik legnagyobb önkéntes misszióját kezdte meg. 

A Hungary Helps program segítségével megépítettük a College Othniel iskola emeletét, számítógépeket és varrógépeket vásároltunk a diákoknak és összesen 12 szakmai önkéntest küldünk Kongóba a több hónapos megbízás keretében. A feladatuk, hogy feltérképezzék a helyi tanárokkal és egyéb szakemberekkel együttműködve az oktatás és a tanulás legnagyobb kihívásait és fejlesszék az iskola működését.

Tudásuk hatalmas értéket képvisel a misszióban. Szaktudásuknak köszönhetően a kongói diákok és tanárok egyaránt fontos és hasznos ismeretekkel gyarapodhatnak a kiküldetés során. Ismerkedjünk meg most az első hat önkéntessel, akik jelenleg Kinshasában vannak:

Csizmadia Anna, gyógypedagógus, angoltanár, Magyarországon is egy alapítványi iskolában dolgozik: “Feladatom a gyermekek képességeinek és tanulási igényeinek felmérése, egyénre szabott oktatási tervek kidolgozása, valamint folyamatos együttműködés a szülőkkel, illetve a pedagógus munkatársakkal. Részt veszek az új tantervek kidolgozásában, az iskolát érintő kutatások irányításában és az iskolairányításra vonatkozó szabályok meghatározásában.”  Több éves szakmai tapasztalata mellett Afrika sem új terep számára: “2020-ban önkéntesként voltam kint Tanzániában, Arushában egy Kyosei Képzési Központ nevezetű, oktatással foglalkozó nonprofit szervezetnél, amely iskolát működtet és közösségi támogatást nyújt hátrányos helyzetű családok számára. Az óvodában tanítottam, módszertani képzéseket tartottam a helyi tanároknak, taneszközöket fejlesztettem és adománygyűjtő kampányt indítottam egy játszótér megépítésére.”

 

Réthy Ádám, informatikus: “Bár informatikusként végeztem, mindig is közösségben, és főként gyerekekkel szerettem dolgozni. Magyarországon éveken át speciális igényű gyerekeket táboroztattam, tavaly pedig Délkelet-Ázsiában dolgoztam különböző projekteken. Részt vettem egy biofarming kezdeményezésben, angolt oktattam és videókat készítettem. Mivel mindig is az vezérelt, hogy segítsek azoknak, akik nem olyan szerencsések, mint én, nagy vágyam volt eljönni Afrikába. A College Othnielben a számítógépes ismereteken kívül angolt fogok oktatni, és különböző fejlesztő és szabadidős foglalkozásokat fogok tartani a gyerekeknek.”

Lator Anna, kulturális antropológus:
 “Az elmúlt években a doktori disszertációmon dolgozva alkalmam nyílt hosszabb ideig a délszláv térségben, illetve Afrikában, Ruandában kutatni. Antropológusként arra fókuszáltam, hogy a helyi politikai, gazdasági viszonyok és a hiedelmek miként határozzák meg a mindennapi élet cselekedeteit. Az Afrikáért Alapítvány misszióján ezt a megközelítésmódot szeretném alkalmazni, hogy a helyi szociális munkás kollégákkal és a többi önkéntessel együtt feltérképezzük, melyek azok a tényezők (financiális, logisztikai, higiéniai, szokásjogi szempontból), amelyek miatt a gyerekek nem tudnak iskolába járni vagy nem tudják teljesíteni a tantervet. A kutatás célja, hogy  megoldási javaslatokat dolgozzunk ki és összeállítsunk egy hosszú távú stratégiát.”

Erdős Orsolya, biztonság- és védelempolitikai szakreferens hallgató:
Nemzetközi biztonság- és védelempolitikai szakos, végzős hallgató vagyok, emellett önkéntes területvédelmi tartalékos. Szakmai gyakorlatomat az Afrikáért Alapítványnál végeztem, amikor pedig értesültem a kongói önkéntes programban való részvétel lehetőségéről, nem hezitáltam. Fő célom, hogy a jelenlegi lokális biztonsági helyzet feltérképezésével összeállítsak olyan előadásanyagokat, amelyekkel a College Othniel diákjai, tanárai és az érdeklődők számára ismeretterjesztő előadásokat tudok majd tartani általánosan és specifikusan – kiemelve egy- egy gyakran előforduló és releváns problémakört –  a személyes biztonságukkal kapcsolatban. Emellett olyan cikkeket szeretnék írni és publikálni az Alapítvány internetes platformjain, amelyek reális képet festenek a kongói viszonyokról, életkörülményekről, így szépítés nélkül kóstolhat bele az olvasó a helyi életbe.”

