Előadások a személyes biztonságról

A Kongói[1] állami- és privát iskolákban számos olyan ismeretanyag átadásában hiányosságok mutatkoznak, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a sikeres vizsgák letételéhez elsajátítandó tananyaghoz, viszont a diákok jóllétéhez szükségesek. Úgy gondolom, hogy a lexikális tudás, kötelező tantárgyak megkövetelte tananyag mellett vannak olyan ismeretek és információk is, melyen nemcsak hogy hasznosak, és előnyt jelenthetnek az életben való boldogulásban, de szükségesek is. A diákok személyes biztonsága természetesen kihatással van iskolai teljesítményükre is, hasonlóan, mint az alultápláltság, egészségügyi állapotuk, vagy tanszerekhez való hozzáférésük.

Kép: Gyerekek vizet hordanak. Sok háztartásban nincsen vezetékes víz, messzire kell menniük a kutakhoz, természetes forráshoz. Készítette : Elvis.

 A diákok életét nagyban befolyásolja személyes biztonságuk, akár, ha azt vesszük példaként, hogy a heves esőzések miatt nem tudnak iskolába járni, ugyanis veszélyes a kiépítetlen utakon, dombokon sétálni, vagy a kulunák jelentette veszély miatt otthon kényszerülnek maradni, akik azonban be is törnek a házakba, és az utcán is kirabolhatják a járókelőket. A kulunákról egy másik cikkemben bővebben írok. De visszatérve az életkörülmények és biztonság kapcsolatához, láthatjuk, hogy szorosan összefüggnek; maradva az esőzések példájánál; aki szegényebb környéken él, mert nem engedhet meg magának jobb lakhatást, nagyobb mértékben van kiszolgáltatva az időjárásnak, rosszabbak az utak – vagy nincsenek is-, gyengébb szerkezetű a ház, amely ha megrongálódik kétséges, hogy meg tudják-e javítani.

Kép: Lejárat a családokhoz. Készítette: Erdős Orsolya

Kép: Szemétösvény. Készítette: Erdős Orsolya

Kongóban nincsen jól működő biztonsági háló, így a családok minimális támogatásra számíthatnak az állami szférától, amikor személyes biztonságukat fenyegető élethelyzetekbe kerülnek. Célom, hogy ismeretterjesztéssel, látókörbővítéssel és információk átadásával felhívjuk a figyelmet a potenciális veszélyekre, megoldási lehetőségeket kínáljunk, ezzel pedig csökkentsük a személyes biztonságot fenyegető események bekövetkezésének esélyét, illetve amennyiben bekövetkezik az elkerülendő esemény, növeljük a cselekvőkészséget, jó reagálóképességet.

A természeti katasztrófák egy olyan témakör, amelyről érdemes lenne bővebb ismereteket átadni a diákoknak, azonban kongói tartózkodásom alatt egy másik problémát igyekszem feldolgozni mélyebben, illetve előadásokat tartani róla a College Othniel tanulói számára, ez pedig az emberrablás.

Kongóban gyakoriak az emberrablások, a fiatal lányok kiemelt célcsoportot jelentenek az elkövetők számára. Pontos számadat nem áll rendelkezésünkre, ugyanis az esetek jelentős részét nem jelentik, illetve a rendfenntartó szervek nem kezelik kiemelt kérdésként a problémakört, azonban a megkérdezett helyiek mindegyike ismer olyan személyt, vagy tud olyan személyről, aki emberrablók áldozatául esett. Az emberrablások legnagyobb részének célja a pénzszerzés, de azokról kevés információja van a helyieknek annak ellenére, hogy rendkívül gyakori jelenség, nem részesülnek semmilyen oktatásban, felkészítésben, előadásban sem általános-, sem középiskolákban vagy felsőoktatási intézményekben. Erre a felnőttek és gyerekek lehetőségei is korlátozottak. A témakör nem számít tabutémának, azonban kevés az erről szóló párbeszéd. Ennek egyik fő oka, hogy jól működő biztonsági háló hiányában kevés a lehetőség a védekezésre vagy igazságszolgáltatásra, beletörődő magatartás tapasztalható a helyiek részéről, mentálhigiénés szolgáltatás igénybevételére pedig nincsen – vagy minimálisan kevés a– lehetőség. A megkérdezett áldozatok egyöntetűen azt mondták, hasznosnak tartanák, ha a témáról kaptak volna, vagy kapnának információkat az oktatási intézményekben. Így hát igyekszem olyan előadásokat tartani, amelyekkel fel tudom hívni a figyelmet az emberrablók jelentette veszélyre, amelyekkel növelhető az áldozatul esés elkerülésének esélye, az elméleti és mentális felkészülés által pedig növelhetők az áldozatok túlélési esélyei is.

Kép: Gyerekek figyelnek a projektor segítségével kivetített előadásra, hátul magyarázás közben léptetem a diákat. Készítette: Lator Anna

Kép: David tolmácsol, a falon az előadáshoz tartozó Ppt kivetítve. Készítette: Lator Anna

Majdnem 2 hónapos információgyűjtés, interjú készítés, beszélgetés után kedden megtartottam az első előadásomat David, egy kongói származású fiatal segítségével, aki a nyelvi nehézségek áthidalásában segít nekünk, franciául nem beszélőknek. Az 5. és 6. osztályosok az óra nagy részében figyelemmel hallgatták a Daviddel így közösen tartott előadásunkat, ezért bízom benne, hogy körükben sikerült felhívnunk a figyelmüket az emberrablók jelentette veszélyre.

