Kirándulás a Kongón

A heti rutinunk szerint hétfőtől péntekig dolgozunk, a hétvégi programot magunknak szervezzük, illetve eleinte értelemszerűen inkább nekünk szervezik. Így volt ez az első itteni hétvégénken is. A város felfedezésében Zita, korábbi EVS önkéntes volt segítségünkre, aki meginvitált minket a barátaival közösen szervezett kirándulásra a Kongóra és annak egy szigetére. A Kongó a világ legmélyebb, a 2. legnagyobb vízhozammal rendelkező és a 8. leghosszabb folyója (ezért is érdekes, hogy mindössze egyetlen híd szeli át, legalábbis ami a középső és az alsó szakaszt illeti). A folyó rekordjainak megfelelően hihetetlenül nagy, ám még ennél is hihetetlenebbül koszos. A vize az otthoni, tisztának szintén nem mondható folyók vizére sem emlékeztet, színe sárgás-barna, nekem a szennyvíz jutott róla eszembe (vélhetően van is összefüggés). 

A kis csapat motorcsónakkal indult felfedezőútjára egy helyi yacht klub kikötőjéből, amiről általában luxus körülményekre asszociálna az ember lánya, de esetünkben ez sokkal inkább a képen látható körülményeket jelentette. 

Ám félreértés ne essék, a tény, hogy nem farönkből kivájt csónakokban utaztunk, már önmagában rendkívülinek számít. Valószínűleg úgy lett volna igazán autentikus élményben részünk, de így sokkal többet láthattunk a folyóból. A mi kirándulásunk a nedves évszaki valódi kezdete előtt történt, így rengeteg kisebb-nagyobb szigettel, homokzátonnyal találkoztunk, mint megtudtuk ezek nagy része a vízszint emelkedésével eltűnik a szem elől. Erre utaltak a menet közben látott lábakon álló házak is, melyek nem csak a parton, de nagyobb szigeteken is feltűntek. Egy ilyenen kötöttünk ki mi is, és töltöttünk el egy pár órát.

 Az első ember, akivel találkoztunk (részünkről nem kis meglepetésre és talán némi ijedségre) egy fegyveres katona volt, de mint kiderült, mivel a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosa, Kinshasa és a Kongói Köztársaság fővárosa, Brazaville között a folyó a határ, a katonai jelenlét nem jelentett semmi különöset. Az őt követő szigetlakók már sokkal barátságosabbak voltak, gyerekek gyűltek körénk, a távolságot persze szigorúan tartva. De gyakorlatilag azonnal elkezdtek velünk játszani, amint odamentünk hozzájuk. Mindent próbáltak utánunk csinálni, a kézen- és fejenállástól a cigánykeréken át a fekvőtámaszig, több-kevesebb sikerrel. 

Fordult a kocka

Mivel ők a szigeten élnek, iskolát még távolról se láttak, nemhogy francia órát, kommunikálni a játékon és a nevetésen kívül nem nagyon tudtunk egymással. Elszomorító volt az megtudni helyi kísérőinktől, miszerint a gyerekek közül az idősebbek, akiket legfeljebb 16-17 évesnek saccoltam volna, inkább 25 év körüliek voltak, de mivel a Kongó vizét isszák és táplálékukat szintén teljes egészében a folyóból nyerik, nem fejlődtek megfelelőképp, elég alacsonyak és vékonyak voltak. Azonban semmiképp sem gyengék. Néhány fiú a mi kézenállásunkat megfejelte egy szaltóval vagy kézenátfordulással (mi nem próbáltuk őket utánozni). 

Lábsérüléssel veszélyes a Kongó vize- De Eszti megoldotta!

Balázs és a spanok

Sötétedés előtt indultunk vissza, még mielőtt a nap teljesen lenyugodott volna. 

Ja igen, ez itt délután 6 órát jelent. 

Első mélyvíz

A mai nap volt az első valódi munkanapunk, pedig nem is számítottunk rá. A tervek szerint nagyjából máig tartott az ún. „integrációs hét”, amikor ismerkedünk a környezettel és megtervezzük, nagyjából mi és hogyan valósítható meg abból, amit otthon elterveztünk (ami amúgy mostanra nagyon sok ponton már meg is dőlt). Tegnap egész nap az iskolában és az árvaházban lófráltunk, órákat látogattunk, játszottunk a gyerekekkel, hihetetlen sikert arattunk egy szappanbuborék-fújóval, amit Balázs anyukája küldött, és Vera vezetésével nézegettük az épületeket, hogy min lehetne fejleszteni.