Lencz Dániel, szociálpolitikus-közgazdász:
“Több év pályázatírói tapasztalattal tavaly döntöttem úgy, hogy olyan munkát szeretnék végezni, amellyel fontos társadalmi ügyeket szolgálhatok. Korábban évekig menekültek mentorálásával foglalkoztam önkéntesként, majd az Afrikáért Alapítvány pénzügyi vezetője lettem. Itt főként az uniós projektek menedzsmentjével foglalkozom, illetve a beérkező támogatásokról készítek kimutatásokat. A mostani misszión elsősorban azért veszek részt, hogy végre személyesen is találkozhassak a gyerekekkel, továbbá, hogy a College Othniel kollégáival együtt fejlesszük, gördülékenyebbé tegyük a mostani a pénzügyi rendszert. Ezen kívül az iskolások szabadidejét szeretném minőségi tevékenységgel, főként sporttal (karate) és egyéb játékokkal megtölteni, valamint az angol nyelv- és az informatika oktatásában is szeretnék segíteni.”

Szabados Dóra, projektmenedzser:
“2012-ban végeztem az IBS nemzetközi tanulmányok szakán és ezután több, multinacionális cégnél dolgoztam Londonban, illetve Luxembourgban. 2015-ben döntöttem úgy, hogy elhagyom ezt a szektort és az önkéntes világban próbálom ki magam. 2020-ig éltem a világ különböző országaiban – köztük a Fidzsi-szigeteken, Thaiföldön, Dél-Afrikában és Zimbabwéban - és szociális, illetve környezetvédelemmel foglalkozó önkéntes programokat vezettem. 2020 márciusában visszatértem Magyarországra, és az Afrikáért Alapítványnál kezdtem dolgozni projektmenedzserként. Az Alapítványon belül a fő feladatom a Diák- és Árva Támogatási Program működtetése, a magyar támogatók és a helyi partnereink közötti fő kapcsolattartó vagyok. Kinshasában legfőbb feladatom, hogy a helyi csapattal közösen dolgozzunk az iskolákba járó gyerekek életének javításán, szponzorokat találva számukra. Másrészt az iskola szociális munkásával karöltve az önkéntesek koordinációját vezetem.”

Köszönjük a támogatást a Hungary Helps Programnak és a Magyar Önkéntes Liga Egyesületnek!

 

Kinshasa > Matadi > Boma – Avagy felfedezni a Kongói Demokratikus Köztársaság egy kicsiny szegmensét

Mint a legtöbb projektünk mostanában, ez is Flory nevéhez fűződik, hiszen Ő is azon van, hogy az itteni életünk minél zökkenőmentesebb legyen. Még februárban merült fel,  az egyik első találkozások egyikén, hogy Ő és egy csapat diplomata április/május magasságában tervez lemenni 4-5 napra Muandába, az Atlanti Óceán partjához.

Azóta sok minden megváltozott, és ha nem is egy csapat diplomatával, nem is Muandáig, de sikerült leszervezni, hogy eljussunk Bomáig, a Kongói DK egykori fővárosáig és egyik legfontosabb kikötőjéhez.