Szöveg: Erdős Orsolya

---

[1] Az egyszerűség kedvéért Kongóként hivatkozunk a Kongói Demokratikus Köztársaságra

Kaotikus közlekedés Kongóban

Embouteillage [ámbutájázs] – annyit jelent, közlekedési dugó. Ez a francia szó mindenképp az első szavak között szerepel, amelyet megtanultam itt, Kongóban. Franciául nem beszélőként bizonyos, idegen fülnek karakteresebb, gyakran előforduló szavakból a beszélgetések alap témáját be tudom lőni; e szó hangalakja azonban egy olyan jelentéstartalmat hordoz magában, amely megértéséhez nem kell francia nyelvtudás, és amelyet igen nehéz figyelmen kívül hagyni. A forgalom. A dugó. A dugóban várakozás. Ezek egyszerűen és gyorsan leírják a kinshasai közlekedés lényegét, azonban ha most legyint egyet a kedves Olvasó, mondván; „itthon is ülünk a dugóban eleget”, akkor inkább szavak helyett érdemes megszemlélni a hasonlóan beszédes képeket is.

A kinshasai városi közlekedés vonzata számos olyan probléma, amelynek nem kellene feltétlen a közlekedés miatt általánosságban fennállnia, legalábbis ilyen mértékben semmiképp. Európaiként igen nehéz mindezekhez akklimatizálódni és elfogadni, hogy egy 17 milliós város közlekedési kultúrája nem fog megváltozni amiatt, hogy 3 vagy 6 európai idegesen ül órák óta a kocsiban, és/vagy panaszkodik, magában vagy látványosan szenved és következetesen hangot ad nemtetszésének. Na de picit előre szaladtam, nézzük meg azokat a problémaköröket, illetve előnyöket, amelyeket a kaotikus közlekedés okoz!

Idő

Ahogyan a képekből talán már lehet sejteni; Kinshasában nem igen létezik sem a KRESZ, sem sávok, táblák vagy lámpák, melyek támogatnák egy jól működő, dinamikus közlekedési rendszer működését. Félreértés ne essék, éppen azért fogalmazom úgy, hogy „nem igen”, mert lehet felleni a városban felfestett zebrát vagy záróvonalat, 1-1 táblát, közlekedési lámpát – ami sok esetben vagy nem működik, vagy nem állnak meg a pirosnál, hiszen „akkor feltartanák a forgalmat” - , azonban olyan elenyésző számban, és sokszor funkció nélkül, hogy ezek csupán látszatintézkedésnek tekinthetőek, ha a város egészét vizsgáljuk általánosságban.

Gombe, Kishasa legfejlettebb kerülete. Itt található a minisztériumok, nagykövetségek túlnyomó többsége is.

A közlekedésre 3 dolog van igazán hatással; maguk a közlekedés részvevői – sofőrök, motorosok, gyalogosok, utasok -, a közlekedést irányítani igyekvő rendőrök és közlekedésirányítók, valamint az időjárás. Esőben leáll a közlekedés; a sofőrök és taxisok nem dolgoznak, az emberek nem jelennek meg rendezvényeken, eseményeken, nem mennek dolgozni és nem mennek iskolába sem, amikor esik. Olyan magasan áll ilyenkor a víz némely utcákon, hogy az autók rendszámtábláit súrolja, a kátyúkat teljesen elnyeli, a földutak pedig a kialakuló sár miatt gépjárművel közel járhatatlanná válnak, nem beszélve arról, hogy az eleve bonyolult közlekedési helyzeteken a romló látási viszonyok is nehezítenek.

Egy munkás tisztítja az eldugult csatornát.

A kereszteződésekben, vagy bárhol az utakon az megy először és előre, aki a legrámenősebben igyekszik előrébb jutni. A közlekedés egy örök nyomós indok a késésre, és valóban: ez nem csak kifogás, hiszen szinte lehetetlen előre megmondani, mikor mennyi idő lesz, mire odaérünk egy adott helyre, dugóba kerülünk-e vagy sem, és ha igen, meddig kell ott várakoznunk. Órákról beszélünk pár kilométeres távolságon. A szállásunktól a reptérig, amely 14 km-re található, 3 órába telt kiérni az esti órákban. Nehéz megállapítani azt is, melyik az az idősáv, amikor érdemes kocsival elindulni, amikor majd kisebb lesz a tömeg. Itt általánosságban nem indulhatunk ki abból, hogy mikor van munkaidő kezdete vagy vége, az emberek mikor ingáznak a munkahely vagy iskola és az otthonuk között. Ez a gyakorlatban azt jelent, ha az embernek van 4 dolga 4 különböző helyen a városban, az egy egész napos program, reggeltől késő délutánig, csupán az odajutás miatt, mondjuk egy, maximum 2 kerületen belül.

Biztonság

A kaotikus közlekedés nem lehet biztonságos; a sávok nélküli ’aki amerre lát’ folyamatnál logikus is, hogy nő a balesetek bekövetkezésének esélye, ugyanakkor a közlekedés részvevői nem tudnak nagy sebességgel közlekedni, így a személyi sérülés gyakorisága nem egyenlő a koccanások vagy ütközések gyakoriságával. Emellett több olyan tényező is van, amire érdemes még szánni néhány plusz sort.

