Első mélyvíz

A mai nap volt az első valódi munkanapunk, pedig nem is számítottunk rá. A tervek szerint nagyjából máig tartott az ún. „integrációs hét”, amikor ismerkedünk a környezettel és megtervezzük, nagyjából mi és hogyan valósítható meg abból, amit otthon elterveztünk (ami amúgy mostanra nagyon sok ponton már meg is dőlt). Tegnap egész nap az iskolában és az árvaházban lófráltunk, órákat látogattunk, játszottunk a gyerekekkel, hihetetlen sikert arattunk egy szappanbuborék-fújóval, amit Balázs anyukája küldött, és Vera vezetésével nézegettük az épületeket, hogy min lehetne fejleszteni.

Már megérkezés előtt tudtuk, hogy Afrikában egész más az oktatás, mint amit mi megszoktunk, mégis fennakadt párszor a szemöldökünk – legalábbis nekem nagyon. Itt tulajdonképpen „kántálós” oktatás folyik (okosabb szóval behaviorista módszert alkalmaznak), vagyis a tanár mond valamit, a gyerekek mechanikusan megismétlik, kórusban, ám a hallottak alapján sokszor fogalmuk sincs arról, hogy mit mondanak. Ennek egyik hátránya, hogy az egymás mellett elhelyezkedő osztálytermekbe a üveg nélküli ablaknyílásokon keresztül áthallatszik minden ricsaj, és a tanárnak kiabálnia kell, ezenfelül természetesen az, hogy a gyerekek az információt egyáltalán nem dolgozzák fel, tehát akár az udvaron is játszhatnának helyette. Ez volt legalábbis az első benyomásunk tegnap, ami ma már valamennyire javult, és talán mégse annyira szörnyű a helyzet.

Fontos még tudni, hogy itt Kongóban sokszor elég ad hoc módon működnek a dolgok, így történhetett meg az, hogy ma, miközben épp az órarendünket próbáltuk kidolgozni a tanárokkal, egyszer csak megjelent az angoltanár, hogy most ő átadja nekem az óráját, mert neki dolga van, és menjek be a gimis másodikosokhoz (itt 6+6-os rendszer van, tehát ők nálunk nyolcadikosok lennének). Természetesen semmit sem készültem, mert erről mára nem volt szó, és kb. az a 2 percem volt kitalálni az óratervet, amíg átértünk a terembe. Az elején remegett egy kicsit a kezem, hogy mit fogok mondani, egyáltalán franciául vagy angolul mondjam-e, fogalmam sem volt arról, hogy milyen szinten vannak, mit tanultak eddig, és pláne, hogy abból mit tudnak. Így aztán kerítettünk egy labdát, és azt dobálva bemutatkozott mindenki, és elmondta a kedvenc színét. Egy idő múlva, mikor már kezdtem kifogyni az ötletekből, és lefárasztott a hangos ricsaj is, szóltak, hogy a következő órát tartó franciatanár nincs itt, úgyhogy tartsak még egy órát. Így a színekkel foglalkoztunk még vagy 40 percig (gondolom, de fogalmam sem volt az időről), és én a végére annyira elfáradtam, hogy háromszor elismételtem, hogy az én hajam márpedig zöld. A legrosszabb az, hogy ez fel se tűnt volna, ha a többiek nem mondják. Ekkor döntöttem úgy, hogy akármennyi idő is telt el, nekem is kell a szünet, és nekik is (utólag kiderült, hogy másfél órát tartottam egyben). Pedig a gyerekek nagyon marasztaltak, végig lelkesek voltak, és nagyon aktívak. Ha valaki rosszul mondott valamit, rögtön kijavították egymást, nekem nem is kellett. Meg persze jól ki is nevették egymást, de ennek egyáltalán nem olyan hatása volt, mint otthon lett volna. Itt nem szégyenkeznek, ha valaki rosszul mond valamit, nevetnek egyet, és megy tovább az élet. Ezt azért jó lenne megtanulni tőlük, sok szorongó gyereknek tenne jót otthon (tudom, mert én is olyan voltam).