Az indulást szerda reggel fél8-ra tűztük ki, de már akkor sejtettük, hogy az indulás csúszni fog, mert itt szinte lehetetlen pontosnak lenni. Végül 10 körül sikerült elindulnunk.  Miután sikerült Kinshasából kijutni, ami nem olyan egyszerű dolog a valóságban, mint amennyire az leírva tűnhet egy sima utunk volt Matadiig, ahová este 6 felé érkeztünk meg. A terv az volt, hogy megkeressük azt a hotelt, ahol Flory férje korábban megszállt és utána megvacsorázunk. Nem így történt. Eleve sötétben érkeztünk meg egy olyan városba, amit még életünkben nem láttunk, és hogy a dolgunk még nehezebb legyen, utcanevek és egyéb közigazgatási egységek nem igen léteznek errefelé, ráadásul a hotel nevét sem tudtuk, csak egy fényképünk volt róla. Elég lehetetlen küldetés volt és már elkezdtük az alternatívákat is feltérképezni, amikor is megálltunk egy hotelnál, amit egy teltházas hotel recepciósa ajánlott. A szobák nagyon rendben voltak, a fürdőszoba is príma volt, de mikor megtudta a tulajdonos, hogy egy szobába netán két fiú aludna, úgy kikelt magából, hogy ez márpedig szentségtörés, és hogy mi mind homoszexuális beállítottságúak vagyunk, hogy jobbnak láttuk a mielőbbi távozást. Mindenesetre fél tank benzin elpazarolása után, éjfélkor sikerült egy hotelt találni, ahol egy kisebb győzködés után, sikerült elérni hogy két fiú és akár 2 lány is aludhasson egy szobába.

Másnap folyattuk utunkat Bomába. Átmentünk a Kongó folyó egyetlen hídján, aminek az érdekessége az volt, hogy le kellett fizetnünk először a rendőrt, hogy utána ki tudjuk váltani az áthaladás feljogosító jegyet, mert hogy fizetős a híd.

Itt kezdődött az út számomra legérdekfeszítőbb része, hiszen az utunk igazi kis Afrikai falvakon át vezetett, ahol a kunyhók sárból illetve vályogból voltak tapasztva, szalmatetővel. Maga az út minősége is afrikaibbá vált, néhol már nem is volt aszfalt, de ahol még volt is, ott is kráterek tarkították. Egyébként ezt jól jellemzi, hogy a 100-120km-t közel 4 óra alatt tettük meg. Hála a helyi rendőrségnek volt szerencsénk egy ilyen kis afrikai falvat közelebbről is feltérképezni. A lényeg az, hogy valami papírba sikerült belekötni a úton álló közlekedési rendőrnek, bár a papír csak májusban járt volna le, szerinte ezzel már nem lehetett volna autózni. Bár tudtuk mire megy ki a játék, amikor 70 dollárt kért, hogy továbbmehessünk, kicsit meglepődtünk, mert általában pár dollárral megúszhatod a dolgod. Szóval amíg a sofőrünk a rendőrökkel alkudozott mi bementünk a faluba. Teljesen önellátó falu volt, talán 15-20 házzal, ahol az emberek nagyon közvetlenek voltak és beengedtek minket konyhájukba, házaikba. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Végül folytattuk az utunkat és még a rendőrnek se kellett fizetni. Bár ez azért lehetett, mert mikor már nagyon meguntuk, hogy le akarnak minket húzni, felhívtuk a tartományi rendőrparancsnokot, aki történetesem az egyik útitársunk ismerőse, volt és ismertette a kollegájával, hogy nagyon gyorsan hagyjon minket békén. Több problémánk nem is volt a rendőrökkel az út során.

Ahogy szeltük a kilométereket, úgy haladtunk egyre mélyebben bele az Afrikai tájba, az út menti kis falvakban mindig megcsodáltak minket, mi is őket, meg persze a természetet két falu között, mert az is lélegzetelállító volt, dzsungeles területeken haladtunk át. Aztán 4 óra zötykölődés után elértünk Bomába. Itt szerencsére lényegesen egyszerűbb volt szállást találni és a várost is fel tudtuk fedezni. Itt a Kongó folyó nagyon széles, a nagyobb óceánjárók csak eddig tudnak feljönni a folyón, a kisebbek egészen Matadiig. A folyópart teli van halászcsárdákkal, ahol a helyi különlegességet, a banánlevélben sült halat muszáj minden erre járónak megkóstolnia. Mi sem tehettünk másképp, és ahogy falatozva kipihentük az utunkat, közben gyönyörködhettünk a folyóba és a túlpartban, ami már Angola volt. Ebéd után felkerestük a turistahelyeket, így láthattuk Stanley [a felfedező, aki az 1800-as évek végén elsőként felhajózott a Kongó Medencén] majomkenyérfáját, illetve az első 2 autót, ami Kongóba érkezett. Az estét egy kellemes étteremben töltöttük majd nyugovóra tértünk, hiszen másnap egy 12 órás autózás várt ránk.