Motorosok. Kongóban a motoros jelenlét jelentősen nagyobb, mint bármely magyarországi városban egy átlag napon. Olyanok az itteni csomópontok, nagyobb kereszteződések, mintha állandóan motoros felvonulás lenne, pedig nem ez a helyzet; a mototaxik igen népszerű tömegközlekedési eszközök, melyeket használnak is a kevésbé tehetősek, tehetősek, üzletemberek vagy katonák; tehát minden helyi. Gyorsabb eljutni velük A-ből B-be, hiszen a motorokkal könnyebben kikerülhető a dugó, át lehet velük slisszolni az autók között, mellett, forgalommal szemben, járdán, bárhol, ugyanakkor a dugó miattuk is alakul ki, hiszen mindezekkel párhuzamosan akadályozzák a forgalmat. Bukósisakot ritkán viselnek a sofőrök, az utasok egyáltalán, de hát nem is hord magánál senki, hogy legyen mindig a táskában egy, ha éppen mototaxizni kényszerül az ember.

Taxik tömörülnek az úton.

Szállítanak rajtuk nagyobb használati tárgyakat, gyakorlatilag bármit, amit tudnak fogni az utasok utazás közben. Egyszer láttunk egy urat, aki egy fűrészt szállított a kezében bármilyen védőborítás nélkül, közel húzva azt az arcához, nyakához. Képzeljük el, egy baleset esetén mi történhet az éles tárgyak szállítása közben az utasokkal, sofőrrel.

Vidékről szállítják a terményeket a városba, eladásra.

Ennek ellenére mégis van egy megmagyarázhatatlan bizalom a tapasztaltnak kinéző sofőrökkel szemben; én is utaztam mototaxival, és nagyon jó élmény volt; haladtunk rendesen, gyorsan elértük az úticélunkat, azonban videót készíteni közben azért nem tudtam. És ezzel el is érkeztünk a következő pontunkhoz:

Lopás, tolvajok, emberrablás.

Mivel sokat állunk a dugóban, elég könnyű benyúlni a kocsi lehúzott ablakán, és kikapni a kézből a telefont, pénztárcát, táskát, bármit. Oké, akkor ne legyen lehúzva az ablak. Sajnos ez a 30 fokban egy légkondi nélküli kocsiban nem lehet opció, főleg, ha legalább 3-mal többen préselődnek benne össze, mint amennyien alapból beférnek a járműbe. Ugyanez vonatkoztatható egy gyalogosra vagy mototaxizóra; nem érdemes a telefonunkkal integetni vagy látványosan fotózni, az utcán számolgatni mennyi pénz van nálunk, mert hamar lába kélhet ingóságainknak. A fotózás, videózás felvet más kérdéseket is; mennyire etikus, vagy mennyire megengedett az után random embereket fotózni random tevékenységek közben. Mivel a városban elég erős a rendőri és katonai jelenlét, érdemes erre is figyelni; róluk nem lehet felvételeket készíteni, és ezt jelzik is, amennyiben észreveszik, kiegészítve némi pénzbeli támogatási kéréssel. Másik nagy veszély az emberrablás. Bevett szokásnak mondható, hogy taxisok, vagy magukat taxisnak kiadó személyek rabolnak el embereket, mikor a gyanútlan utas önként beszáll járművükbe. Ezek célja mindig a pénzszerzés; ilyenkor elviszik az utast/utasokat egy félreesőbb helyre, ahol elveszik ingóságaikat és vagy ott hagyják őket, vagy felhívják a családot, és pénzt kérnek az elraboltért cserébe.

Környezetvédelem

Kinshasában hihetetlen mértékű a szmog. Szemléletes példa lehet, hogy nem látszik tőle rendesen a nap, vagy a csillagok, szabad szemmel látható; olyan, mintha enyhe köd lenne a városban, csak nem a talaj közelében gomolyog, hanem sokkal magasabban. A hulladékkezelés nem megoldott, közel nem az, így az utcán égetik a szemetet éjjel és nappal. A szemétfüstben, benzingőzben ücsörögni órákig nem a legegészségesebb dolog, hiszen nem tudsz kihajolni egyik irányba sem szívni egy kis friss levegőt. A biciklik nem elterjedtek, ellenben az autók, motorok, taxi-buszok.

Vásárlás

A többnyire lassú közlekedés pozitívuma, hogy út közben könnyedén tudunk vásárolni az út szélére kitelepülő bódék portékáiból; gyümölcsöt, kenyeret, vagy az autók között sétáló vízárusoktól hideg ásványvizet, ami nagyon jól tud esni egy hosszú út közben. Egyben időt is tudunk így spórolni, hiszen nem kell parkolóhelyet keresni, vagy elsétálni a legközelebbi boltig, ahol jelentősen több időbe kerülne a vásárlás.

Az út szélén napernyőkkel védett bódék, előttük vízárus.

Fontos szem előtt tartani, hogy Kinshasában, a Kongói Demokratikus Köztársaság 17 milliós lélekszámú fővárosában ezek a problémák vélhetően példa nélküli mértékben vannak jelen országos viszonylatban. Mindamellett jól példázzák a kongói városi közlekedés általános jellegzetességeit.