Már megérkezés előtt tudtuk, hogy Afrikában egész más az oktatás, mint amit mi megszoktunk, mégis fennakadt párszor a szemöldökünk – legalábbis nekem nagyon. Itt tulajdonképpen „kántálós” oktatás folyik (okosabb szóval behaviorista módszert alkalmaznak), vagyis a tanár mond valamit, a gyerekek mechanikusan megismétlik, kórusban, ám a hallottak alapján sokszor fogalmuk sincs arról, hogy mit mondanak. Ennek egyik hátránya, hogy az egymás mellett elhelyezkedő osztálytermekbe a üveg nélküli ablaknyílásokon keresztül áthallatszik minden ricsaj, és a tanárnak kiabálnia kell, ezenfelül természetesen az, hogy a gyerekek az információt egyáltalán nem dolgozzák fel, tehát akár az udvaron is játszhatnának helyette. Ez volt legalábbis az első benyomásunk tegnap, ami ma már valamennyire javult, és talán mégse annyira szörnyű a helyzet.

Fontos még tudni, hogy itt Kongóban sokszor elég ad hoc módon működnek a dolgok, így történhetett meg az, hogy ma, miközben épp az órarendünket próbáltuk kidolgozni a tanárokkal, egyszer csak megjelent az angoltanár, hogy most ő átadja nekem az óráját, mert neki dolga van, és menjek be a gimis másodikosokhoz (itt 6+6-os rendszer van, tehát ők nálunk nyolcadikosok lennének). Természetesen semmit sem készültem, mert erről mára nem volt szó, és kb. az a 2 percem volt kitalálni az óratervet, amíg átértünk a terembe. Az elején remegett egy kicsit a kezem, hogy mit fogok mondani, egyáltalán franciául vagy angolul mondjam-e, fogalmam sem volt arról, hogy milyen szinten vannak, mit tanultak eddig, és pláne, hogy abból mit tudnak. Így aztán kerítettünk egy labdát, és azt dobálva bemutatkozott mindenki, és elmondta a kedvenc színét. Egy idő múlva, mikor már kezdtem kifogyni az ötletekből, és lefárasztott a hangos ricsaj is, szóltak, hogy a következő órát tartó franciatanár nincs itt, úgyhogy tartsak még egy órát. Így a színekkel foglalkoztunk még vagy 40 percig (gondolom, de fogalmam sem volt az időről), és én a végére annyira elfáradtam, hogy háromszor elismételtem, hogy az én hajam márpedig zöld. A legrosszabb az, hogy ez fel se tűnt volna, ha a többiek nem mondják. Ekkor döntöttem úgy, hogy akármennyi idő is telt el, nekem is kell a szünet, és nekik is (utólag kiderült, hogy másfél órát tartottam egyben). Pedig a gyerekek nagyon marasztaltak, végig lelkesek voltak, és nagyon aktívak. Ha valaki rosszul mondott valamit, rögtön kijavították egymást, nekem nem is kellett. Meg persze jól ki is nevették egymást, de ennek egyáltalán nem olyan hatása volt, mint otthon lett volna. Itt nem szégyenkeznek, ha valaki rosszul mond valamit, nevetnek egyet, és megy tovább az élet. Ezt azért jó lenne megtanulni tőlük, sok szorongó gyereknek tenne jót otthon (tudom, mert én is olyan voltam). 

Videók

Íme néhány videó, melyeket az elmúlt napokban készítettünk:

(mundele=fehér ember)

