Kirándulás a Kongón

A heti rutinunk szerint hétfőtől péntekig dolgozunk, a hétvégi programot magunknak szervezzük, illetve eleinte értelemszerűen inkább nekünk szervezik. Így volt ez az első itteni hétvégénken is. A város felfedezésében Zita, korábbi EVS önkéntes volt segítségünkre, aki meginvitált minket a barátaival közösen szervezett kirándulásra a Kongóra és annak egy szigetére. A Kongó a világ legmélyebb, a 2. legnagyobb vízhozammal rendelkező és a 8. leghosszabb folyója (ezért is érdekes, hogy mindössze egyetlen híd szeli át, legalábbis ami a középső és az alsó szakaszt illeti). A folyó rekordjainak megfelelően hihetetlenül nagy, ám még ennél is hihetetlenebbül koszos. A vize az otthoni, tisztának szintén nem mondható folyók vizére sem emlékeztet, színe sárgás-barna, nekem a szennyvíz jutott róla eszembe (vélhetően van is összefüggés). 

A kis csapat motorcsónakkal indult felfedezőútjára egy helyi yacht klub kikötőjéből, amiről általában luxus körülményekre asszociálna az ember lánya, de esetünkben ez sokkal inkább a képen látható körülményeket jelentette. 

Ám félreértés ne essék, a tény, hogy nem farönkből kivájt csónakokban utaztunk, már önmagában rendkívülinek számít. Valószínűleg úgy lett volna igazán autentikus élményben részünk, de így sokkal többet láthattunk a folyóból. A mi kirándulásunk a nedves évszaki valódi kezdete előtt történt, így rengeteg kisebb-nagyobb szigettel, homokzátonnyal találkoztunk, mint megtudtuk ezek nagy része a vízszint emelkedésével eltűnik a szem elől. Erre utaltak a menet közben látott lábakon álló házak is, melyek nem csak a parton, de nagyobb szigeteken is feltűntek. Egy ilyenen kötöttünk ki mi is, és töltöttünk el egy pár órát.

 Az első ember, akivel találkoztunk (részünkről nem kis meglepetésre és talán némi ijedségre) egy fegyveres katona volt, de mint kiderült, mivel a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosa, Kinshasa és a Kongói Köztársaság fővárosa, Brazaville között a folyó a határ, a katonai jelenlét nem jelentett semmi különöset. Az őt követő szigetlakók már sokkal barátságosabbak voltak, gyerekek gyűltek körénk, a távolságot persze szigorúan tartva. De gyakorlatilag azonnal elkezdtek velünk játszani, amint odamentünk hozzájuk. Mindent próbáltak utánunk csinálni, a kézen- és fejenállástól a cigánykeréken át a fekvőtámaszig, több-kevesebb sikerrel. 

Fordult a kocka

Mivel ők a szigeten élnek, iskolát még távolról se láttak, nemhogy francia órát, kommunikálni a játékon és a nevetésen kívül nem nagyon tudtunk egymással. Elszomorító volt az megtudni helyi kísérőinktől, miszerint a gyerekek közül az idősebbek, akiket legfeljebb 16-17 évesnek saccoltam volna, inkább 25 év körüliek voltak, de mivel a Kongó vizét isszák és táplálékukat szintén teljes egészében a folyóból nyerik, nem fejlődtek megfelelőképp, elég alacsonyak és vékonyak voltak. Azonban semmiképp sem gyengék. Néhány fiú a mi kézenállásunkat megfejelte egy szaltóval vagy kézenátfordulással (mi nem próbáltuk őket utánozni). 

Lábsérüléssel veszélyes a Kongó vize- De Eszti megoldotta!

Balázs és a spanok

Sötétedés előtt indultunk vissza, még mielőtt a nap teljesen lenyugodott volna. 

Ja igen, ez itt délután 6 órát jelent.