Szöveg és fotók: Erdős Orsolya

Kongói misszió 2021 szeptember - 2022 január

2021 szeptemberében az Afrikáért Alapítvány eddigi történetének egyik legnagyobb önkéntes misszióját kezdte meg. 

A Hungary Helps program segítségével megépítettük a College Othniel iskola emeletét, számítógépeket és varrógépeket vásároltunk a diákoknak és összesen 12 szakmai önkéntest küldünk Kongóba a több hónapos megbízás keretében. A feladatuk, hogy feltérképezzék a helyi tanárokkal és egyéb szakemberekkel együttműködve az oktatás és a tanulás legnagyobb kihívásait és fejlesszék az iskola működését.

Tudásuk hatalmas értéket képvisel a misszióban. Szaktudásuknak köszönhetően a kongói diákok és tanárok egyaránt fontos és hasznos ismeretekkel gyarapodhatnak a kiküldetés során. Ismerkedjünk meg most az első hat önkéntessel, akik jelenleg Kinshasában vannak:

Csizmadia Anna, gyógypedagógus, angoltanár, Magyarországon is egy alapítványi iskolában dolgozik: “Feladatom a gyermekek képességeinek és tanulási igényeinek felmérése, egyénre szabott oktatási tervek kidolgozása, valamint folyamatos együttműködés a szülőkkel, illetve a pedagógus munkatársakkal. Részt veszek az új tantervek kidolgozásában, az iskolát érintő kutatások irányításában és az iskolairányításra vonatkozó szabályok meghatározásában.”  Több éves szakmai tapasztalata mellett Afrika sem új terep számára: “2020-ban önkéntesként voltam kint Tanzániában, Arushában egy Kyosei Képzési Központ nevezetű, oktatással foglalkozó nonprofit szervezetnél, amely iskolát működtet és közösségi támogatást nyújt hátrányos helyzetű családok számára. Az óvodában tanítottam, módszertani képzéseket tartottam a helyi tanároknak, taneszközöket fejlesztettem és adománygyűjtő kampányt indítottam egy játszótér megépítésére.”

 

Réthy Ádám, informatikus: “Bár informatikusként végeztem, mindig is közösségben, és főként gyerekekkel szerettem dolgozni. Magyarországon éveken át speciális igényű gyerekeket táboroztattam, tavaly pedig Délkelet-Ázsiában dolgoztam különböző projekteken. Részt vettem egy biofarming kezdeményezésben, angolt oktattam és videókat készítettem. Mivel mindig is az vezérelt, hogy segítsek azoknak, akik nem olyan szerencsések, mint én, nagy vágyam volt eljönni Afrikába. A College Othnielben a számítógépes ismereteken kívül angolt fogok oktatni, és különböző fejlesztő és szabadidős foglalkozásokat fogok tartani a gyerekeknek.”

Lator Anna, kulturális antropológus:
 “Az elmúlt években a doktori disszertációmon dolgozva alkalmam nyílt hosszabb ideig a délszláv térségben, illetve Afrikában, Ruandában kutatni. Antropológusként arra fókuszáltam, hogy a helyi politikai, gazdasági viszonyok és a hiedelmek miként határozzák meg a mindennapi élet cselekedeteit. Az Afrikáért Alapítvány misszióján ezt a megközelítésmódot szeretném alkalmazni, hogy a helyi szociális munkás kollégákkal és a többi önkéntessel együtt feltérképezzük, melyek azok a tényezők (financiális, logisztikai, higiéniai, szokásjogi szempontból), amelyek miatt a gyerekek nem tudnak iskolába járni vagy nem tudják teljesíteni a tantervet. A kutatás célja, hogy  megoldási javaslatokat dolgozzunk ki és összeállítsunk egy hosszú távú stratégiát.”

Erdős Orsolya, biztonság- és védelempolitikai szakreferens hallgató:
Nemzetközi biztonság- és védelempolitikai szakos, végzős hallgató vagyok, emellett önkéntes területvédelmi tartalékos. Szakmai gyakorlatomat az Afrikáért Alapítványnál végeztem, amikor pedig értesültem a kongói önkéntes programban való részvétel lehetőségéről, nem hezitáltam. Fő célom, hogy a jelenlegi lokális biztonsági helyzet feltérképezésével összeállítsak olyan előadásanyagokat, amelyekkel a College Othniel diákjai, tanárai és az érdeklődők számára ismeretterjesztő előadásokat tudok majd tartani általánosan és specifikusan – kiemelve egy- egy gyakran előforduló és releváns problémakört –  a személyes biztonságukkal kapcsolatban. Emellett olyan cikkeket szeretnék írni és publikálni az Alapítvány internetes platformjain, amelyek reális képet festenek a kongói viszonyokról, életkörülményekről, így szépítés nélkül kóstolhat bele az olvasó a helyi életbe.”