Szemét helyzet

A nyomor leírhatatlan. Az, hogy a kongóiak az utcán élik az életüket igaz, ám teljesen új értelmet nyert számomra. Az oka nem a szociális beállítottságban vagy a nyitottságban keresendő, egészen egyszerűen jobb körülmények között tudják tölteni a napjaikat a szabad ég alatt, mint a hol bádoglemezekből, hol fadeszkákból, hol palából összetákolt viskóikban. Víz- és áramellátással rendelkező házakat az iskolába menet csak elvétve láthatunk, itt tényleg már az is eredmény, ha fala és teteje van az otthonoknak. A legtöbb helyen eddig legalább elérhető közelségben láttunk kutakat, amelyekben moshatnak, fürödhetnek vagy ahonnan a vizet hordhatnak az itteniek. Az utak csak néhol aszfaltozottak, egyébként sár- és szeméttengeren kell az autóknak és az embereknek átverekedniük magukat, kátyúnak még erős túlzással sem nevezhető gödröket, az otthoni fekvőrendőrhöz képest kétszer-háromszor akkora (természetesen nem direkt kialakított) feltüremkedéseket legyőzve.  A szemétkérdés egyébként számomra az egyik legnagyobb pofon volt az eddigiek közül. Én Magyarországon a cigicsikket is felszedem vagy felszedetem az ismerősökkel (nagy örömükre, persze), de itt mindenki gond nélkül hajít a kertbe, az utcára a törött üvegtől a pengén át, a műanyag flakonon, vagy az elhasznált ruhán keresztül az ősrégi elektronikai eszközökig mindent. Fel se tűnik senkinek. Átlépik vagy rátaposnak, konkrétan szerintem évente centimétereket emelkedik minden „föld” borítású út, ahogy egyre nagyobb szemétréteg borítja. Nem is igazán értik, mi ezzel a probléma. Találtunk egy régi sim kártyát az egyik fiókban, de miután az egyik helyi segítőnk kipróbálta, kiderült, hogy nem működik. Majd teljes természetességgel a háta mögé hajította, ki a kertbe. Ez volt az a pont, ahol Adri se bírta tovább, kiment és felszedte. Persze a kongói férfi csak nevetett rajta. Hogy nem értette miért csinálta vagy a naivitásunk szórakoztatta, már nem firtattuk. Szemétszállítás csak a gazdag belvárosban van, így még hírből se ismerik a szemetes kukákat (a szelektív meg legfeljebb a kongóiak memóriájával hozható kapcsolatba, a hulladékkezeléssel semmiképp).  Valószínűleg elégetik a felgyülemlett szemetet, de ebbe próbálok nem belegondolni. Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy én bizony ugyannem, de ha esetleg sikerül rávennem legalább az árvaház és az iskola környékén az embereket, hogy ne maguknak építsék a mocskot, akkor sem tudom, mi mást tudnék tenni az összegyűjtött hulladékkal. Valószínűleg rá kell jönnöm, hogy kongói tartózkodásunk alatt elvek ide vagy oda, a kisebb rosszat kell választanom elég sok ponton, pláne ami a környezeti nevelést illeti. Itt ugyanis ez sok ponton a megélhetéssel megy szembe.
Példának okáért már két napja nincs áramunk (se vizünk), így tegnap faszénen főztünk magunknak (illetve inkább Balázs nekünk). Már Ferihegyen mondták, hogy a sztreccsfólia, amibe a bőröndünket csomagoltattuk külön ajándékkal ér fel, ugyanis ezzel gyújtják be a szenet a helyiek. Természetesen az én szemem a szokásos méretének háromszorosára kerekedett, de nem kellett egy hét, és mi is rákényszerültünk, hogy egy estényi papírral való szerencsétlenkedés után másnap reggel műanyag fóliával gyújtsunk tüzet. A többiek persze külön kérték, hogy én csináljam. Csak hogy szokjam a kiképzést.

A csatornázottság is, mint minden, igen kétes, az aszfaltozott utak mellett helyenként folyik mélyített, kövezett árok, de a szagából ítélve nem csak esővíz elvezetésére szolgál. Tegnap végignéztük, ahogy egy felnőtt beleküld egy kisgyereket, hogy az szedje ki neki az egyébként darabokra törött és szétázott mobiltelefont. Gondolom kapott érte egy kis aprópénzt. Vagy még azt se. Mert Kongóban ez így megy.

Megérkeztünk - első benyomások

Azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélek, ha azt mondom, a Kongóba való megérkezésünk óta úgy érezzük, mintha egy filmben lennénk. Azt se tudjuk, merre forgassuk a fejünket, annyi elsőre szinte szürreálisnak tűnő látnivaló van itt.

Már a megérkezésünkkor éreztük, hogy bizony Afrikában vagyunk. Rögtön megcsapott minket a meleg afrikai levegő, aztán sajnos néhány bogár is, ám belőlük szerencsére nincs annyi (egyelőre), mint elsőre tűnt. Az Alapítvány néhány munkatársa és Zita, a tavalyi önkéntes csoport most is itt élő tagja fogadott minket, akikkel jó hangulatban telt a hazaút.

Az első napunkat az iskolában és az árvaházban töltöttük, ahova afrikai módra egy órás késéssel meg is érkeztünk (nem, nem mi késtünk). Itt kisebb ceremónia fogadott minket, a délelőtt tanuló alsó tagozatosok beszédekkel, versekkel és virággal köszöntöttek minket. Szinte fájósra mosolyogtuk a szánkat a végére, annyira imádnivaló volt az összes kisgyerek. Megnéztük az egész iskolát és az árvaházat, egy papayafa árnyékában megismerkedtünk mindenkivel az Alapítványtól, majd a gimnazistáknak is bemutattak minket (itt a kisebbek délelőtt, a gimisek délután járnak iskolába). Az iskola és az árvaház is nagyon családias hangulatú, már alig várjuk, hogy elkezdjük a munkát.