Másnap minden terv szerint ment, időben sikerült elindulnunk és estére már Kinshasában is voltunk. Noha elég zsúfolt programunk volt, nagyon örültünk, hogy sikerült ezekre a helyekre eljutnunk, hiszen egy feledhetetlen kulturális élményben volt részünk.

Toma

Aratás

Az aratás az emberi élet körforgását meghatározó, fontos esemény. Fontosságára napjainkban egyre kevésbé és egyre kevesebben fordítanak figyelmet, pedig ugyanúgy abból élünk, amit aratunk, mint 100 és 1000 évvel ezelőtt. Csak valahogy az emberek távol kerültek tőle, mert minden olyan gyors, gépies és megalomán lett. Az aratást óriás gépek végzik el, óriás monokultúrákban. Minimális munkaerőt alkalmazva, óriás raktárakból, óriás gyárakba kerül az életet adó termény, onnan pedig óriás áruházakba. Aztán az ember elmegy oda hetente egyszer és leveszi a polcról. Mit is foglalkozna bárki az aratással? Nem vesz részt benne, nem ünnepel, nem érzi át, csak fogyaszt.

Isaac a moringa használatát magyarázza

Az első

Az aratásnak van egy másféle aspektusa is, ami hasonlóképpen érdekes kérdés és az előzővel meglepő párhuzamot mutat. Ez nem materiális dolgok learatása, hanem sikereké, eredményeké. A munka gyümölcsét szedegeti ilyenkor az ember. Különös elégedettséget és a célt érés boldogságát érezve. A jutalom nem fontos ilyenkor, egy hálás mosoly elég. Manapság az emberek nagy többsége keveset arat így, kevés igazán kézzel fogható gyümölcsöt szed le a munkáját illetően. Az emberek távol kerültek a leszedés különleges elégedettséget adó, jutalmat nem váró érzésétől, mert minden olyan gyors, gépies és megalomán lett. Nagyon sokan más gyümölcsét érlelik, olyanokét akik aztán nem adnak belőle vagy csak a másod-, harmadosztályú maradékot, ami a száj befogására éppen elég. Nemes érzések helyett marad a jutalomhajhászás. Nincs mit tenni, a tendencia ez. Az ember mindig is többet akart és most is többet akar és többet is fog akarni. Ennek pedig az aratás élményének elvesztése a velejárója. 7-8-9 milliárd ember nem tud aratni. Nem is kell talán... Azoknak azonban, akikben felmerül ilyesmi gondolat, mindig ott van a lehetőség megtenni, most még ott van...

Mi most aratni kezdtünk...

A sok verejték, és a befektetett idő formát nyert két ízben is a héten. No nem nagy dolgokról van itt szó. Senki ne higgye! Egy tyúkudvar és egy csemetekert az egész, aztán majd még egy javítás és a végén egy kiállítás. Az érzések, amik a hét során értek, azonban nagyok. Beverni az utolsó szögeket, eljutni a 80 km-re fekvő csirkefarmra, beengedni az új lakókat, kiszedni az első tojást és a gyerekek tapsát hallgatni, az árvaház vezetőjének büszkeségét nézni, ahogy a tyúkok között áll, odaadni egy öreg néninek az élet fájaként emlegetett moringa méteres csemetéjét, belépni a helyiek udvarába és házába úgy, hogy nem segélyt hoztunk nekik, hanem valamit, ami él...nagy érzések. 

Moringaosztás a negyedünkben

Az aratás a nagy érzések mellett azonban sok munkával is jár. Nálunk csak most kezdődött, úgyhogy az ünneppel még egy hónapot várunk. Aztán megüljük!

Alacsonyan szálló pofonok - avagy lehet úgy is, ahogy a csillag megy az égen, de ez Kongó!