Lencz Dániel, szociálpolitikus-közgazdász:
“Több év pályázatírói tapasztalattal tavaly döntöttem úgy, hogy olyan munkát szeretnék végezni, amellyel fontos társadalmi ügyeket szolgálhatok. Korábban évekig menekültek mentorálásával foglalkoztam önkéntesként, majd az Afrikáért Alapítvány pénzügyi vezetője lettem. Itt főként az uniós projektek menedzsmentjével foglalkozom, illetve a beérkező támogatásokról készítek kimutatásokat. A mostani misszión elsősorban azért veszek részt, hogy végre személyesen is találkozhassak a gyerekekkel, továbbá, hogy a College Othniel kollégáival együtt fejlesszük, gördülékenyebbé tegyük a mostani a pénzügyi rendszert. Ezen kívül az iskolások szabadidejét szeretném minőségi tevékenységgel, főként sporttal (karate) és egyéb játékokkal megtölteni, valamint az angol nyelv- és az informatika oktatásában is szeretnék segíteni.”

Szabados Dóra, projektmenedzser:
“2012-ban végeztem az IBS nemzetközi tanulmányok szakán és ezután több, multinacionális cégnél dolgoztam Londonban, illetve Luxembourgban. 2015-ben döntöttem úgy, hogy elhagyom ezt a szektort és az önkéntes világban próbálom ki magam. 2020-ig éltem a világ különböző országaiban – köztük a Fidzsi-szigeteken, Thaiföldön, Dél-Afrikában és Zimbabwéban - és szociális, illetve környezetvédelemmel foglalkozó önkéntes programokat vezettem. 2020 márciusában visszatértem Magyarországra, és az Afrikáért Alapítványnál kezdtem dolgozni projektmenedzserként. Az Alapítványon belül a fő feladatom a Diák- és Árva Támogatási Program működtetése, a magyar támogatók és a helyi partnereink közötti fő kapcsolattartó vagyok. Kinshasában legfőbb feladatom, hogy a helyi csapattal közösen dolgozzunk az iskolákba járó gyerekek életének javításán, szponzorokat találva számukra. Másrészt az iskola szociális munkásával karöltve az önkéntesek koordinációját vezetem.”

Köszönjük a támogatást a Hungary Helps Programnak és a Magyar Önkéntes Liga Egyesületnek!

 

Kinshasa > Matadi > Boma – Avagy felfedezni a Kongói Demokratikus Köztársaság egy kicsiny szegmensét

Mint a legtöbb projektünk mostanában, ez is Flory nevéhez fűződik, hiszen Ő is azon van, hogy az itteni életünk minél zökkenőmentesebb legyen. Még februárban merült fel,  az egyik első találkozások egyikén, hogy Ő és egy csapat diplomata április/május magasságában tervez lemenni 4-5 napra Muandába, az Atlanti Óceán partjához.

Azóta sok minden megváltozott, és ha nem is egy csapat diplomatával, nem is Muandáig, de sikerült leszervezni, hogy eljussunk Bomáig, a Kongói DK egykori fővárosáig és egyik legfontosabb kikötőjéhez.

Az indulást szerda reggel fél8-ra tűztük ki, de már akkor sejtettük, hogy az indulás csúszni fog, mert itt szinte lehetetlen pontosnak lenni. Végül 10 körül sikerült elindulnunk.  Miután sikerült Kinshasából kijutni, ami nem olyan egyszerű dolog a valóságban, mint amennyire az leírva tűnhet egy sima utunk volt Matadiig, ahová este 6 felé érkeztünk meg. A terv az volt, hogy megkeressük azt a hotelt, ahol Flory férje korábban megszállt és utána megvacsorázunk. Nem így történt. Eleve sötétben érkeztünk meg egy olyan városba, amit még életünkben nem láttunk, és hogy a dolgunk még nehezebb legyen, utcanevek és egyéb közigazgatási egységek nem igen léteznek errefelé, ráadásul a hotel nevét sem tudtuk, csak egy fényképünk volt róla. Elég lehetetlen küldetés volt és már elkezdtük az alternatívákat is feltérképezni, amikor is megálltunk egy hotelnál, amit egy teltházas hotel recepciósa ajánlott. A szobák nagyon rendben voltak, a fürdőszoba is príma volt, de mikor megtudta a tulajdonos, hogy egy szobába netán két fiú aludna, úgy kikelt magából, hogy ez márpedig szentségtörés, és hogy mi mind homoszexuális beállítottságúak vagyunk, hogy jobbnak láttuk a mielőbbi távozást. Mindenesetre fél tank benzin elpazarolása után, éjfélkor sikerült egy hotelt találni, ahol egy kisebb győzködés után, sikerült elérni hogy két fiú és akár 2 lány is aludhasson egy szobába.

Másnap folyattuk utunkat Bomába. Átmentünk a Kongó folyó egyetlen hídján, aminek az érdekessége az volt, hogy le kellett fizetnünk először a rendőrt, hogy utána ki tudjuk váltani az áthaladás feljogosító jegyet, mert hogy fizetős a híd.

