Bögre és baldachin, avagy kongói hétköznapok

Három hete érkeztünk Kongóba, és mostanra azt hiszem, egészen hozzászoktunk a körülményekhez. Pedig itt a mindennapi rutin sem olyan, mint otthon. Először is, hétköznapjaink fontos részét képezi a vödör és a bögre. Víz sokszor nincs, ezért a konyhában két nagy (tulajdonképpen kukás) vödör szolgál víztartályként, ez körülbelül kétnapi víztartalékot tud tárolni. Mindig, ha éppen van víz, akkor gyorsan fel kell tölteni, mert egyszer már majdnem teljesen feléltük a készleteket. Ez a múltkor a gyakorlatban azt jelentette, hogy Adri hajnal kettő magasságában a szomszéd szobából meghallotta, hogy csurog a víz a WC-tartályba, (tehát van víz!), gyorsan felkelt, és megtöltött két vödröt – amiért minden tiszteletem az övé, nekem nem lett volna erőm hozzá. 

Ipari jellegű takarítás beköltözéskor

Fürdéskor aztán előkerülnek a bögrék, ugyanis vödörből öntjük magunkra bögrével a vizet, víz nélküli napokon azzal a kiegészítéssel, hogy egy lavórba állunk, hogy a lecsurgó koszos vizet a WC lehúzására is fel tudjuk használni. Mostanra sikerült kifejlesztenünk, hogyan lehet akár. hat bögre hideg vízzel megfürdeni. (Mert persze meleg víz csak akkor van, ha van áram a vízforraláshoz – áram pedig eddig többször nem volt, mint volt. Most például 5 napig nem volt.) Az esti fürdés után jön a fogmosás palackozott vízből, mert a csapvíz elvileg nem megbízható, bár eddig még nem lett tőle bajunk. Ha reggel teát szeretnénk inni, és éppen van áram, akkor még este kell forralni vizet a termoszba, mert ki tudja, reggel lesz-e rá lehetőség. A mosogatást nem részletezném, az eddigiek alapján nagyjából el lehet képzelni.

Balázs fütyörészve mosogat

Hűtőszekrényünk van ugyan – ami itt már önmagában nagyon nagy dolog –  de áram híján leginkább nyitva tátong az ajtaja. Viszont most már tapasztalatból mondhatjuk, hogy bármilyen kaja kibír egy egész napot hűtő nélkül 30 fokban is. És a tejporból készült kakaónak is egész kakaó íze van.

Lányszoba

Kislányként mindannyian szerettünk volna baldachinos ágyban aludni, ami itt, Kongóban végre megvalósult, ha nem is az általunk megálmodott formában. Muszáj moszkítóháló alatt aludni, hogy ezzel is csökkentsük a malária esélyét, és persze, hogy tudjunk aludni zümmögő barátainktól. Lefekvés előtt még zseblámpával átkutatjuk az egész hálót, nehogy alatta maradjon egy szúnyog, mert az sokat elvon az alvásra szánt időnkből. A szúnyogokon kívül más lakótársaink is vannak, néhány egér már elég otthonosan érzi magát nálunk, és egyik nap egy gyíkot is láttam a plafon egyik repedéséből kikandikálni. Az otthoni panellakásból már ismerős csótánnyal még csak egyszer találkoztam, de az háromszor akkora volt, mint a mieink otthon. Így aztán jobb híján sikítottam egyet (a fiúkra frászt hozva), majd nemes egyszerűséggel becsuktam a konyha ajtaját, a sorsra bízva a csótány jövőjét.

Az esti gyertyafényes beszélgetéseinket a szomszédban összejáró gyülekezet csendesnek éppen nem nevezhető imádkozása színesíti, néha nem túl szép gondolatokat juttatva az eszembe (félreértés ne essen, csak a ricsaj nem tetszik). Itt nincs csendszabály, mindenki akkor ordibál mikrofonba, amikor akar – vagy amikor van hozzá áram. És ha hajnal kettőkor akar, hát akkor fog. Kongó nem éppen egy csendes ország… Reggel aztán általában a szomszéd aggregátorának kellemesen búgó hangja fogad egy kis benzinszaggal vegyítve, ami szintén heves gondolatokat ébreszt bennem, de mivel Kongóban vagyunk, és itt senki sem idegeskedik, én is általában inkább csak csendben a másik oldalamra fordulok.

Császármorzsa á la Dávid

Nagyjából ilyen körülmények közt telnek napjaink itt Kinshasában. Sok új dolgot kell megszoknunk, és már most álmodozva várjuk, hogy hazatérés után mindig egyszerre (!) legyen áram és víz, és ne kelljen attól tartani, hogy ez az ideális állapot 10 perc múlva véget ér. 

Ám mindezt korántsem panaszkodásképp írom, inkább csak amolyan bemutatásként. Mi így is sokkal jobb körülmények között élünk, mint a kongóiak általában. Még ha rossznak is hangzanak a körülmények, megvan mindenünk, amire szükségünk van. Az árvaház és az iskola olyan negyedben található, ahol az áram és a folyó víz még csak be sincs vezetve. Az utcában lakó gyerekek sokszor az utcán fürdenek, ha egyáltalán fürdenek. A napi háromszori étkezés pedig igazán luxusnak számít, leginkább a napi egyszeri étkezés a jellemző. Számunkra elképzelhetetlen körülmények közt élnek, mégis mindenki boldognak tűnik. Eddigi benyomásaim alapján az emberek elfogadják, amit kapnak az élettől (nem véletlen, hogy itt mindenki nagyon vallásos), és nem azt várják vagy keresik, hogyan lehetne még többet, többet, többet szerezni. Ez persze azt is maga után vonja, hogy nem igazán haladnak egyről a kettőre, a hatékonyság fogalmát pedig az eddig látottak alapján egyenesen nem ismerik, viszont a nálunk népbetegségnek számító stressz is ismeretlen közöttük. Újabb dolog, amit meg kellene tőlük tanulni. Mi rajta vagyunk az ügyön :)

Lavóros mosás