Igaz, még csak 2 napja vagyunk itt, de annyi élmény ért minket, hogy nehéz tömören bemutatni. Elöljáróban csak néhány szót írnék a legnagyobb különbségekről, később részletesen is mesélünk majd róla. Kinshasában eszméletlen méretű embertömeg hömpölyög az utcákon éjjel-nappal (10 millióan élnek itt), és valóban úgy tűnik, mintha a kongóiak tényleg az utcán töltenék az életüket. Minden utca tulajdonképpen egy hosszú piac, ahol a maniókától a sült hernyón keresztül a régi monitorig és anatómiai plakátig bármit meg lehet kapni, a nők bagettel teli lavórokat cipelnek a fejükön és az utcán főznek, szegény gyerekek pucolják gazdag üzletemberek cipőit. A közlekedés teljességgel kaotikus, sávok és közlekedési lámpák nincsenek, vagy legalábbis senki sem törődik velük. A városkép nagyon változatos, ha betonozott lenne az út és nem szemét borítana mindent, a mi környékünk szinte Beverly Hillshez hasonlítana. Minden ház kétméteres fallal és sokszor szögesdróttal van körülvéve, a falak mögött pálmafák és mangófák magasodnak (a mi kertünkben is van egy mangófa). Mindannyian nagyon várjuk, hogy sokkal közelebbről is megismerjük ezt az ellentmondásos és egyben izgalmas országot. 

Bemutatkozás: Deák Adri

   Deák Adrienn, a többségnek Adri vagyok, általában átlagos 22 éves budapesti lány. De már a gimnázium eleje óta Afrikába vágyom, hogy ott valamiféle segítő jellegű tevékenységet végezhessek (lehetőleg a helyiek számára hasznos formában). Eleinte mondjuk az egész inkább csak egy ötlet, egy álom volt, de aztán az utóbbi időben (amellett, hogy azért igyekszem jól érezni magam) elkezdtem tudatosan tenni a dologért. Például részben ezért kezdtem el a társadalmi tanulmányok szakot az egyetemen, mostanában pedig a gyógypedagógiával próbálkozom. Persze arra hamar rájöttem, hogy szép az, hogy az egyetemen megszerzem az elméleti tudást (vagy legalábbis szerzek némit); de önmagában kevés. Gyakorlatra, valódi tapasztalatokra van szükség ahhoz, hogy az éles helyzetekben reagálni tudjak. Úgyhogy jöttek a különböző (főleg önkéntes) feladatok, állások. Így kerültem különben kapcsolatba az Afrikáért Alapítvánnyal is, akiknek hála most már élesben is kipróbálhatom magam, szűk fél éven keresztül, TEREPEN. Hogy tényleg való-e nekem ez a pálya / cél / élet… Persze felkészítést még tőlük is kaptunk mindenféle formában a nyelvi tréningtől, az egészségügyi és szakmai jellegű képzéseken át, a kongói ízek megismeréséig. Ráadásul a végén még a kinti munkánkat segítő adományokat is sikerült szerezni. Lassan (így 12 órával az indulás előtt) még a bőröndjeim is elérik a maximum súlyt, a sok tanács alapján megtöltve „kellékekkel” minden estre.

   Szóval jelenleg (naivan?) azt képzelem, hogy amennyire eddigi erőmből és forrásaimból futotta, teljesen felkészültem az árvaházi feladataimra, semmi sem állhat az utamba. Azt pedig, hogy valójában hogyan sikerül megfelelnem, hamarosan kiderül, ráadásul a blognak hála Te (elnézést a tegeződésért) is nyomon követheted.

Bemutatkozás: Szlovák Dávid

Üdvözlök mindenkit! Szlovák Dávid vagyok.
Gyermekkoromtól kezdve próbálok Isten útján járni, és kutatni, hogy pontosan mi végre teremtett engem. Többek között remélhetőleg erre a kérdésre is választ kapok Kongóban.
Persze, elmélkedni itthon is lehetne, de úgy gondolom, az új élmények, körülmények segítenek más szemszögből látni az életet, így az abban elfoglalt helyemet is. Ezen felül van bennem egy nagy adag vágy, hogy segíthessek másokon, de olyan módon, hogy az maradandó változást hozzon az emberek életében.
Természetesen, ahogy mind az ötünkben, bennem is ott van a kalandvágy, az, hogy egy idegen országban megálljam a helyemet, és teljesítsem a rám bízott feladatot.
Még a sok felkészítés ellenére is, igen nehéz elképzelni, hogy pontosan mire számíthatok, így nehéz előre tervezni, mégis az a célom, hogy ezt a közel öt hónapot játékosan tanulva egy nagy adag szeretettel fűszerezve töltsük el.