Az utóbbi hetek külvilág által tapasztalt felőlünk érkező csendje semmiképpen sem a történések hiányának, hanem sokkal inkább azok feltorlódásának és hirtelen hatványozódásának tudható be. A jó munkához idő kell. A sok jó munkához pedig idő és csend is....meg pofonok!

Körülbelül két hete, amikor a projektjeink megfelelő finanszírozásának reményei szépen lassan foszladozni kezdtek és a napfényes jövő egére felhők úsztak, hír érkezett Magyarországról, hogy egy amerikai támogató bizalmát és pénzét fektetné az elképzeléseink megvalósításának előmozdításába.

A láthatatlan kéz olyan erővel pofozott fel bennünket, hogy mire az átutalás egy hétre a hírre megérkezett, az összeg fele már építőanyagba volt fektetve saját zsebekből érkező hitelek révén. A munka több fronton gőzerővel indult meg, így mostanáig oda jutottunk, hogy míg ezeket a sorokat írom, Toma és Ábrahám a tyúkudvaron az utolsó simításokat végzik, pontosabban a tyúkok tojóállásait ácsolják. Ahogy említettem a komplexum készen áll a szárnyasok fogadására, de bizton állíthatom, hogy ennyi közvetlen és közvetett munkaórát még tyúkól nem látott. Ez egyrészt következik a bolygón való elhelyezkedésünk támasztotta korlátainkból, az eszközök és alapanyagok minőségének távolkeleti mélységeket meghaladó mivoltából és abból az egyszerű tényből, hogy a csapatunk építőiparban szerzett tapasztalata a 0 és 1 közötti keskeny spektrumon mozog.

A héten hosszas - belgát, kongóit, indiait megmozgató nyomozás után- tárgyalást folytattunk egy helyi állatorvossal és egy üzletemberrel, akik a helyszínre ellátogatva (!) biztosítottak minket a segítségükről. Nevezetesen 25 tojó és a megfelelő tápmennyiség prezentálásáról, nem csekély összeg ellenében. Másnap a hosszú hetek óta folytatódó hercehurca lezárásának és a siker koronája megszerzésének reményében hívtuk fel embereinket, hogy minden költségünket meghányva-vetve megtegyük a rendelésünket. A válasz ezúttal a fent leírt felemelő fajtájúnál sokkal gyakoribb, demoralizáló pofon formájában, a következő köntösben érkezett: ‘A madarak 80 km-re vannak a fővárostól, így sajnos nem áll módjukban leszállítani nekünk. Ha akarjuk őket, menjünk el értük. Amúgy is az út túl veszélyes és a melegben kárt szenvedhet az áru. De azért mindenképpen körbekérdez majd az ismerősei között’. -  a klisék már-már, az ütés által keltett kellemetlen érzetek viszont mindenképpen ismerősek.

A napokban mozgatjuk az újabb parton fekvő és még fel nem fordított köveket. Egyelőre az egyik alatt lapult egy út jövő hétfőn valamiféle nővérekhez, akik komolyabban gazdálkodnak és az ismerősünknek már korábban is ajánlottak fel tyúkokat - ingyen. Tehát a levegőben lóg a következő előrelendítő, arcsimogató pofon.

A moringacsemetéink lassan 6-8 négyzetméteres összefüggő lombkoronájú erdőfoltot alkotnak, így a pénteki napon egy iskolai rendezvény keretében elkezdjük azok kiosztását a negyedben. A tájékoztató szórólap készen áll, a fák lassan méteresek, innentől már csak a leendő tulajdonosokon múlik, hogy hány betegséget előznek meg, kúrálnak és hány gyerek táplálkozásának egyoldalúságát javítják majd. Ha minden a terv szerint halad- ami azért, valljuk meg őszintén itt minimum széles mosolyra okot adó kijelentés- akkor a sajtó is képviselteti magát a jeles napon valamilyen előre meg nem határozható formában. Az ügyet Ali Vision, a helyi életművész-guru intézi, aki a nevéhez hűen -  és tapasztalataink szerint -víziókban bővelkedik, de ezek végeredményei mindig a legmeglepőbb formákban módosulnak a megbeszéltekhez képest. Ígyhát most kíváncsian várunk. Ami ennél sokkal valószínűbb, hogy a jövő hétre már meglesz a mag és csemetezacskó utánpótlás a megüresedett helyek feltöltésére.