Itt kezdődött az út számomra legérdekfeszítőbb része, hiszen az utunk igazi kis Afrikai falvakon át vezetett, ahol a kunyhók sárból illetve vályogból voltak tapasztva, szalmatetővel. Maga az út minősége is afrikaibbá vált, néhol már nem is volt aszfalt, de ahol még volt is, ott is kráterek tarkították. Egyébként ezt jól jellemzi, hogy a 100-120km-t közel 4 óra alatt tettük meg. Hála a helyi rendőrségnek volt szerencsénk egy ilyen kis afrikai falvat közelebbről is feltérképezni. A lényeg az, hogy valami papírba sikerült belekötni a úton álló közlekedési rendőrnek, bár a papír csak májusban járt volna le, szerinte ezzel már nem lehetett volna autózni. Bár tudtuk mire megy ki a játék, amikor 70 dollárt kért, hogy továbbmehessünk, kicsit meglepődtünk, mert általában pár dollárral megúszhatod a dolgod. Szóval amíg a sofőrünk a rendőrökkel alkudozott mi bementünk a faluba. Teljesen önellátó falu volt, talán 15-20 házzal, ahol az emberek nagyon közvetlenek voltak és beengedtek minket konyhájukba, házaikba. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Végül folytattuk az utunkat és még a rendőrnek se kellett fizetni. Bár ez azért lehetett, mert mikor már nagyon meguntuk, hogy le akarnak minket húzni, felhívtuk a tartományi rendőrparancsnokot, aki történetesem az egyik útitársunk ismerőse, volt és ismertette a kollegájával, hogy nagyon gyorsan hagyjon minket békén. Több problémánk nem is volt a rendőrökkel az út során.

Ahogy szeltük a kilométereket, úgy haladtunk egyre mélyebben bele az Afrikai tájba, az út menti kis falvakban mindig megcsodáltak minket, mi is őket, meg persze a természetet két falu között, mert az is lélegzetelállító volt, dzsungeles területeken haladtunk át. Aztán 4 óra zötykölődés után elértünk Bomába. Itt szerencsére lényegesen egyszerűbb volt szállást találni és a várost is fel tudtuk fedezni. Itt a Kongó folyó nagyon széles, a nagyobb óceánjárók csak eddig tudnak feljönni a folyón, a kisebbek egészen Matadiig. A folyópart teli van halászcsárdákkal, ahol a helyi különlegességet, a banánlevélben sült halat muszáj minden erre járónak megkóstolnia. Mi sem tehettünk másképp, és ahogy falatozva kipihentük az utunkat, közben gyönyörködhettünk a folyóba és a túlpartban, ami már Angola volt. Ebéd után felkerestük a turistahelyeket, így láthattuk Stanley [a felfedező, aki az 1800-as évek végén elsőként felhajózott a Kongó Medencén] majomkenyérfáját, illetve az első 2 autót, ami Kongóba érkezett. Az estét egy kellemes étteremben töltöttük majd nyugovóra tértünk, hiszen másnap egy 12 órás autózás várt ránk.

Másnap minden terv szerint ment, időben sikerült elindulnunk és estére már Kinshasában is voltunk. Noha elég zsúfolt programunk volt, nagyon örültünk, hogy sikerült ezekre a helyekre eljutnunk, hiszen egy feledhetetlen kulturális élményben volt részünk.

Toma

Aratás

Az aratás az emberi élet körforgását meghatározó, fontos esemény. Fontosságára napjainkban egyre kevésbé és egyre kevesebben fordítanak figyelmet, pedig ugyanúgy abból élünk, amit aratunk, mint 100 és 1000 évvel ezelőtt. Csak valahogy az emberek távol kerültek tőle, mert minden olyan gyors, gépies és megalomán lett. Az aratást óriás gépek végzik el, óriás monokultúrákban. Minimális munkaerőt alkalmazva, óriás raktárakból, óriás gyárakba kerül az életet adó termény, onnan pedig óriás áruházakba. Aztán az ember elmegy oda hetente egyszer és leveszi a polcról. Mit is foglalkozna bárki az aratással? Nem vesz részt benne, nem ünnepel, nem érzi át, csak fogyaszt.

Isaac a moringa használatát magyarázza

Az első

Az aratásnak van egy másféle aspektusa is, ami hasonlóképpen érdekes kérdés és az előzővel meglepő párhuzamot mutat. Ez nem materiális dolgok learatása, hanem sikereké, eredményeké. A munka gyümölcsét szedegeti ilyenkor az ember. Különös elégedettséget és a célt érés boldogságát érezve. A jutalom nem fontos ilyenkor, egy hálás mosoly elég. Manapság az emberek nagy többsége keveset arat így, kevés igazán kézzel fogható gyümölcsöt szed le a munkáját illetően. Az emberek távol kerültek a leszedés különleges elégedettséget adó, jutalmat nem váró érzésétől, mert minden olyan gyors, gépies és megalomán lett. Nagyon sokan más gyümölcsét érlelik, olyanokét akik aztán nem adnak belőle vagy csak a másod-, harmadosztályú maradékot, ami a száj befogására éppen elég. Nemes érzések helyett marad a jutalomhajhászás. Nincs mit tenni, a tendencia ez. Az ember mindig is többet akart és most is többet akar és többet is fog akarni. Ennek pedig az aratás élményének elvesztése a velejárója. 7-8-9 milliárd ember nem tud aratni. Nem is kell talán... Azoknak azonban, akikben felmerül ilyesmi gondolat, mindig ott van a lehetőség megtenni, most még ott van...

Mi most aratni kezdtünk...

A sok verejték, és a befektetett idő formát nyert két ízben is a héten. No nem nagy dolgokról van itt szó. Senki ne higgye! Egy tyúkudvar és egy csemetekert az egész, aztán majd még egy javítás és a végén egy kiállítás. Az érzések, amik a hét során értek, azonban nagyok. Beverni az utolsó szögeket, eljutni a 80 km-re fekvő csirkefarmra, beengedni az új lakókat, kiszedni az első tojást és a gyerekek tapsát hallgatni, az árvaház vezetőjének büszkeségét nézni, ahogy a tyúkok között áll, odaadni egy öreg néninek az élet fájaként emlegetett moringa méteres csemetéjét, belépni a helyiek udvarába és házába úgy, hogy nem segélyt hoztunk nekik, hanem valamit, ami él...nagy érzések. 

Moringaosztás a negyedünkben

Az aratás a nagy érzések mellett azonban sok munkával is jár. Nálunk csak most kezdődött, úgyhogy az ünneppel még egy hónapot várunk. Aztán megüljük!

Alacsonyan szálló pofonok - avagy lehet úgy is, ahogy a csillag megy az égen, de ez Kongó!

Az utóbbi hetek külvilág által tapasztalt felőlünk érkező csendje semmiképpen sem a történések hiányának, hanem sokkal inkább azok feltorlódásának és hirtelen hatványozódásának tudható be. A jó munkához idő kell. A sok jó munkához pedig idő és csend is....meg pofonok!

Körülbelül két hete, amikor a projektjeink megfelelő finanszírozásának reményei szépen lassan foszladozni kezdtek és a napfényes jövő egére felhők úsztak, hír érkezett Magyarországról, hogy egy amerikai támogató bizalmát és pénzét fektetné az elképzeléseink megvalósításának előmozdításába.

A láthatatlan kéz olyan erővel pofozott fel bennünket, hogy mire az átutalás egy hétre a hírre megérkezett, az összeg fele már építőanyagba volt fektetve saját zsebekből érkező hitelek révén. A munka több fronton gőzerővel indult meg, így mostanáig oda jutottunk, hogy míg ezeket a sorokat írom, Toma és Ábrahám a tyúkudvaron az utolsó simításokat végzik, pontosabban a tyúkok tojóállásait ácsolják. Ahogy említettem a komplexum készen áll a szárnyasok fogadására, de bizton állíthatom, hogy ennyi közvetlen és közvetett munkaórát még tyúkól nem látott. Ez egyrészt következik a bolygón való elhelyezkedésünk támasztotta korlátainkból, az eszközök és alapanyagok minőségének távolkeleti mélységeket meghaladó mivoltából és abból az egyszerű tényből, hogy a csapatunk építőiparban szerzett tapasztalata a 0 és 1 közötti keskeny spektrumon mozog.

A héten hosszas - belgát, kongóit, indiait megmozgató nyomozás után- tárgyalást folytattunk egy helyi állatorvossal és egy üzletemberrel, akik a helyszínre ellátogatva (!) biztosítottak minket a segítségükről. Nevezetesen 25 tojó és a megfelelő tápmennyiség prezentálásáról, nem csekély összeg ellenében. Másnap a hosszú hetek óta folytatódó hercehurca lezárásának és a siker koronája megszerzésének reményében hívtuk fel embereinket, hogy minden költségünket meghányva-vetve megtegyük a rendelésünket. A válasz ezúttal a fent leírt felemelő fajtájúnál sokkal gyakoribb, demoralizáló pofon formájában, a következő köntösben érkezett: ‘A madarak 80 km-re vannak a fővárostól, így sajnos nem áll módjukban leszállítani nekünk. Ha akarjuk őket, menjünk el értük. Amúgy is az út túl veszélyes és a melegben kárt szenvedhet az áru. De azért mindenképpen körbekérdez majd az ismerősei között’. -  a klisék már-már, az ütés által keltett kellemetlen érzetek viszont mindenképpen ismerősek.

A napokban mozgatjuk az újabb parton fekvő és még fel nem fordított köveket. Egyelőre az egyik alatt lapult egy út jövő hétfőn valamiféle nővérekhez, akik komolyabban gazdálkodnak és az ismerősünknek már korábban is ajánlottak fel tyúkokat - ingyen. Tehát a levegőben lóg a következő előrelendítő, arcsimogató pofon.

A moringacsemetéink lassan 6-8 négyzetméteres összefüggő lombkoronájú erdőfoltot alkotnak, így a pénteki napon egy iskolai rendezvény keretében elkezdjük azok kiosztását a negyedben. A tájékoztató szórólap készen áll, a fák lassan méteresek, innentől már csak a leendő tulajdonosokon múlik, hogy hány betegséget előznek meg, kúrálnak és hány gyerek táplálkozásának egyoldalúságát javítják majd. Ha minden a terv szerint halad- ami azért, valljuk meg őszintén itt minimum széles mosolyra okot adó kijelentés- akkor a sajtó is képviselteti magát a jeles napon valamilyen előre meg nem határozható formában. Az ügyet Ali Vision, a helyi életművész-guru intézi, aki a nevéhez hűen -  és tapasztalataink szerint -víziókban bővelkedik, de ezek végeredményei mindig a legmeglepőbb formákban módosulnak a megbeszéltekhez képest. Ígyhát most kíváncsian várunk. Ami ennél sokkal valószínűbb, hogy a jövő hétre már meglesz a mag és csemetezacskó utánpótlás a megüresedett helyek feltöltésére.