A félidei elemzés végén szóba került az új projekt, Honduras, kézművesség és egyéb hangzatos szavak. A hangzatosság mögé mostanra sikerült tartalmat is csempésznünk és egész komoly kilátások, események felé robogunk és az előkészületek részesei vagyunk hétről-hétre. 

Flory Torres- szel, az 1.50 m-es hondurasi mosollyal, talán a második hónap elején találkoztunk egy kiállítás során. A múzeum boltjában árulta 5 kongói ‘mamával’ - itt minden nő mama- működő műhelyének alkotásait. Ékszereket, dísztárgyakat és mindenféle egyebet, elsősorban újrahasznosított anyagokból, tiszta szemétből. Szóba elegyedtünk, ahogy az itt összetartóan élő fehérek között megszokott és a beszélgetés egy Kimbondo nevű egészségügyi központ és árvaházba kapott meghívással és számcserével végződött. Hetekig nem foglakoztunk az üggyel, aztán valahogy előkerült a téma és hamarosan az ott töltött csodás napon is túl voltunk. A nap végi elválásunkkor Flory még egyszer emlékeztetett, hogy bármi segítségre van szükségünk, ne habozzunk a megkeresésével. Az ötletre, hogy csináljunk a gyerekeknek egy hasonló alkotóműhelyt, már nem kellett heteket várni. Boldogan bólintott rá felvetésünkre és rövid idő múlva már az árvaház udvarán csomagolta ki repülőkészítéshez hozott csipeszeket és üdítős kupakokat és innentől felborultak a környék ingerszegény hétköznapjai. A kiállítás már akkor szóba került, de csak az utóbbi két hétben realizálódott, hogy ténylegesen meg fogjuk csinálni. Május 3-11- ig a Bilembo nevezetű nemrég nyílt előkelő kiállítóterem és oktatóközpont Flory Torres-é és művésztársaié, az Afrikáért Alapítványé és a Médecins du Monde nevű szervezeté, pontosabban mindezek gyerekeié és a műveiké. Presztízs értékű esemény, komoly lehetőségekkel, komoly meghívottakkal, komoly programokkal. A tegnapi alkalmon - ahol 12 bolond béka jött létre- a program is egyeztetésre került és megkezdődött a felkészülés a gyerekekkel a nyitó- és záró esemény különböző bemutatóira, előadásaira. Hetente kétszer, hétfőn és pénteken este capoierát tanul a csapat a harcművész, Ninja vezetésével. Heti egyszer Poba gitározik, Rigaen és Nzuzi dobot tanul. A lányok programja még - pofon itt, pofon ott- kialakulóban van, de nekik is részük lesz az előadásokban. Ezeken kívül együtt mindenki az árvaházi énekkarral is szerepelni fog. 

...ahogy a csillag megy az égen.

Capoeiráztunk a gyerekekkel!

Capoeira

Múlthéten lehetőségünk nyílt a gyerekekkel együtt megtekinteni egy capoeira bemutatót, amit Flory Torres ékszerkészítő szervezett meg nekünk. Flory segít a májusi kiállítás előkészületiben, kézműves órák keretein belül újrahasznosítjuk a már megtisztított szemetet és kreatív dolgokat alkotunk belőle (CD-s hal, joghurtos poharas béka stb.). A fiatalok minden fantáziájukat, ötleteiket belevihetik a munkájukba színek és kézműves eszközök használata közben. Mi is mindig szívesen csatlakozunk hozzájuk.

De mi is történt szombaton?

Úgy gondolom az első benyomást a gyerekekre a helyszín tette. Gyönyörű, rendezett, zöld udvaron már a talpukon érezhették a környezetváltozást, de most nem ez a legfontosabb. Itt találkozhatnak azokkal a művészekkel, akikkel később majd együtt fognak dolgozni két hónapon keresztül, hogy a tanultakat előadhassák a kiállításon.

A capoeira egy brazil eredetű harcművészet, Magyarországon is egyre gyakoribb. A bemutatójuk nagyon jól sikerült, mindenkit lenyűgöztek, de szerintem engem leginkább. Azok az izmok és ízületek, akrobatika, kicsik és nagyok, ritmus és ősi zene. Sok ilyen-olyan capoeirat láttam, de ők tényleg jók. Az előadás után egy-két alap mozdulatot megtanítottak a bátrabbaknak. A lányok mellett Poba és Israel erősítette a mezőnyt, persze Eszter és én sem maradhattunk ki az egészből. Kezdetben nehezen ment a tanulás, a lányok egy kupacba húzódva kuncogtak a helyzeten, aztán lassan feloldódtak megilletődöttségükből, és bekapcsolódtak ők is. Ezek után a gyerekek énekeltek. Nagyon szépek együtt tizenegyen és a hangjuk is jól szól közösen. A zene után jött a lányok kedvenc része, a tánc. Peguy, a tánctanár vezetésével pillanatok alatt megtanultak egy rövid afrikai táncot. Mind a 6 lány ragyogva, fegyelmezetten figyelte az elemeket. A mini bemutató óriási sikert aratott. Imádtam nézni őket, mert imádták csinálni. A délután lezárásaként kimentünk sétálni a Kongó partra, a „táncosaink” még mindig a koreográfiát gyakorolták. A Kongó folyó nagyon idilli tud lenni egy ilyen nap után. Remek szombat délutánt töltöttünk együtt. 

Füttyszó és félidő!

A magyar csapat félidőhöz érkezett. A játékosok eddig jól teljesítettek, kétséget nem ismerve verekedték magukat előre az akadályok védőosztagainak erőfeszítése ellenére. A kihívások sorfalait technikás megoldásokkal hagyták maguk mögött. Újabb és újabb reményteljes akciók levezetését vállalva méltán keltettek feltűnést idegenben. A helyi szurkolótábor bizalmatlanabbjai körében is egyre méltatóbb pillantások követték egy-egy szemrevaló megmozdulásukat. 

Nem szabad azonban elbízniuk magukat. Sokszor láthattuk már ezt magyar csapatok esetében - mondhatnánk a magyarok réme ez: bizalomgerjesztő játék, jó teljesítmény, kiváló első játékrész, majd megingás és a jól ismert mélyrepülés, mely hajthatatlanul szánt alá, tovaseperve a továbbjutásról dédelgetett álmokat. Óvatosan kell tehát most eljárni. A mindent eldöntő félidő taktikája bevetésre készen áll. Mindenek előtt az elszánt és összetartó csapatmorált meg kell őrizni. Végtelen türelemmel és kitartással játszva az ellenfelet fejben meg kell törni. Fokozatosan erősödő nyomással a saját térfelére kell kényszeríteni, be kell szorítani és apró szúrásokkal kell operálni. A megfelelő pillanatban aztán a rémnek egy hirtelen és megfontolt mozdulattal - de annál megalázóbb módon -kötényt kell adni, és a kapura rontva be kell lőni az első gólt. Aztán pedig a továbbiakkal az ellent porba kell tiporni. A végső győzelmet pedig le kell aratni. 

A célkitűzések tehát adottak. A taktika világos. A vége még messze van, de hamar eljön az a bizonyos 90. perc.

A csapat most nagy levegőt vesz, megtörli a homlokát- hisz’ a meleg tűréshatárokat ostromol- és lazítja sajgó izmait. A pár napja működő hűtőből HIDEG vizet vesz magához és holnap - megújult erővel - ismét pályára lép. 

Oszlopot fektet, tetőt ácsol, izzad,  kerítést húz fel, tanít, szponzort keres, gyomorrontást kap, moringát oszt, csemetekertet bővít, erózióvédelmen tanakodik, gyomorrontást kap, kertet rendez, okít,  szponzort talál, vitat, beszámol, értékel, költséget vet, baromfiasít, izzad, támfalat épít, oktat, gyomorrontást kap, izzad, műsort betanít. Mindeközben jól érzi magát, mosolyokat oszt és szed és nyélbe üti a legújabb projetkjét, az árvaházi kézműves műhely beindítását egy kiemelkedő tehetségű honduras-i játékos, Florie Torres vendégszereplésével.

További jó szurkolást kívánunk!