A félidei elemzés végén szóba került az új projekt, Honduras, kézművesség és egyéb hangzatos szavak. A hangzatosság mögé mostanra sikerült tartalmat is csempésznünk és egész komoly kilátások, események felé robogunk és az előkészületek részesei vagyunk hétről-hétre. 

Flory Torres- szel, az 1.50 m-es hondurasi mosollyal, talán a második hónap elején találkoztunk egy kiállítás során. A múzeum boltjában árulta 5 kongói ‘mamával’ - itt minden nő mama- működő műhelyének alkotásait. Ékszereket, dísztárgyakat és mindenféle egyebet, elsősorban újrahasznosított anyagokból, tiszta szemétből. Szóba elegyedtünk, ahogy az itt összetartóan élő fehérek között megszokott és a beszélgetés egy Kimbondo nevű egészségügyi központ és árvaházba kapott meghívással és számcserével végződött. Hetekig nem foglakoztunk az üggyel, aztán valahogy előkerült a téma és hamarosan az ott töltött csodás napon is túl voltunk. A nap végi elválásunkkor Flory még egyszer emlékeztetett, hogy bármi segítségre van szükségünk, ne habozzunk a megkeresésével. Az ötletre, hogy csináljunk a gyerekeknek egy hasonló alkotóműhelyt, már nem kellett heteket várni. Boldogan bólintott rá felvetésünkre és rövid idő múlva már az árvaház udvarán csomagolta ki repülőkészítéshez hozott csipeszeket és üdítős kupakokat és innentől felborultak a környék ingerszegény hétköznapjai. A kiállítás már akkor szóba került, de csak az utóbbi két hétben realizálódott, hogy ténylegesen meg fogjuk csinálni. Május 3-11- ig a Bilembo nevezetű nemrég nyílt előkelő kiállítóterem és oktatóközpont Flory Torres-é és művésztársaié, az Afrikáért Alapítványé és a Médecins du Monde nevű szervezeté, pontosabban mindezek gyerekeié és a műveiké. Presztízs értékű esemény, komoly lehetőségekkel, komoly meghívottakkal, komoly programokkal. A tegnapi alkalmon - ahol 12 bolond béka jött létre- a program is egyeztetésre került és megkezdődött a felkészülés a gyerekekkel a nyitó- és záró esemény különböző bemutatóira, előadásaira. Hetente kétszer, hétfőn és pénteken este capoierát tanul a csapat a harcművész, Ninja vezetésével. Heti egyszer Poba gitározik, Rigaen és Nzuzi dobot tanul. A lányok programja még - pofon itt, pofon ott- kialakulóban van, de nekik is részük lesz az előadásokban. Ezeken kívül együtt mindenki az árvaházi énekkarral is szerepelni fog. 

...ahogy a csillag megy az égen.

Capoeiráztunk a gyerekekkel!

Capoeira

Múlthéten lehetőségünk nyílt a gyerekekkel együtt megtekinteni egy capoeira bemutatót, amit Flory Torres ékszerkészítő szervezett meg nekünk. Flory segít a májusi kiállítás előkészületiben, kézműves órák keretein belül újrahasznosítjuk a már megtisztított szemetet és kreatív dolgokat alkotunk belőle (CD-s hal, joghurtos poharas béka stb.). A fiatalok minden fantáziájukat, ötleteiket belevihetik a munkájukba színek és kézműves eszközök használata közben. Mi is mindig szívesen csatlakozunk hozzájuk.

De mi is történt szombaton?

Úgy gondolom az első benyomást a gyerekekre a helyszín tette. Gyönyörű, rendezett, zöld udvaron már a talpukon érezhették a környezetváltozást, de most nem ez a legfontosabb. Itt találkozhatnak azokkal a művészekkel, akikkel később majd együtt fognak dolgozni két hónapon keresztül, hogy a tanultakat előadhassák a kiállításon.

A capoeira egy brazil eredetű harcművészet, Magyarországon is egyre gyakoribb. A bemutatójuk nagyon jól sikerült, mindenkit lenyűgöztek, de szerintem engem leginkább. Azok az izmok és ízületek, akrobatika, kicsik és nagyok, ritmus és ősi zene. Sok ilyen-olyan capoeirat láttam, de ők tényleg jók. Az előadás után egy-két alap mozdulatot megtanítottak a bátrabbaknak. A lányok mellett Poba és Israel erősítette a mezőnyt, persze Eszter és én sem maradhattunk ki az egészből. Kezdetben nehezen ment a tanulás, a lányok egy kupacba húzódva kuncogtak a helyzeten, aztán lassan feloldódtak megilletődöttségükből, és bekapcsolódtak ők is. Ezek után a gyerekek énekeltek. Nagyon szépek együtt tizenegyen és a hangjuk is jól szól közösen. A zene után jött a lányok kedvenc része, a tánc. Peguy, a tánctanár vezetésével pillanatok alatt megtanultak egy rövid afrikai táncot. Mind a 6 lány ragyogva, fegyelmezetten figyelte az elemeket. A mini bemutató óriási sikert aratott. Imádtam nézni őket, mert imádták csinálni. A délután lezárásaként kimentünk sétálni a Kongó partra, a „táncosaink” még mindig a koreográfiát gyakorolták. A Kongó folyó nagyon idilli tud lenni egy ilyen nap után. Remek szombat délutánt töltöttünk együtt.