A 2014-es esztendő február havának 21., pénteki napja

Kinshasa, Kongói Demokratikus Köztársaság

A progresszió

Az utóbbi hetekben odáig sikerült eljutnunk, hogy ez a fenti, díszes kifejezés létjogosultságot nyer a bejegyzés címeként. Kétségtelenül haladó tendenciát mutatnak a projektjeink, így a morál töretlen és a motivációs mutató is magasra hág.

A csemetekertünkben a moringák már bújnak, egyes fák már elérik a 15 centis magasságot. A csírázási arány sajnos elmaradt a várakozásainktól, így időközönként újrültetjük magokkal az üresen maradt tartókat és reméljük, hogy hamarosan már szinte mindegyikben egy kis fa növekedik majd. Az eddigi pozitív fogadtatásra való tekintettel lehet, hogy hamarosan bővítésbe kezdünk majd, csak a megfelelő helyet kell még megtalálnunk. Olyan hírek érkeznek messzi tájakról, hogy külön erre a projektre is akadt egy potenciális támogató, így kíváncsian várjuk a fejleményeket.

A tyúkudvar ügyében történt igazi előrelépés mostanában. Jártunk a korábbi bejegyzésben említett belga úriember -akiről kiderült, hogy francia-  birodalmában személyesen. A birodalom szó nem feltétlenül túlzás, az egész dombtetőt elfoglaló birtokon tett 32 perces - mérte az időt- séta benyomásaiból kiindulva. Itt tengeti életét tehát ez a kifogástalan megjelenésű, pedáns, pilótából lett csirkefarmos, akinek testi épségét fegyveresek őrzik és a felesége dönti el, hogy adhat-e vajon a sok x ezres állományából 20-25 darab tojót. Írnék pontos adatot, de nem publikus. Töltenék fel képet, de nem csinálhattunk. Annyi érdekességet talán megoszthatok retorzió nélkül, hogy a csirkék egy napos korukban kelnek útra hajóval vagy repülővel Európából, hogy aztán a túlélők négy hónapos korukat elérve egy éven át öt sorstárssal együtt egy fél négyzetméteres ketrecben egyenek-tojjanak, egyenek-tojjanak, egyenek-tojjanak. Amikor mindezen izgalmakba belefásultak, jön az utánpótlás és így megy ez tovább és tovább, hiszen 7 milliárd ember tojásigényét kell kielégíteni hétről-hétre ugyebár. 

A 20-25 darab tojóra visszatérve...az ígéretet már megkaptuk és kedves feleség végleges jóváhagyásával egy komplett, 2x2 méteres ketrecre itatóval és etetővel, a tyúkokra és esetlegesen a 3 havi eleségre számíthatunk. Mivel azonban nekünk ez a nagyüzemi módszer a legkevésbé sem szimpatikus, úgy variáljuk az építkezést, hogy bár ketrec lesz - mert arról az úriember biztosított, hogy ő csak teljes rendszert ad át vagy semmit - mégis félig nyílt tartás váljon lehetővé. Tehát a ketrecben lehet éjszakázni és tojni, nappal meg lehet mozogni, a szűk, de a lehetőségekhez képest maximalizált méretű udvarban.

Az utóbbi hét már tényleges, materiálisan manifesztálódó munkával, azaz építkezéssel is telt, az alapanyagok beszerzése és a tervek pontosítása mellett. Az alapítvány szerencsére megelőlegezte a költségeket, amit majd a beérkező támogatásokból szeretnénk később visszafizetni. Ha minden jól megy, akkor pár héten belül már eladásra és fogyasztásra kerül az első heti, mintegy 100 darabos tojástermés. Addig azonban még sok víz lefolyik a Kongón...

A végére még néhány technikai közlemény: 

• a tegnapi délután megbeszéléseiből kifolyólag egy minden eddiginél izgalmasabb kézműves projekt van kibontakozóban. A nagyon kedves honduras-i ismerősünkkel és csapatával jövő hétfőn induló próbahét után jönnek majd a bővebb híradások.
• a projektjeink megvalósításához némi anyagi támogatásra van szükségünk.  Bővebb információ itt: http://afrikaert.hu/hu/aktualitasok/reszletek/410/

Köszönettel!